Négy történet
A
CSONTBABA
Sokat
álmodom vele, pedig olyan valószínűtlen. Felriadva, gyakran rohanok az ablakhoz
és verejtékezve kutatom a sötétben. Lelopózom a meleg nyári éjbe. Akár egy
holdkóros; úgy haladok.
Magam mögött érzem. Egy pillanatra fejemet hátra; meglátom:
Szemei felemás csontgödrök; orra pókhálós üreg, szája helyén varrat. Rongy haja
arcát borítja. Valami fúriaféle lehetett…
Szilánkos csontjait
ruhacafatok fogják össze. Riadalmamat megérezve felajzva követ, rajtam tartja
nem létező szemét. A várost is elhagyom. Igyekszem előle, mégis közeledik.
Erdei irtás; bagolysikoly…
Ragacsos sárba nem visz a lábam. Ő könnyedén cuppog mögöttem a keréknyomban. A
kanyar után a messzi testvérváros fényei; csak még odáig…
Már nem jön utánam, nem engem
riogat, csupán előtte tébláboltam. A kanyar előtt bújt be a fák közé. Hevesen
egy földkupacot kezd kaparni. Lélegzetemet visszafojtva menekülésre készen
lesem. Rángatózik a válla, töretlen munkakedve nem hagy alább. Halk hörgése
sűrű páraként bolyong a holdvilágított légben.
Nagy rögöket termel ki; a
feje is eltűnik. Most megugrik; megtalálta…
Sokáig nézegeti dalolászva,
alaposan letörli róla a földet. Túlvilági hangon ringatja; rázza a zokogás.
Óvatosan körülnéz, majd visszahelyezi a rozsdaszínű lepelbe bugyolált, kétarasznyi
csontbabáját.
A
REJTÉLY
A
háromszög alakban guggoló lány riadtan néz az oltár előtt térdelő anyjára. A
Mária és a József szobor szánalommal figyeli a könnyező, lelkét kezeiben tartó
megtört asszonyt. A lány félszegen kérdez:
– Ugye értünk jön?
Félhomály és tömjénfüst járja át a belső teret. Az
anya felkiált:
– Hol vagyok?
A lány ámulva csodálkozik rá
a kivilágosodó rózsaablakra. A plafonfreskón lenyűgöző jelenet: az életre kelt
festményen a rómaiak letörlik Jézus verejtékező arcát; a kíméletesen leemelt
töviskoronát a porba hajítják, finom lennel óvják a testet, majd egy bősz
ábrázatú katona az átszúrt végtagokat törölgeti.
A tömjénfüst illata
távolodik, a fények megfakulnak, helyükre sietnek a festett ablakok.
A lány elmélkedve figyeli a
hatalmas fájdalmát hangtalanul a padok felé üvöltő, lentről aprónak látszódó
Jézust.
Az anya még mindig az előbbi
rezzenéstelenségében imádkozik.
A kintről besettenkedő alkony
titokzatos szürkülettel szövi át a templom belsejét. A rémült lány édesanyja
arca elé emeli a pislákoló gyertyacsonkot.
A fohászkodó asszonynak csak
a szemfehérje révedezik a rávetődő fénytől…
A
MAGÁNY
A
falu porkavarta utcájában roskadozik a hajdan hófehérre meszelt, mára
szürkéssárgává öregedett vályogház; előtte kifligörbe gyászruhás anyóka áll.
Semmit sem árusít. Pirkadattól sötétedésig ácsorog
céltalanul kitaposott helyén. Bólogatásszerűen remegő fejét kendő fedi. Olykor
hazacsoszog, kapkodva eszik néhány falatot, azután visszasiet az út szélére.
Valahányszor megpillant egy
arrajárót, gyönge hangján köszönti, közben a hátát még inkább begörbítve,
tiszteletteljesen meghajol. Szeme ilyenkor felcsillan, mint az ajándékcsomagot
bontó gyermeké.
Ha már egy lovas kocsi sem
döcög felé, ő akkor is türelmesen vár.
Árnyékolt arca
összetéveszthető a mellette düledező, öreg körtefa kérgével.
