Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Zsúr
[ Merlin Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. szeptember 19. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilhelmina a - a - a
Visszaszámlálás (1 - 86)
   Az ember gondban. Mindig gondban, de előfordulnak gonddal és bajjal kiemelten ellátott időszakok. Amikor képtelen dönteni. Mert minden döntés eleve rossz. A döntéshelyzetet sikerült úgy elbasznia, hogy mástól irigyelné a tehetségét. A helyzetet kerülhette volna nagy ívben. Amin meg késő tűnődni.

Válogatott


TERASZ - IRODALMI SZEKCIÓ KÖZTÉR - FÓRUM FŐOLDAL

   
   Előszó: Macska a gépből 1. 2.

   Visszaszámlálás 1-től (képekkel)

Visszaszámlálás (86) Alternatívák, sóskafőzelék
Visszaszámlálás (85) Őszi versenyek
Visszaszámlálás (84) Mese-est
Visszaszámlálás (83) Mi ül a dolgok mélyén?
Visszaszámlálás (82) Liba-WW
Visszaszámlálás (81) Csetfutam II.
Visszaszámlálás (80) Csetfutam I.
Visszaszámlálás (79) Ablakszex
Visszaszámlálás (78) Megtöltik a szobát
Visszaszámlálás (77) Három part sólymai
Visszaszámlálás (76) Névnapi előzetes
Visszaszámlálás (75) A "bolond lány"
Visszaszámlálás (74) A húg
Visszaszámlálás (73) A ravalpindi gyilkosság
Visszaszámlálás (72) Hétpettyes katica
Visszaszámlálás (71) Parti árnyak III. Tömeggyilkosság
Visszaszámlálás (70) Parti árnyak II. A kivégzett telefon
Visszaszámlálás (69) Parti árnyak I.
Visszaszámlálás (68) Reggeli délben
Visszaszámlálás (67) Kezdődik a nap
Visszaszámlálás (66) A pina hősi halottja
Visszaszámlálás (65) Transzformációs szabályrendszer
Visszaszámlálás (64) Vizesblokk az égben
Visszaszámlálás (63) A zúzmara
Visszaszámlálás (62) Pecsét a szobán
Visszaszámlálás (61) Ágyszentelő
Visszaszámlálás (60) A rosszkor érkező e-mail
Visszaszámlálás (59) Mézek és madzag
Visszaszámlálás (58) Terhesszex Arannyal
Visszaszámlálás (57) Az elhagyott éden
Visszaszámlálás (56) Mínuszos nap
Visszaszámlálás (55) A titokzatos 2003. 04. 11.
Visszaszámlálás (54) Terhes nő, és zűrzavar
Visszaszámlálás (53) Toporgás százzal
Visszaszámlálás (52) Kávé, reggel
Visszaszámlálás (51) A szerelemgyerek
Visszaszámlálás (50) Az éjszaka csöndje
Visszaszámlálás (49) Nyakig a vízben
Visszaszámlálás (48) Az ultimátum hullámai
Visszaszámlálás (47) Libahajszál a levesben
Visszaszámlálás (46) János vitéz
Visszaszámlálás (45) Este van, este van
Visszaszámlálás (44) A nagy találkozás II.
Visszaszámlálás (43) A nagy találkozás I.
Visszaszámlálás (42) Rögtön fél öt...
Visszaszámlálás (41) A zsákban
Visszaszámlálás (40) A csapda
Visszaszámlálás (39) A nagy utazás II.
Visszaszámlálás (38) A nagy utazás I.
Visszaszámlálás (37) Nyuszidömping
Visszaszámlálás (36) Névnap előtt
Visszaszámlálás (35) A telefon
Visszaszámlálás (34) A gép elszállt
Visszaszámlálás (33) Csendben haza
Visszaszámlálás (32) Az éjszaka ára
Visszaszámlálás (31) ... fél egészség
Visszaszámlálás (30) A hosszú szüzesség vége
Visszaszámlálás (29) Hazaölel

 
   
   Visszaszámlálás 15.
   

   Bekúrd-e a latrinába
   Az ember gondban. Mindig gondban, de előfordulnak gonddal és bajjal kiemelten ellátott időszakok. Amikor képtelen dönteni. Mert minden döntés eleve rossz. A döntéshelyzetet sikerült úgy elbasznia, hogy mástól irigyelné a tehetségét. A helyzetet kerülhette volna nagy ívben. Amin meg késő tűnődni.
   Kijönni érintetlenül, az se megy.
   Teremteni, csak úgy, félkézzel, a másik kezet nem használva, teremteni, gyártani, de nem figyelni a teremtményre, egészségtelen. Aztán elengedni negyedkészen, beteges.
   Aztán heteken át azon szerencsétlenkedni, bekúrd-e a latrinába (az első pillanatban kellett volna), vagy hagyd élni, hadd mozogjon, olyan fiatalka még, beteges.
   Vár. Az ember. Már nem sokat. Dönteni kell. Aki nem dönt, meghal.
   

   
   

   Visszaszámlálás 16.
   A harmadik menet
   
   - Tudtam, hívsz – mondja köszönés nélkül a telefonba a nő.
   - Ugyan honnan, én se tudtam.
   - Te is tudtad, én is, mindketten...
   - Hát nem így egyeztünk.
   - Nem így egyeztünk, de tudtuk, a vége mindenképpen ez lesz. Azt hittem, hogy korábban.
   - Te szabtad a feltételeket.
   - Na persze, mindig ez a te szabtad a feltételeket. Most ki? A libád?
   - Ne beszélj most, légy szíves, más nőről, rendben? Mert lerakom azonnal.
   - Miért hívtál?
   
   Szünet.
   

   - A madzagoson is te hívogattál szeptemberben, igaz?
   - Nem hívogattalak. Mert megállapodtunk. Főleg nem szeptemberben nem hívogattalak.
   - Megegyeztünk, mégis hívtál.
   - Megállapodtunk, de szükségem volt rád.
   - Szükséged, mégsem szólaltál meg.
   - Rájöttem, nem te vagy a legmegfelelőbb alany.
   - Előbb felhívtál, aztán nem szólaltál meg, mert közben rájöttél, hogy nem én vagyok az alanyod, aki segíthetne.
   - Valahogy így.
   - Ötször egy héten belül.
   
   Szünet.
   

   - Minden korán van. Vagy későn. Vagy egyszerre mindkettő – mondja a férfi.
   - Én későn voltam, vagy korán?
   
   

   Szünet.
   

   - Rágyújtottál?
   - Rágyújtottam.
   - Egy Symphoniára?
   - Igen. Egy Symphoniára.
   - Pedig arról volt szó, áttérsz valami puhábbra.
   - Majd.
   - Na persze.
   
   

   Szünet.
   

   - Látom, amit látok – kezdi nő.
   - Mit látsz, édes?
   - Látom, amit látok.
   - Naaa, még mindig ez a rejtélyesség. Két év alatt nem szoktál le.
   - Leszoktam, csakhogy látom, amit látok. A hangodon is hallom.
   - A hangomon a tegnapi Unikumot hallhatod, látni meg nem láthatsz semmit, mert nem állok az erkélyed alatt, mint Rómeó, nem nyomom a szonetteket...
   - Mert te vagy a nagy szonettnyomó...
   - Ha akarok nyomok egy szonettet, ha nem akarok, nem nyomok
   - Vicces vagy itt a délelőttben.
   - Marha vicces. Ezt szeretem magamban.
   Szünet.
   

