„Derű, méltóság, életkedv, fanyar függetlenség árad Szalay Zoltán életművéből.” Parti Nagy Lajos A hatvanas, hetvenes évekről sok olyan keserédes történet jut eszembe, amelynek helyszínei ebben az albumban is megtalálhatók. Pesti lány lévén ezek többsége Budapesthez kötődik, de azért Miskolc és maga a Széchenyi utca is felrémlik. A szüleim származtak onnan és a környékről, édesanyám sokat mesélt a fiatalságáról, a háborús időszakról, arról a Széchenyi utcai házról, amelyben népes családjával élt, és amelyet aztán a hatvanas években ledózeroltak. Ugyan több költözéssel a hetvenes évek elejéig a „Nyóckerben” laktam, de gyakran jártam az édesapámmal a Klauzál téri piacra vásárolni, és az árubeszerzések után hosszan ácsorogtunk a kártyázókat figyelve. Sőt a hajdani Majakovszkij (ma Király) utcai Bizományi Áruházban is megfordultam néhányszor, csakúgy mint a Zálogházban, közismertebb nevén a Zaciban, ahová a jobb módú emberek a porcelán étkészletüket vitték el, ha nem tudták kifizetni a villanyszámlát, a legszegényebbek pedig az ágyneműjüket adták be átmenetileg, hogy a kölcsönbe kapott pénzért ennivalót vegyenek a családnak. Igen, ilyen volt akkoriban a világ. A szürkeség számtalan árnyalatával.

Mégis számomra azok a boldog hatvanas évek voltak, különösen a második felétől kezdve. Ugyan nem volt sok ruhám, de másoknak sem. Viszont a Balatonra autóstoppal mentem, filmklubokban, dzsesszklubokban, az Egyetemi Színpad rendezvényein töltöttem az estéimet, szombatonként pedig vagy az Ifjúsági Parkban, vagy a Metro Klubban táncoltam és hallgattam a zenét. Zoltán is ott lehetett ezeken a helyeken, csak máskor, másokkal és más céllal. 1964-től közel húsz éven át a Tükör, majd az Új Tükör képes hetilap fotóriportereként, ma azt mondanánk, hogy tényfeltáró riporterként örökítette meg azt a világot, amelyre sok hazugság, torzítás rakódott azóta. Merthogy az emberek abban az „átkos”-ban is képesek voltak jól érezni magukat még az omladozó házfalakhoz támaszkodva vagy a fél deciért sorba állva is. Volt, lehetett gondjuk, bajuk elég, ingáztak több órát kialvatlanul, hogy a kenyérre valót megkeressék a családjuknak, de nevetni, szeretni, jobb jövőt remélni is tudtak. Zoltán pedig ezt a világot dokumentálta hihetetlen érzékenységgel, emberismerettel, humorral és szakmai tudással.

„Nézz, láss, gondolkodj, majd exponálj!” – ez volt az alapelve. Sokszor mondta, hogy egy jó kép olyan, mint egy jó mondat, és ahhoz, hogy egy jó mondat megszülessen, gondolkodni, tervezni kell. Így komponálta meg a fotóit. A miskolci fizetésnap esetében is biztos, hogy jó előre feltérképezte a helyszíneket, tudta, hogy mikor mi történik majd. Így mesélhette el a képsorozatban tökéletesen, minden apró részletre, mozdulatra figyelve az eseményeket. A magyar közállapotokat köntörfalazás, szépítgetés nélkül, a maga nyers valóságában bemutató fotói – az Ingázók és a Kemencejavítók sorozata – természetesen botrányt okoztak, és ez bizonyította az erejüket. A hivatalos ideológia által láthatatlanná tett nyomor elemi erővel jelenik meg a képein. Tudom, hogy azokat a társadalmi problémákat próbálta megcélozni, amelyekről úgy érezte, hogy változtatni kellene rajtuk, főként a munkások életével és munkájával kapcsolatban. Természetesen sok minden mást is fotózott, az élet legkülönbözőbb pillanatait, amelyeken nem fogott ki az idő. A szereplőinek, a tárgyainak múltjuk, jelenük, jövőjük van. Az általa rögzített pillanat nála a történés egészét is képes megjeleníteni. (Részlet a szerkesztő, László Ágnes előszavából.)

Több mint ötven év telt el azóta. Vajon mire emlékezünk az 1960-as, 70-es évek világából? Emlékszünk-e, hogyan éltünk, dolgoztunk, építkeztünk, utaztunk, nyaraltunk, vásároltunk, öltözködtünk, szórakoztunk, ünnepeltünk, gyászoltunk, udvaroltunk akkoriban? Tudjuk-e még, hogyan készültünk a lakodalmakra, hogyan védekeztünk az árvíz ellen, milyen kabaréműsorokat, hangjátékokat hallgattunk? Vajon hogyan emlékeznek az idősebbek, a fiatalabbak, és mit tudnak ezekről az évekről azok, akik utána születtek?

Ebben az albumban Szalay Zoltán (1935–2017) Táncsics-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak, a magyar sajtófotó kiemelkedő személyiségének ma már kortörténeti dokumentumnak számító fekete-fehér fotói visszaidézik annak a kornak a hangulatát, a hétköznapi élet jellegzetes pillanatait, karaktereit.

A képeket nézve hol sírni, hol pedig nevetni van kedvünk Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójának, a képekhez írt „életérzéseit” olvasva. A kötet a magyar kultúra két kiválóságának hiánypótló műve, könyvritkaság! Feketén-fehéren!