Beköszöntött a
kilencvenharmadik tél. Az omladozó ház mellett elhaladó emberek már nem látják
odakinn az anyókát; noha ő most is figyeli őket, csak már a gyengén fűtött szobából,
a lelógó jégcsapok alatti párás ablak mögül.
SZÁZHUSZONNYOLCAS
URNA
Az
ősz hajú öregúr lassú csoszogással közelített század eleji kanapéjához, amelybe
úgy zuhant bele, mint egy ledöntött kőszobor. Nyújtózkodás közben izületei
megreccsentek, majd váratlan csengetés billentette ki nyugalmából. Bosszantotta
a szemtelenség, hogy manapság este tízkor – csak úgy – felzavarhatnak egy
alváshoz készülődő öregembert.
Az ajtó előtt a Kegyeleti Kft. munkatársai; két
feketeruhás, cincérforma alak állt.
A házigazda betessékelte a
tőmondatokban habogó ügynököket. A felbátorodott vendégeket az ajtó melletti
fotelbe ültette a helyére huppanó öreg. A magas kopasz úgy belelendült, hogy a
zsemleképű kolléga csupán ásítások sorozatával asszisztálta társa
mondatcsokrait.
A bőbeszédű nem húzta tovább
az időt, előkapta bársony fedőlapú urnakatalógusát, és ajánlatot tett:
– Drága uram, gondolja át alaposan! Itt van például
ez a gránitból készült; tudom,
valamelyest borsosabb az ára, mint a korábban kiválasztott darabnak, ám kérem,
higgyen nekem, ezen igazán semmi értelme spórolni. Kedves uram, ennél hosszabb
élettartalmút és lakályosabbat nemigen talál másutt. Mondja, kérem, hát nem
káprázatos azzal az oldalába mélyesztett rézkarcvirág táblával? Élete utolsó,
de legbölcsebb döntését hozhatja, ne habozzon… Jut eszembe, tisztelt uram,
mondja, kérem, melyik temetésen csomagolják a hamvakat míves terítőbe? Ráadásul
a hozzátartozók kedvezményesen vehetnek az általunk forgalmazott koromfeketére
festett virágokból.
Számoljunk egy kicsit; a lezárási illeték, a
huszonöt éves helybérlés… az annyi, mint… áhá, úgy látom, kijön
negyvenötezerből. Na persze, ehhez hozzájön a ceremóniaköltség és a hamvasztási
taksa…
A monológ megszakadt, mert
megszólalt az elalvásra egyre nagyobb hajlandóságot mutató, alacsonyabb társ
is:
– Igen, jól… jól mondja, nagyon megéri. Meg kell
semmisítenünk a régi… a régi szerződést, és megírjuk… megírjuk a másikat.
A zsemleképű ügynök még
folytatta volna, de a beszédes társ türelmetlenül magához ragadta a szót:
– Nem hagyhatjuk, hogy nyugalomért epedező hamva
abban az ódivatú tölgyfaurnában sínylődjön. A Kegyeleti Kft. becsületére esküszöm,
hogy e lakájos grániturna örök békességet biztosít Önnek.
Az öregúr fáradt bólogatások
közepette pillantott a faliórájára; nehezen hitte el, hogy már öt perccel múlt
éjfél. A magas vendég lelkesen folytatta:
– Drága uram, kérem, higgyen nekem. Nézze, átmásolom
az adatait az új szerződésre. Amennyiben aláírja, akkor Önt huszonöt évig senki
sem mozdíthatja el a helyéről. Magáé a százhuszonnyolcas urnafülke, amelyhez
szívből gratulálok; itt, most és elsőként.
A félórája szunyókáló
alacsony kollégának oldalra billent a feje, s félig nyitott szájából
kibuggyanó, bajsza végéig folyó habos nyála továbbcsöpögött a fotel karfájára.
A magasabb vendég türelmét
vesztve mordult az öregre:
– Uram, aláírja végre a szerződést?
Az öregúr beleegyező
mozdulattal nyúlt a tollért, bár nem értve, hogy pontosan mi zajlik körülötte,
így szólt:
– Édes fiam… ja, igen,
persze, persze; aláírom, de kérlek, intézzétek el nekem, hogy a délnyugati
falra tegyenek fel, mert rettenetesen fázós vagyok; minden tagom reumás, hadd
melegítsen át egy kicsit a forró nyári napsütés.