   - Ránéztél az órára, amikor hívtál? Tíz óra tíz volt – kérdezi a nő.
   - Ránéztem, meg nem is néztem rá.
   - Újraindítod a tíz óra tíz perceket? Megint az állandóság felől indítasz?? Afelől, hogy "az állandóságban nincs meglepetés, nincs tragédia"? Mert az kurva jó volna, mondhatom. Ismerem az állandóságodat
   - Nem indítok semmit.
   - A tíz óra tíz perc hónapokig szétverte a szívem...
   - A szíved. Hogyne. Mi köze az órának a szívedhez? Nem inkább a depressziódhoz, az erőszakosságodhoz...
   
   

   Szünet.
   

   - Ezt most inkább kihagynám.
   - Mindent kihagysz, ami nem kedved szerint való...
   - Te meg ellépsz.
   - Nem lépek el már semerre, ülök, kész. Ülve senki nem lép sehová.
   - Mondtam, hogy látom, amit látok...
   - Nem láthatsz semmit, mert én sem látok semmit.
   - Azt látom, hogy megint lelépett a második vonal.
   - Miféle második vonal?
   - Nővonal. Mara után a második nő. A hárem második nője.
   - Nocsak. Hogyan értsem? Miféle hárem?
   - A libád, aki harmadik éve megvan, akivel fél évig párhuzamosan nyomtuk az ipart alattad. Akkor én voltam a második nő.
   - Nem tudok egyetlen második nőről sem.
   - Csak én, aki nem tud mindent, hatról tudok. Soroljam? Hat félévesről. Milyen büszke voltam, amikor elkezdtük a második hat hónapot, amit te – ahogy mondtad – soha addig. Neked hat hónap alatt kifújt a második vonal. Megszűnt. Leírtad.
   - Soha nem írtam le senkit sehonnan. Nem is értem ezt a furcsa szöveget.
   - Engem is leírtál. Kapaszkodtam beléd, mint az életembe.
   - Kezdjük az elején. Boldog házasságban élek. Boldog és végtelen házasságban.
   - Tessék? Kivel beszélek? Király úr? Itt valami végzetes félreértés történhetett.
   - És én kivel beszélek? Horváthné, Vaskuti kisasszony?
   
   

   Szünet.
   

   A nő szakítja meg.
   - Na. Miért hívtál? Ezt eljátszottuk százszor a mi időnkben. Jó kis játék volt. Szemét játékaid egyike. "Nincs hárem, te vagy a legfontosabb, minden és mindenki megszűnik, miután beléptem a lakásba." Na persze.
   
   

   Szünet.
   

   - Miért hallgatsz? – kérdi a nő.
   - Azon gondolkodom, kivel beszélek.
   - Na menj a francba, szemétláda!
   - Jó.
   
   

   Szünet.
   

   - Megmondod, miért hívtál? Tegyük le? – kérdezi a nő.
   - A hangod akartam hallani.
   - A hangomat. A duruzsoló altot, ahogy mondani szoktad. Azt akartad hallani? Két év alatt meg egyszer sem akartad?!
   - Így egyeztünk. Ne zavarjalak.
   - Úgy egyeztünk, hogy ne zavarjuk egymást, mégis hívtalak.
   - Mégis hívtál, amikor bajban voltál, hogy segítsek...
   - Most meg te vagy bajban...
   - Ne vágj a szavamba, és nem vagyok bajban.
   - Ismerem minden hangszínedet, te szemét, nekem ne hazudj. Ez a búskomor bikáé, aki leépítette a nőt, mert három évet soknak talált, aztán veri a fejét a falba, mert elsiette. Engem is éppen így, aztán meg futkostál, káromkodtál, szitkozódtál, mert három hónap könyörgés után visszaengedtem a férjem. Vissza, mert meguntál. Meguntad a bújócskát, de jönni nem akartál.
   - Jó vagy. Mindig mindent jobban tudsz. Ha kevesebbet tudnál, nyugodtabbak volnának az estéid. Felejts.
   - Köszönöm a tanácsot.
   
   

   Szünet.
   

   - Gyerünk – mondja a nő – Ki vele, miért hívtál.
   - Véletlenül. Elnyomtam a gombot. Rajtam ragadt egy aprócska telefon, apró betűkkel, nem látom csak az olvasószemüveggel. Ezért nyomtam félre.
   - Ajándék mobil. Erről is rád ismerek. Visszacsalni, hogy aztán még nehezebb legyen minden. Nem fogadta el.
   - Nem fogadta el. Ehe. Mindent tudsz. Azt kérdezte, mit mondjon új bikájának, honnan szerezte.
   - Nagy mágus vagy, mondhatom.
   - És tőlem mit akarsz két év után? Nekem adod a telefont?
   - Nem adom senkinek. Szokom, tanulom.
   - Akkor?
   - Véletlenül félrenyomtam, mondtam az előbb.
   - Senkit nem hívsz véletlenül, menj a francba.
   - Lehet, hogy régebben így volt, ma az ösztöneimre, a véletlenre hagyatkozva szemüveg nélkül nyomkodom a gombokat.
   - Hogyne. Ösztöneidre, vakvéletlenre. Mintha nem ismernélek. És hogyan lehet, hogy engem talált a vakvéletlen, két évig pedig nem talált?
   - Két évig nem volt vakvéletelen...
   
   

   Szünet
   

   - A fiadat akartad kérdezni? – kérdezi a nő.
   - Megegyeztünk, nem kérdezhetem.
   - Akartad kérdezni?
   - Igen. De megegyeztünk, nem kérdezhetem.
   - Te nagyon sok mindent megváltoztattál, amiben megállapodtunk. A gyerekkel kapcsolatos egyezségünket miért nem?
   - Ez volt a legfontosabb tétel. A gyerek érdekében.
   - Bazd meg a gyerek érdekét, jó?! Én csak jobban tudom, mi a fiad érdeke! – csattan fel a nő.
   
   

   Szünet.
   

   - Nincs itthon?
   - Kicsoda?! – kérdezi a nő az előző emelt hangon.
   - Kicsoda, kicsoda. Az ember.
   - Párizsban maradt.
   - Nahiszen. Mert?
   - Apád faszáért, azért...
   - Beszélj rendesen, tanárnő... Tehát? Miért maradt Párizsban?
   - Mert jó munkát talált, mert nem nyelt le téged, ha úgy is látszott, mint aki igen. De nem. Tudhattuk volna. Napi műsor voltál. Szélesvásznú. Huszonnégy órás.
   - Hát ez jó. Azt ígérted, ha gáz van, szólsz...
   - Te vagy a legnagyobb gáz, bazdmeg. Próbáltalak hívni, nem vetted fel.
   - Veszekedést, kioktatást nem akartam hallani. Nem volt kedvem a hisztériához.
   - Mélt is küldtem, hogy jó volna, ha átugranál, lett volna megbeszélni valónk bőven.
   - Nem látom a leveleidet, fent maradtál a blokkon.
   - Nem mondhatod, hogy még mindig fent vagyok a blokkolt feladók között!
   - Ott ragadtál. Sajnálom.
   
