Négy történet     A CSONTBABA       Sokat álmodom vele, pedig olyan valószínűtlen. Felriadva, gyakran rohanok az ablakhoz és verejtékezve kutatom a sötétben. Lelopózom a meleg nyári éjbe. Akár egy holdkóros; úgy haladok. Magam mögött érzem. Egy pillanatra fejemet hátra; meglátom: Szemei felemás csontgödrök; orra pókhálós üreg, szája helyén varrat. Rongy haja arcát borítja. Valami fúriaféle lehetett… Szilánkos csontjait ruhacafatok fogják össze. Riadalmamat megérezve felajzva követ, rajtam tartja nem létező szemét. A várost is elhagyom. Igyekszem előle, mégis közeledik. Erdei irtás; bagolysikoly… Ragacsos sárba nem visz a lábam. Ő könnyedén cuppog mögöttem a keréknyomban. A kanyar után a messzi testvérváros fényei; csak még odáig… Már nem jön utánam, nem engem riogat, csupán előtte tébláboltam. A kanyar előtt bújt be a fák közé. Hevesen egy földkupacot kezd kaparni. Lélegzetemet visszafojtva menekülésre készen lesem. Rángatózik a válla, töretlen munkakedve nem hagy alább. Halk hörgése sűrű páraként bolyong a holdvilágított légben. Nagy rögöket termel ki; a feje is eltűnik. Most megugrik; megtalálta… Sokáig nézegeti dalolászva, alaposan letörli róla a földet. Túlvilági hangon ringatja; rázza a zokogás. Óvatosan körülnéz, majd visszahelyezi a rozsdaszínű lepelbe bugyolált, kétarasznyi csontbabáját.       A REJTÉLY     A háromszög alakban guggoló lány riadtan néz az oltár előtt térdelő anyjára. A Mária és a József szobor szánalommal figyeli a könnyező, lelkét kezeiben tartó megtört asszonyt. A lány félszegen kérdez: – Ugye értünk jön? Félhomály és tömjénfüst járja át a belső teret. Az anya felkiált: – Hol vagyok? A lány ámulva csodálkozik rá a kivilágosodó rózsaablakra. A plafonfreskón lenyűgöző jelenet: az életre kelt festményen a rómaiak letörlik Jézus verejtékező arcát; a kíméletesen leemelt töviskoronát a porba hajítják, finom lennel óvják a testet, majd egy bősz ábrázatú katona az átszúrt végtagokat törölgeti. A tömjénfüst illata távolodik, a fények megfakulnak, helyükre sietnek a festett ablakok. A lány elmélkedve figyeli a hatalmas fájdalmát hangtalanul a padok felé üvöltő, lentről aprónak látszódó Jézust. Az anya még mindig az előbbi rezzenéstelenségében imádkozik. A kintről besettenkedő alkony titokzatos szürkülettel szövi át a templom belsejét. A rémült lány édesanyja arca elé emeli a pislákoló gyertyacsonkot. A fohászkodó asszonynak csak a szemfehérje révedezik a rávetődő fénytől…       A MAGÁNY     A falu porkavarta utcájában roskadozik a hajdan hófehérre meszelt, mára szürkéssárgává öregedett vályogház; előtte kifligörbe gyászruhás anyóka áll. Semmit sem árusít. Pirkadattól sötétedésig ácsorog céltalanul kitaposott helyén. Bólogatásszerűen remegő fejét kendő fedi. Olykor hazacsoszog, kapkodva eszik néhány falatot, azután visszasiet az út szélére. Valahányszor megpillant egy arrajárót, gyönge hangján köszönti, közben a hátát még inkább begörbítve, tiszteletteljesen meghajol. Szeme ilyenkor felcsillan, mint az ajándékcsomagot bontó gyermeké. Ha már egy lovas kocsi sem döcög felé, ő akkor is türelmesen vár. Árnyékolt arca összetéveszthető a mellette düledező, öreg körtefa kérgével. Beköszöntött a kilencvenharmadik tél. Az omladozó ház mellett elhaladó emberek már nem látják odakinn az anyókát; noha ő most is figyeli őket, csak már a gyengén fűtött szobából, a lelógó jégcsapok alatti párás ablak mögül.       