   

   Szünet.
   

   - És most? Most mi van? – kérdi a nő.
   - Most leszedlek.
   - És?
   - Lent leszel.
   - És?
   - Meglátjuk.
   - Mindig ez a meglátjuk. Vedd magadra az úti nadrágot, cipőt, gyere át. Még eléred a tizenegyes buszt. A gyereknek nem kell hoznod semmit, nekem se. Magadat hozd. Ne válaszolj, ne mondj semmit. Mi is öltözünk. Leballagunk eléd a megállóba.
   
   Katt.
   (2005. 10. 25.)
   
   
   Visszaszámlálás 17. A harmadik menet 2.
    Végig a napfényben ragyogó délelőtti Duna mellett. A folyam lehalkítja a háborgó embert. Láthatja, minden élő pondró a természet hatalma mellett. Halandó és múlékony. Látja. Megnyugtatja. Minden rendben.
   - Nocsak, szakállad van? Meg se ismerlek, ha nem akarlak megismerni – mondja a nő mosolyogva a megállóban. - A hajad is kifehéredett.
   - Hol a gyerek? – kérdezi a férfi.
   - Aludt. Otthon hagytam a bejárónővel. Három óránk van. A harmadik busszal visszamehetsz, ahogy szoktál.
   - Nem erről volt szó.
   - Nem. Legtöbbször más történik, mint amiről szó van. Lásd kettőnk dolgát.
   - Leülünk valahol, vagy felmegyünk a hegyre?
   - Mit szeretnél?
   - Semmit nem szeretnék. Így semmit. A gyerekkel akartalak látni.
   - Láthatsz még. Amennyit csak akarsz, ha akarsz.
   
   Séta az út mellett, presszó, kávégép, beszűrődő utcazaj, halk presszózene, presszózaj.
   

   - Szarul nézel ki – mondja a nő.
   - Szarul is vagyok.
   - Iszol?
   - Nemigen. Sok a munka. Nem ihatok.
   - Innál, mi, ahogy szoktad.
   - Persze, hogy innék, mint az állat. Ülnék a Dunánál, ahogy szoktam, mindig teli volna a pocakos üveg, amíg vége nem volna ennek a mocsoknak. De a munka majdnem olyan hatékony, mint a pia. El lehet felejteni mindent.
   - Magadnak hoztad össze. Magadnak csináltad.
   - Persze. Ki másnak. Megdolgoztam érte. De nem azért, hogy ez legyen a vége.
   - A végét soha nem tudjuk, szívem. Te mindig a legrosszabbra számítasz, most mi történt, hogy itt nem?
   - Kezelhetetlen ügy. Összecsaptak a hullámok. Mara kórháza, ahogy minden reggelre kocsit kellett szereznem, egy időben délutánra is, annyiba került, hogy nyugodtan vehettem volna rajta egy használt autót. Senkire nem bízhattam a dolgokat. Meg itt volt ő is. Ötven kilométerre. Nem tudtam kettétépni magam.
   
   Szünet. Halkan csörömpölnek a kávéskanalak.
   

   - Szereted?
   - Nem.
   - Szeretted?
   - Nem úgy, mint téged, minden nap. Újra meg újra meg kellett szoknom.
   - De csak szeretted, ha mentél, hogy megszokd, ha kerested, hogy megszokd...
   - Munka volt. Munka és érzékiség.
   - Nem hiszem. Nem hiszek neked. Szereted?
   - Gyűlölöm.
   - Az majdnem ugyanaz.
   - Elvitte a kedvem. El azt is, hogy egyszerre két ember fejével gondolkozzak, övével, enyémmel, magamat, érdekeimet hátra tolva.
   - Hm. Érdekes. Miket nem mondsz. Ennyire fontos volt a liba?
   - Ő is. De a munka inkább. Az építkezés. Válogatott kövek, téglák, faanyag. Hogy mindent kétszer átgondoltam, aztán még kétszer. Semmi kapkodás...
   - Az öröklétnek, megfontoltan? – kérdezi a nő gúnyosan.
   - Talán...
   - Na szép. Te az örökléten dolgozgattál, én meg oralizáltam kedved szerint.
   - Van így.
   - Bazd meg akkor. Kaptad, amit érdemeltél.
   - Ez is van így. Csakhogy eddig soha nem építkeztem. Ültem a készben. Itt a baj. A fél kastélyba, ami az enyém, más teszi be a seggét.
   
   Szünet.
   

   - Arra már nem is emlékszel, hogy ő vitt el tőlem. A fiadtól – mondja a nő.
   - Nem volt dolga ebben. Nem létezett. Folt a messzi távolban, te meg a szomszéd lépcsőház, amíg le nem léptél.
   - Nem igaz. Te léptél le a Könyvhéten. Egy hétre. Annyit se mondtál, hogy kapjam be. Két nap múlva megtelefonáltad, fogalmad nincs, mikor jössz. Akkor már mindent tudtam.
   - És se tudtam semmit.
   - Mindenesetre a függöny be volt húzva. Azt hittem, elköltöztél a szomszédból.
   - Megjött Párizsból a férjed, nem?
   - Előtte is itthon, amíg ki nem küldte a gyár. Mégis átjártál. Szemétláda.
   - Álljunk csak meg egy pillanatra. A gyerekről nem volt szó. A gyereket te csináltattad, én csak ott voltam kéznél, és azért voltam kéznél, mert levetted a mintát a fiaimról, hogy olyat akarsz, éppen olyat, mert a férjed nem képes gyereket csinálni, és ha egyszer választani lehet, olyat akarsz. De én erről csak aztán értesültem, hogy totál készen volt a gyerek. Annyira készen, hogy jobban nem is lehetett volna.
   
   Szünet.
   

   - Ne kezdjük újra. Nem akartál gyereket. Azt mondtad, beosztod az ötöt, ami van – mondja a nő.
   - Ne kezdjük az elején. Fegyver volt a gyerek. Bólints, zárjuk le.
   - Szerettelek.
   - Ne ezt mondd. Bólints, hogy igazam van.
   - Szerettelek. Nem tudtam aludni, mert az járt a fejemben, azt műveled az új lánnyal, amit velem. Megőrültem a gondolattól. Mégse tudtam másra gondolni.
   - Ne mondj ilyet, hát Mara is ott. Rá nem voltál féltékeny soha.
   - Miért lettem volna? Tőle elvettelek. Enyém voltál. Ott térdeltél a fotel előtt, bajuszod meg bennem, amíg csak akartam. De az új lányt nem ismertem. Féltem tőle azonnal.
   - Hagyjuk a szexet, ha kérhetem. Éppen szexre nem vágyom.
   - Szerettelek, mondom. Azon járt az agyam, hogyan öljelek meg. Ott volt a gyerek a hasamban, a lakásban, a telefonban az agyatlan férjem a cirkuszaival. Ha most rád nézek, fogalmam nincs, mit szerettem annyira, hogy majdnem a Dunának mentem.
   - Naaaa.
   - Tudom, mit szerettem benned, te hülye, ne náázz. És hát a gyerek miatt nem lettem öngyilkos, a gyerek miatt nem öltelek meg. Százszor kiterveltem, hogy amikor mész az Olvasóba, elütlek. Átmegyek háromszor rajtad, oda-vissza háromszor.
   - Hehe. Nem gondoltam volna. De az a kis kocsi elsőre totálkáros, ha elütsz vele.
   - Azért nem ütöttelek el végül, hogy legyen a gyerekemnek apja.
   - Jó hír. És van?
   - Itt ül velem szemben. Kivártam, nem?
   - És? Biztonságban vagyok? Nincs nálad pisztoly?
   - Biztonságban vagy, disznó medvém...
   
   

   Szünet.
   

   - Szar? – kérdezi a nő.
   - Bonyolult. Több rétegben szar. Nem egyszerű. Ki vagyok fosztva. Gatyáig.
   - Szar?
   - Szar hát. Szar ráébredni, nem ott vagy, ahol lenni akarsz, az akarsz lenni, aki nem vagy.
   - Na igen. Ismerős.
   - A dolog persze attól szép meg szar, ami bennem van. Nem kellett ehhez a liba.
   - Ilyen még nem volt, mi? Elszálltál?
   - Akinek ekkora szemétségtől nem száll el az agya, nincs mi elszálljon.
   - Ezért nyírod ki?
   - Is. Azért is, mert nem maradt belőle semmi, csak amit én csináltam.
   - Mit tudsz tenni. A nő fogja magát, lelép, mióta a világ világ, mit tehetsz?
   - Nem mondhatom el.
   - Felnyomod a filmjeiteket a netre?
   - Nem mondok semmit.
   - Mert?
   - Mert nem szabad. Nem lehet.
   - Miért nem lehet?
   - Nincs itt az ideje.
   - Mikor lesz? Amikor kipurcansz teljesen?
   - Nem purcanok ki. Jó ez a purcanás. Purcint. Így hívta a fingot.
   - Ne hülyéskedj.
   - De. Így nevezte. Valami tájszó lehet, nem kérdeztem rá.
   
   Szünet.
   

   - Eszedbe jut mindenről...
   - Előfordul.
   - Nem mondod el, mi lesz?
   - Elmondhatnám, de én se látom pontosan a kivitelezés módját.
   - Hanem?
   - Várok.
   - Mire?
   - Valamire.
   
   Szünet.
   

   - Van még két óránk. Kifizetem a kávét, menjünk fel – mondja a nő.
   - Nem. Indulok haza.
   - Nagyon határozott vagy. Nem akarod látni a fiad?
   - Dehogynem. Majd legközelebb, ha már nem hoztad le.
   
   Szünet.
   

   - Velünk mi lesz? – kérdezi a nő a megállóban, forgalom zaja.
   - Velünk? Élünk, virulunk. Vagyunk. Látod. Nem ettük meg egymást.
   - Így? Ennyi?
   - Nem tudom. Várunk.
   
   (2005. 10. 26.)
   
   
   Visszaszámlálás 18.
   Éjszakai maszti

   Rezeg, búg a telefon a párna alatt. A férfi kióvakodik a dolgozószobába, csendben nyitja, csukja az ajtókat.
   - Mi van? – morogja halkan a mobilba.
   - Mondj nekem valamit, nem vagyok képes elaludni – mondja a nő.
   - Pedig jó volna. Negyed kettő.
   - Ismerem az órát. Valami mást mondj, amit nem tudok.
   - Aludtam.
   - Ezt is. Valami mást, amit nem tudok.
   - Fázik a lábam.
   - Bazd meg a lábad, jó?
   
   

   Szünet.
   

   - Mégis mi a francot mondjak negyed kettőkor a hideg, büdös dolgozószobában, ahol gatyában állok? – kérdezi ingerülten a férfi.
   - Mondd azt, hogy szép voltam, amikor délben láttál.
   - Szép voltál.
   - Mondd, hogy nagyon szépnek láttál. Kívánatosnak.
   - Szép voltál. Nagyon. Kívánatos nagyon. Szebb vagy, mint valaha.
   - Most azt, hogy úgy ültünk ott, mintha a két év nem is történt volna meg.
   - Pontosan ezt éreztem.
   - Mint akik tegnapelőtt találkoztak előtte.
   - Így van.
   - Akkor miért nem jöttünk fel?
   - Csak.
   - Akkor miért nem jöttél fel velem, nem akartam semmi mást, miután megláttalak szőrösen, nyúzottan...
   - Beszélgetésről volt szó. Aktuális közös dolgaink megtárgyalásáról.
   - Ne idegelj. Egyetlen közös aktuális dolgunk van, hogy megszorongass, ölelj, ahogy régen.
   - Nem. Ez föl se merült a telefonban.
   - Tényleg mondod? Nem tűnt ki semmi hasonló és lehető tevékenység a telefonos beszélgetésből?
   - Tényleg mondom.
   - Nem hiszem el. Ott ültem szemben két év után, és nem jutott eszedbe rólam, hogy milyen régen nem öleltél?!
   - Eszembe jutott, persze, de lenyomtam.
   - Ez nagyon jó. Rögtön falhoz baszom a kurva telefont.
   - Ne káromkodj, tanárnő, ne káromkodj. Mire jó ez? Beszélj rendesen. Nincs semmi gond. Kommunikációs zavar a rendszerben. Ha azt akartad, felmenjünk a franciaágyra ölelni kettőt, így kellett volna fogalmaznod. Ahogy korábban eszedbe se jutott ezt mondani, ha azt akartál. Nem bedobni a gyereket a levesbe.
   
   Szünet.
   

   - Nem akartam, hogy visszautasíts.
   - Előfordult valaha az életben hasonló?
   - Nem akartam, hogy faszra éhes harmincas nőt láss bennem, akit simán el lehet hajtani.
   - Előfordult?
   - Igen. Tudod jól, hogy elzavartál.
   - Hogy mit látok, független a szövegedtől. Délben mást láttam...
   - Mit?
   - Furcsa párt láttam. Remek, szépséges harmincas nőt, aki néha mosolyogva megérint egy szakadt, rozzant, ötvenes fickót, akik közt mérföldnyi a különbség a nő javára.
   - Huszonkilenc. Múlt.
   - Bocsánat. Huszonkilenc. Múlt.
   - Te egy nagyon hülye ötvenes pasi vagy. A liba jól megtépte az önbizalmad. Már ezért megérte. Ezt mondjuk nem bánom nagyon.
   - Hagyjuk. Nem éjszakai műsor.
   - Azt szerettem volna, ha elcsábítasz. Ha suttogsz, búgsz, hízelegsz, ahogy tudsz, fogod a karom, ahogy tudod a medvemancsoddal. Meg a hátam, ahogy tudod. Beleszagolsz a hajamba, amikor mész a pulthoz. Direkt úgy választottam széket, hogy lássalak a tükörben, amikor elmész mögöttem. Látni akartam, megőrülsz, hogy ölelhess, és akkor én kelletlenül nyafogva, mint aki áldozatot hoz, azt mondom, jó, most az egyszer...
   - Hagyománytiszteletből, mi?
   - Szemét. De szemét vagy.
   