SZÁZHUSZONNYOLCAS URNA     Az ősz hajú öregúr lassú csoszogással közelített század eleji kanapéjához, amelybe úgy zuhant bele, mint egy ledöntött kőszobor. Nyújtózkodás közben izületei megreccsentek, majd váratlan csengetés billentette ki nyugalmából. Bosszantotta a szemtelenség, hogy manapság este tízkor – csak úgy – felzavarhatnak egy alváshoz készülődő öregembert. Az ajtó előtt a Kegyeleti Kft. munkatársai; két feketeruhás, cincérforma alak állt. A házigazda betessékelte a tőmondatokban habogó ügynököket. A felbátorodott vendégeket az ajtó melletti fotelbe ültette a helyére huppanó öreg. A magas kopasz úgy belelendült, hogy a zsemleképű kolléga csupán ásítások sorozatával asszisztálta társa mondatcsokrait. A bőbeszédű nem húzta tovább az időt, előkapta bársony fedőlapú urnakatalógusát, és ajánlatot tett: – Drága uram, gondolja át alaposan! Itt van például ez a gránitból készült; tudom, valamelyest borsosabb az ára, mint a korábban kiválasztott darabnak, ám kérem, higgyen nekem, ezen igazán semmi értelme spórolni. Kedves uram, ennél hosszabb élettartalmút és lakályosabbat nemigen talál másutt. Mondja, kérem, hát nem káprázatos azzal az oldalába mélyesztett rézkarcvirág táblával? Élete utolsó, de legbölcsebb döntését hozhatja, ne habozzon… Jut eszembe, tisztelt uram, mondja, kérem, melyik temetésen csomagolják a hamvakat míves terítőbe? Ráadásul a hozzátartozók kedvezményesen vehetnek az általunk forgalmazott koromfeketére festett virágokból. Számoljunk egy kicsit; a lezárási illeték, a huszonöt éves helybérlés… az annyi, mint… áhá, úgy látom, kijön negyvenötezerből. Na persze, ehhez hozzájön a ceremóniaköltség és a hamvasztási taksa… A monológ megszakadt, mert megszólalt az elalvásra egyre nagyobb hajlandóságot mutató, alacsonyabb társ is: – Igen, jól… jól mondja, nagyon megéri. Meg kell semmisítenünk a régi… a régi szerződést, és megírjuk… megírjuk a másikat. A zsemleképű ügynök még folytatta volna, de a beszédes társ türelmetlenül magához ragadta a szót: – Nem hagyhatjuk, hogy nyugalomért epedező hamva abban az ódivatú tölgyfaurnában sínylődjön. A Kegyeleti Kft. becsületére esküszöm, hogy e lakájos grániturna örök békességet biztosít Önnek. Az öregúr fáradt bólogatások közepette pillantott a faliórájára; nehezen hitte el, hogy már öt perccel múlt éjfél. A magas vendég lelkesen folytatta: – Drága uram, kérem, higgyen nekem. Nézze, átmásolom az adatait az új szerződésre. Amennyiben aláírja, akkor Önt huszonöt évig senki sem mozdíthatja el a helyéről. Magáé a százhuszonnyolcas urnafülke, amelyhez szívből gratulálok; itt, most és elsőként. A félórája szunyókáló alacsony kollégának oldalra billent a feje, s félig nyitott szájából kibuggyanó, bajsza végéig folyó habos nyála továbbcsöpögött a fotel karfájára. A magasabb vendég türelmét vesztve mordult az öregre: – Uram, aláírja végre a szerződést? Az öregúr beleegyező mozdulattal nyúlt a tollért, bár nem értve, hogy pontosan mi zajlik körülötte, így szólt: – Édes fiam… ja, igen, persze, persze; aláírom, de kérlek, intézzétek el nekem, hogy a délnyugati falra tegyenek fel, mert rettenetesen fázós vagyok; minden tagom reumás, hadd melegítsen át egy kicsit a forró nyári napsütés.