   Szünet.
   

   - Azt mondtad, szépnek találtál. Kívánatosnak – kezdi a nő.
   - Így van.
   - Mennyire?
   - Nagyon. Tökéletes, mint a tölgyfa, abban a haragoszöld kosztümben. Minden a helyén, mindenütt harmónia, egészség. Még a tölgyszagot is éreztem. Olyan szép voltál, kezed, bőröd, arcod, annyira együtt minden rajtad. A Reneszánszban pattogott tőled a festék a falról.
   - Akkor?
   - Vannak közös ügyeink, arra figyeltem.
   - Elnyomtad a tölgyszagot.
   - Elmúlt.
   - Elmúlt?!
   - El. Nem szexeltünk szóban, láttam, milyen vagy, láttam, minden rendben...
   - Mi minden rendben? Mi a szemét kurva fajtád van rendben?!
   - Be kellene fejezni, szívem. Részeg vagy. Felordítod a házat.
   - Nem vagyok részeg, és le is rakom, csak azt mondd meg, kérlek, mit láttál rendben?
   - Szép voltál, nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott, aki körül rendben történnek a dolgok, aki mindent kézben tart, tudja, mi lesz este, tudja, mire ébred hétfőn.
   - Lófaszt tartja kézben a dolgokat. Téged akartalak kézben tartani.
   
   Szünet.
   

   - Pontosan két éve várok a tegnapi egy órára – mondja a nő sírva.
   - Na.
   - Két éve ősszel hetekre eltűntél szó nélkül. Igaz, nem voltál már, de néha még beszéltünk, én meg vártalak.
   - Igen, és?
   - Ha elmondod, mi van, könnyebben viselem.
   - Marhaság. Soha semmi nem könnyebb átlókkal, mint egyenesben. De megpróbáltam. Üvöltöttél, meg üvöltöttél. Sikoltozva dudáltál a kocsiból föl az erkélyre, mint akinek elment az esze, az emberek kirohantak, mint egy balesetnél.
   - Elment. Úgy éreztem, vége az életnek. Nem érdekelt senki és semmi. Nem érdekelt, ki mit gondol, csak te. Nem is emlékszem azokra a napokra, csak a szürke, tompa ködre. Elment az eszem.
   - De ennyire? Te okos nő vagy.
   - Mit tehettem volna?
   - Zsaroltál Marával. Képeinkkel. Sms-ekkel.
   - Mi mást tehettem kétségbeesésemben?
   - Zsaroltál a gyerekkel.
   
   Szünet.
   

   - Ezt nem kellett volna, tényleg – mondja a nő szipogva.
   - Na. Akkor ezt zárjuk le itt. Majd folytatjuk valamikor, ha akarod.
   - Te is intézhetted volna másképpen.
   - Lehet.
   
   Szünet.
   

   - Egy ágyban alszotok? – kérdezi a nő.
   - Mert?
   - Mit mert?! Azt kérdeztem, egy ágyban alszotok-e Marával.
   - Nem tartozik rád...
   - A kurva életbe nem tartozik rám! Minden rám tartozik, ami veled történik! Az is, jól szarsz-e, az is, milyen az étvágyad, hogyan alszol, hogy van anyád, az is, mi van a gyerekeiddel, hogy érzed magad az új munkaszobában, megzavart-e, tudsz-e dolgozni ott, az is, egy ágyban alszotok-e. Kétszer hat hónap, aztán két év várakozás az életemből, egy fiúgyerek a testemből, a testedből. Jogom van tudni mindent, mi jó, mi rossz neked!
   - Nyugi.
   - Nincs nyugi. Túl sokat vártam. Most meg itt vagy újra.
   - Visszapörgetve: a farkam állapota kimaradt a felsorolásból. Hogy azt is jogod volna tudni ezen az alapon.
   - Nem véletlen.
   - Mi az, hogy nem véletlen?
   - Őt nem mobilon át tesztelem, világos? Ellenőrzöm, rakott-e bele valamit a liba, vagy kiszerelt.
   - Hehe.
   
   Szünet.
   

   - És jó volt? Jó volt az ágyban? Jobb, mint én?
   - Hülye kérdés.
   - Jobb volt nálam? Valamiben olyan tündéri jó volt, amivel kiérdemelte, hogy ilyen irtózatosan hosszú időt vele töltöttél? Azt reméltem, hat hónap, lejár, kész, jössz vissza jókedvűen.
   - Hülye kérdésre csak hülye választ lehet adni. Nincs válasz.
   
   Szünet.
   

   - Tehát? Egy ágyban? – ismétli meg a kérdést a nő.
   - Ha itt az ideje, megmondom. Most nincs itt az ideje.
   - Tudni akarom.
   - Mire? Minek? Nem értelek.
   - Mert rád gondolok. Rád. És zavar, hogy egy ágyban alszotok-e. És nem tudok elmenni. Mert zavar. Közben eszembe jut, hogy igen, vagy nem. Ha igen, rendben, mert normális. Ha nem, akkor is rendben. Csak tudjam, mert zavar.
   - Mi volna, ha a régi együttlétekre gondolnál közben, nem a mára.
   - Amíg nem voltál, úgy történt. De most itt vagy karnyújtásnyira. Megpróbáltam, nem megy. Talán, ha feljöttél volna tegnap délben. Megmondod?
   - Megmondom. Igen.
   - Na akkor jó éjt. Bazdmeg. Legalább hazudhatnál néha.
   
   Katt.
   

   (2005. 10. 27.)
   
   
   Visszaszámlálás 19.
   A kezdetek kezdete
   -----Original Message----- From: Antrom [mailto:antrom@olmow.niea.hu] Sent: Thursday, October 28, 2005 4:35 AM To: kiraly@holop.hu Subject: AntromR
   Királffym és Parancsolóm, csak, hogy tudjuk, miről beszélünk, mert félő, fogalmad nincs.
   Ha úgy éreztem, nem bírom tovább, elolvastam, amit lent találsz. Ez az egyetlen eset az irodalom történelmében, hogy irodalmi mű segített rajtam. Elküldöm, hátha nem ismered. Annyira rólunk szól, időben, testben, pocakban, lélekben, szóhasználatban, főleg rólad, elvándorlásodról, bizonytalanságodról, arról, hogy soha semmit nem akartál, csak alakult az élet. És tűrted, amikor igen. Máskor morogtál. Vagy ültél szótlanul az ablakban.
   Amikor hajnalban ránéztem a helyeden fekvő gyerekre a nagyágy másik felén, a fal mellett, ugyanúgy alszik, mint te, meg se mozdul egész éjszaka, csak ha tervei vannak, éhes, szomjas, esetleg tele van, ami tele van, üríteni akar (emlékszel-e még, mit jelent ez), az jutott eszembe, még nem értél oda, bármikor leszállhatsz a következő állomáson, és akkor délutánra megérkezel. És akkor minden jó lesz.
   Hónapokon keresztül volt erőm elolvasni, kikapcsolni a gépet, visszafeküdni, megnyugodni a tudattól, hogy leszálltál, a szembevonattal indulsz a Duna-kanyarba. Hozzám. és akkor minden jó lesz megint.
   
   Vendégmunkás
   

   Ajaj, nyögi, amikor fellép a vonatra. Ezzel igazán nem számolt így ötven fölött. Semmivel nem számolt. Az a jó. De tizenhat órás vonatút, úgy, hogy fogalma nincs, mire érkezik, nem hiszi el. Én vagyok ez, szentséges egek, én-e? Nem igaz.
   Fogad ellene. „Hogy micsoda? Tizedikén? Én?! Vendégmunkásnak? Ki van zárva. Fogadjunk.”
   Nincs három hónapja.
   „Legkésőbb tizedikén. Tizedikéig biztosan.”
   Fogadnak. Ekkor nem jut eszébe, hogy megkérdezze, mégis milyen szakmában. Ha elárulják neki, nem mint énekesnő, sztepptáncos fiú, nem mint fakitermelő szalagmunkás, de még csak nem is hajóskapitányként kerekedik fel, hanyatt vágja magát a röhögéstől.
   - Te bolond - mondja, - rémeket látsz.
   A nő szomorúan mosolyog. Keze a pocakján.
   „Látom, amit látok, ha rémet, rémet. Kitelt a második hat hónapunk. Nem jössz, csak kényszerből. Így érzem, ne válaszolj. Ismerlek. Tudlak, vén bakkecske. Ez a nő elvisz.”
   Nem válaszol.
   Abszurd. Kizárt, hogy fájós hátával, időről időre visszatérő depressziójával, rá-rárontó gyógy-jellegű iszákosságával fölkerekedne, s túl az Óperencián, a hegyek lábánál keresné elmaradt jókedvét, „amikor itt vagyol nekem két lépcsőháznyira”, jellemző ostobaság, ifiasszony.
   Nem méri fel, valóban nem, mint reális lehetőséget. Ő nem. Ő aztán nem, húsz kilométert se. A vén bakkecskén még meg is sértődik. Milyen alapon vénbakkecskézi le, miközben nélküle is elég jól elvolt, amíg csontig le nem amortizálta első nekirugaszkodásból. Azután másodszor is elkapta. Másodszor megint, amihez hasonlót nem jegyzett a világtörténelem. Soha ne tévedj be az ágyba, ahonnan eliszkoltál. Akkor is menekült inkább, eleinte, nem akart zavart, bonyodalmat, kényelmetlen helyzetet, nem akart bukni, magyarázkodni, szégyenkezni, nem akart hazudozni. Nem akart semmit. Nőt meg főleg nem akart.
   - Én-e? Hogy én-e?! Nem vagy gömbölyű, édes angyal. Túl sokat gondolsz rólam. Örülök, hogy lyuk van a seggemen, csoje?
   - Csoje. De ígérd meg, a vonatról küldesz egy sms-t. Amikor indulsz.
   Felül a terhestornából, térden a fotelhoz mászik, ahol a majdani vendégmunkás ül, pocakját térde közé fészkeli, alkarjával a combra támaszkodik, finoman, a kérdéssel:
   - Megígéred?
   - Persze. Azonnal küldök egy sms-t, ha elindult a vonat.
   Ezt aztán könnyen ígérheti. Miből tart. Pláne, hogy vonat.
   - Anyád életére?
   - Áá, nemá! Ne cigánykodj, az isten áldjon...
   - Anyád életére ígéred?
   - Azta..., de hülye vagy. Itt ülök, nem látod, se vonat, se semmi.
   - Anyád életére ígéred, hogy tudom, amikor elindulsz?
   - Anyám életére...
   - Jól van. Hiszek neked.
   Az eseten elgondolkodhatott volna, amit nő tud előre, nem tudja más, de nem tette. Ami abszurd, az abszurd, azon nincs mit agyalni.
   A pillanatig – a jegyváltás pillanatáig – nem racionalizálódik, nem fogja fel, nem akarja.
   
   Tanácsolták, legalább negyven perccel indulás előtt érjen ki, mert a keletre menő vonatokon nem számít a helyjegy. Legjobb, ha ott vagy, elfoglalod, nincs vita, nincs kalauz. Két órával előbb, mindig ráhagyással dolgozik – hol egy hónap, hol egy hét, most két óra –, hogy ne zavarodjon, átgondolja a helyzetét. Az élet különösen egyensúlyoz, rejtélyes és profán. Nem fogalmazza meg félreérthetetlenül, vendégmunkásnak, netán vendégszerepelni indul. Azt persze tudja, a vendégmunkásnak nincs széke, nincs búvóhelye, hitele a kocsmában, kislámpája a könyvtársarokban, nincs időhatározó vonatfüttye, nem ismeri a helyijárat-sofőrt, a fodrász lányát. Nincs keresztanyja se. Múltja nincs. Jelene van. Jövő. Ha van neki.
   A forgalmista sípol, emeli a táblát. Most még leléphetne, gondolja a vendégmunkás, megúszhatná, hogy nem oda jut, ahová indul, készül. De nem lép le. Sms-t se küld. A következő állomáson még leszállhat."
   *
   De aztán nem, és nem. Maga a tény, hogy nem érkeztél meg másnapra, nem változtatott a szöveg érvényén a következő hasonló éjszakáig. Maradt olyannak, mint első kézbevétele idején. Nyugtat, békít, lebegtet. Megnyugodtam tőle, le voltam halkítva, lebegtetett, hogy a világ ilyen. Szerettelek és vártalak tovább.
   R.
   
   Visszaszámlálás 20.
   Storno
   
   - Miért nem veszed fel azt a kurva telefont? – kérdi ingerülten a nő.
   - Na ez jól kezdődik...
   - Miért kell ötször hívnom, hogy egyszer felvedd?
   - Dolgozom, ha nem haragszol. Meg a vonalason beszéltem...
   - Hazudsz. Belecsörögtem abba is.
   - Nem órákat, csak a kötelezőt...
   - És miért nem hívsz vissza? És ha tragédia, életveszély, segélyhívás?
   - Csak ha nagyon akarod, akkor válaszolok...
   - Az isten áldjon meg...
   
   Szünet.
   

   - Ne kezdd újra ezt a stílust – mondja a férfi.
   - Mi van?!
   - Nem szeretném, ha ebben a modorban folytatnánk.
   - Hát ez jó. Milyen modor az, ha nem hívsz vissza?
   - Ne modorozzunk, jó? Mondd, mi van, mi ilyen fontos?
   - Csak arra akartalak kérni, hogy az éjszaka küldött Vándormunkás-mélt töröld. Nem így gondoltam. Nem ennyire líraian. Nagyon fel voltam húzva. Azért töröld.
   - Törölhetem. De ha törlöm, akkor is itt van. Olvastam, felfogtam. Ne haragudj.
   - Ez rendben, ez jó. De töröld, jó? Ne maradjon meg. Olyan szánalmas.
   - Parancs'. Egy kézmozdulat.
   - Azt hitte, ez olyan szép, hogy a reggeli busszal itt is vagy.
   - Volt ingerem, hogy menjek. Volt bizony. Alig fogtam magam vissza.
   - Hazudsz?
   - Döntsd el. Magad képes vagy eldönteni, mikor hazudok, nem kellek hozzá.
   - És? Mikor látlak?
   - A héten nem. Utazom.
   - Hová?
   - Halottak napja lesz.
   - Tényleg.
   
   Szünet.
   

   - Jobban vagy? – kérdi a nő.
   - Igen.
   - Szünteted megfele?
   - Igyekszem.
   - Az kevés. Ezzel próbálkoztam én is. Nem elég hatékony.
   - Az volna hatékony, ha lelövetném.
   - Ja. Azzal kész.
   - És vége.
   - Ja. Vége.
   - A szeptembert kellett volna ezzel kezdenem.
   
   Szünet.
   - Van egy román emberem – mondja a nő.
   - Román embered?
   - Igen. Egy mindenre kapható román emberem. Ebből él.
   - Jaj Isten. Nem mondod komolyan.
   - Segíteni akarok rajtad.
   - És majd ő elintézi?
   - Lelövi.
   - És elhozza a fülét?
   - Persze. Hozza el a fülét.
   - Meg a pasi farkát.
   - Hogyne. Azt is. Egy út, két feladat.
   
   Szünet.
   - Komolyan beszélsz? – kérdezi a férfi.
   - Komolyan hát. Segíteni akarok rajtad.
   - Köszönöm. Azért ez durva kicsit...
   - Mindennek van egyszerűbb és bonyolultabb megoldása. Ez az egyszerű. Te ki is maradhatsz. Nem kell tudnod róla. Intézem én.
   - Azért, ha kérhetem, állj le itt. Aludj rá egyet.
   
   
   Visszaszámlálás 21.
   A férfi meg a nő
   
   Egy fiatal magyar munkásember, villanyszerelő és mindenes, miután kedvese félrekúrt, depresszióba zuhant. Van ilyen. Ismerjük.
   Sírt. Rítt. Hogy visszaszerezze. Persze jó előre tudni, abban sincs sok öröm, ha visszaszerzi. Ritkán tesz jót más bakok ondószaga a kedvesen. Nem tesz jót semmilyen színű idegen ondó szaga a kedvesen. Van ugyan egy akácmézre alapuló palóc módszer, amely időlegesen semlegesíti a bűzt a nőn, de nem alkalmazható minden fajú idegen bak esetében. Az oral history szerint fehér ember esetében működik, sárga, fekete, kék és zöld esetében nem. Eszkimóról, minthogy ritka férfi a tájban, nem szól irányadó tanács. A technika kitér valamennyi nemileg érintett vagy érinthető testrészre, mi, melyik - orál, anál, mell (ha van) és a hagyományosok – miképpen vonandó az akácméz jótékony segedelme alá. Szerelmes férfi, középszerelmes férfi, kevéssé szerelmes férfi, és ribanctartó férfi, mindezen férfiúi rétegeket külön fejezetben tárgyalja. Az igen szerelmes férfinak minden közeledés előtt össze kell kennie a megtévedt kedvest, ha nem akarja, hogy az idegen bak (különösen, ha fekete, sárga vagy kék) szagától elboruljon az agya. Az akácméz komponensei közt találhatók felejtés- és megbocsátáserősítő molekulák. A ribanctartó férfi fütyül az ajánlatokra, a módszerekre, lepofozza a nőt, ha kell egy nap ötször, nem mézel.*
   (A történet közreadója különvéleményt képvisel e témában. Szerinte a szagot egyedül a sósav szünteti meg gyorsan és hatékonyan. A ribancot beleültetni a sósavas hordóba. Mire kivesszük, garantáltan lekopik róla az idegen bak ondószaga. A sósav kívül-belül nagytakarít.)
   Szegény villanyszerelő és iskolai mindenes nem tudta mindezt, mert nem volt gyakorlata. Olyan jó ember volt, akit korábban soha nem hagytak el, de még ennél is jobb, ő sem hagyott el soha senkit. Úgy tervezte, egy nő, egy élet. Meg a gyerekek. Kettő volt szegény villanyszerelőnek és iskolai mindenesnek. Ezt a fajta iskolai köztisztviselőt nevezik gondnoknak. Ember, ha van agya, ne menjen gondnoknak. Egy gondnok, történjen bármi, vonzza a gondokat. Nevéből adódóan. Ezt se tudta. Fütyült az irodalomra, az irodalmi értelmezésekre.
   Villanyszerelő és mindenes gondnok létére azt sem tudta, hogy senki nem tud mindent. Azt pedig főleg nem tudta, hogy egy darab nőre építeni ostobaság. Egy darab nő soha nem kettő, három. Azt se tudta, egy nőre nem lehet könnyű szívvel vigyázni, túl sok a kockázati tényező. Kettőre, ötre talán. Mert ötnél nem halálos a veszteség. Százalékosan. Öt nőből egy bebolondul, az mindössze húsz százalék veszteség. Ha agyon kell csapni, akkor is csak húsz. Ha minden egyetlen nőre építve történik – akár az első, akár a másik verzióban – száz százalék veszteség. Ha az egy nőre fordított munkaerő, életkedv, derű és szerelem elvész, az összes vész el.
   Azért dolgozott, húzta az igát, hogy minden legyen, amikor kell. Hajnalig is, ha úgy. Azt se tudta, hogy nem okos dolog hajnaltól hajnalig keresni a nejlonfüggöny árát, a nyári közös üdülését, a gyerekek campingbiciklijét, a benzin adótartalmát, a csipkebugyiét, erotikus ágyneműét. Mert a nagy elszánt munka közepette felmászik az elhanyagolt asszonkára bárki, akinek van türelme, bülbül szava, aki eleve erre van kitalálva és kiképezve, hogy felmásszon az elhagyatottságban savanyodó, boldogtalanságát minden nappal turbózó nőre.
   Így is történt. Természetesen. A világ ismétli magát.
   A dolgok kopnak. Kell, hogy jöjjön valaki, aki újrafényesíti a nőt. Mert már nagyon elege van abból, hogy nem fontos. Mert fontos. Az út is fontos, ami hozzá vezet. A rózsával, suttogva, meleg, epedő sóhajokkal kikövezett, bűntudattal körbeárkolt ösvény.
   Szegény villanyszerelő és mindenes gondok ezt se tudta. Egy faszfej a villanyszerelő és mindenes gondnok. Mert közben, miként az a világ rendje, felmászott az asszonykára, reája, a selymes szavú pénz- és pinácskaéjhes zsidólegény, szakhazugsággal előképezve dosztig. Osztán ott maradt. Itt a baj. Felismerte a lehetőséget.
   A magyar ember ettől kezdve sírt és rítt a bánatban. Nem akart máshová menni. Néki van kedvese. Övé a kedves. Tőle el nem veheti senki.
   De már nem volt az övé.
   Hiába ügyeskedett. Hiába ropta a táncot. A pina másfelé tátogott ragyogva, mint a kelő nap. Nem tudott mit tenni a szerencsétlen villanyszerelő és mindenes gondnok. Nem maradt számára alternatíva. Az életét, elmúlt éveit, munkáját és örömeit, a megszüntetett következő éveket látta a másik bakra ragyogó pinában. Nem jutott eszébe, hogy az élet hosszú, az alaphelyzet változhat. Nem jutott eszébe, hogy minden reggel lép egyet a nap keleten, és minden pillanatban más szögben süt alá. Gondolkodott ugyan, de nem jutott eszébe jó megoldás. A gyerekek miatt.
   Amikor aztán kiderült, hogy az új bak, akire a pina ragyog, mint a gyémánt, kölcsönt kért és kapott a közösből, ötvenezer forintot,
   (Ez is a dolog része. Ott áll a menetrendben. Ezt meg az asszony nem tudta. Nem, hogy eztán százötvenezres kölcsön következik, aztán közös vállalkozásuk beindításához félmillió. Megállapítható, mondja a hír közreadója, igazi szakmunka. Látott nem egy profit pályafutása alatt, ismert szakembert ugyanebből a fajtából. Köztük olyat is, aki tizenöt év alatt ötven harmincas, férjével elégedetlen, avagy férjre áhító nőt vett le zsáknyi arannyal. Néha csak a tankönyvi sablont kellett elrebegnie vágyakozón, "legyél gyerekeim anyja", "húsz éve rád várok", "minden nőben téged kerestelek", és a combok, ajakak, bukszák azonnal nyíltak. Szakma ez, amely szakma a jóknak éppen úgy remekül fizet, mint mondjuk a brókernek a sajátja, ha jól végzi. A kockázat se sokkal több, melyik nő hirdeti meg, miután a játék véget ér, hogy mennyire butácska?)
   

   az asszony nyakára tette az ugrókötelet.
   A kötéllel meghurkolta. Tartotta, míg mozgott, míg lélegzett, míg a pina csillogása ki nem hunyt. Akkor aztán becsomagolta. Kocsiba rakta, utazott vele körbe-körbe a megyében. Aztán elásta.
   Hét napig ült a sír fölött. A hetedik napon találtak rá a rendőrök, mint a mesében. Nem ivott, nem evett hét hosszú napon által. Halálán volt. Nem látott új életet. Hetven évet kap. Leüli, ha nem harmadolják. De minek harmadolnák. Nincs hová kijönnie.
   
   * És persze az is előfordulhat, hogy a módszert méhészek találták ki a nagyobb forgalom elérése érdekében a ribancpopuláció megnövekedését felismerve, ezt nem tudhatni. De lehet gyanakodni.
   
   Visszaszámlálás 1-21
   
   
   Visszaszámlálás 22.
   Előkészületek
   
   - Ne hívj éjszaka, ne hívj éjfél után. Nem tudok mit válaszolni Marának, ha megkérdezi. Ráadásul olyan csend van, ha halkan beszélek is, zeng a ház. Tőled – mondja a férfi halkan.
   - Mondd azt, hogy munkaügy. Régen is így volt, éjjel-nappal hívtak.
   - Megváltozott. Nincsenek éjszakai telefonok. Főleg nem fél kettőkor.
   - Akkor ne mondj semmit. Vagy hogy téves.
   - Téves hívással nem beszél a hívott tízperceket...
   - De ha nappal nem veszed fel, mikor hívjalak?
   - Majd én, jó?
   - Nahiszen. Azt várhatom. Vártam eleget.
   
   Szünet.
   

   - Mi van. Miért hívtál?
   - Megtudni, hogy vagy.
   - Ugyan. Ezért nem hívsz fél kettőkor.
   - Nem értem, mi bajod ezzel a fél kettővel? Régebben fél kettőkor még világított a kislámpa az ablakodból.
   - Régebben régebben volt. Most meg most van.
   - Mara berángat az ágyba, amikor illik? Kapuzáró lendület?
   - Nemá. Ne innen indíts mindig.
   
   Szünet.
   

   - Berángat. Ha ezt mondod. Ha azt mondtad volna, nincs kedved a géphez, fáradt vagy, lefekszel a kötelezők után...
   - Igazad van. Elfáradok. Leszoktam a délutáni szundításról.
   - Jól van. És a libával? Vele mi van?
   
   Szünet.
   

   - Nem akarok erről veled diskurálni, főleg nem fél kettőkor. Amit lehetett, megbeszéltük.
   - Jól van, na. Véletlenül kicsúszott.
   - Ne csússzon ki. Fogd vissza magad.
   - Ok. Tulajdonképpen azt akartam kérdezni, mikor indulsz haza a halottakhoz.
   - Nem tudom még. Szombaton este, késődélután. Vasárnap megyünk ki a temetőbe. De nem rajtam múlik, a húgom hív, találkozunk Vácon, ő visz föl.
   - Aha. Akkor fogalmad nincs.
   - Fogalmam sincs, kedvem sincs, pénzem sincs, erőm sincs.
   - Mid van, ha ennyi mindened nincs?
   - Jó kérdés. Gondolkodom rajta.
   
   Szünet.
   

   - Azt ugye tudod, hogy én vagyok? – mondja a nő.
   
   Szünet.
   

   - Hát nem értelek. Ha tudnám is, nem értem, márpedig szeretem érteni, mi miért történik. Látni az elejétől a végéig. De legalább az adott pillanatig. Téged nem értelek – válaszolja a férfi.
   - Nem kell engem érteni.
   - Te érted magad?
   - Nem akarom magam érteni. Nem akarok semmit érteni. Az egész életem arról szólt, hogy értsem, mi, hogyan működik körülöttem. Férfiak, munkám, időjárás, esztétika, kultúrpolitika, a Duna miért lefelé folyik, a csillag miért nem esik le, a fű miért szárad el, ahogy mondanád. Egyetlen egy dolgot akarok, nem többet, érteni azt se akarom, csak érezni, hogy hátat fordítasz elalvás előtt, hátranyúlsz, megfogod a seggem, odafogsz, odaszorítasz, én a lóbaszó hátadhoz bújok, átkarollak, ahogy bírlak. Így alszunk el. Így ébredünk.
   - Ittál megint.
   - Nem iszom. Tudod, hogy nagyon ritkán iszom, legutóbb kétezer-három tavaszvégén, veled, ijedtemben. Most meg egyáltalán nem. Nekem hozzád nem kell innom.
   - Akkor mi van? Miért beszélsz így? Mondtam, nyugi. Rendezem a dolgaimat, aztán meglátjuk, hogyan legyen. Kellően nagy a zűrzavar körülöttem.
   - Ne mondd.
   - Hát mást nemigen tudok mondani. Úgy néz ki, valamit nagyon elszúrtam. És nem azt, amire azonnal gondolsz.
   - A libát?
   - Igen. Nem a libát.
   - Akkor mi? Csak nem én? Engem?
   
   Szünet. A férfi becsukja a dolgozószoba ablakát.
   

   - Mi van, Mara felébredt? – suttogja a nő.
   - Behajtottam az ablakot, mielőtt megfagynék. Éjszakára nyitva hagyom, mert a füst már itt is érződik, pedig nincs egy hete, hogy átköltöztem. A könyveket kivágom innen, azok büdösödnek először.
   - Ha Mara felébredne egyszer, valamikor, mondd azt, hogy "a Joyce-kötetet nem kérem", én meg tudom, hogy mi van.
   - Ezt ne úgy értsem, napi program lesz a félkettes telefon?
   - Ne rémüldözz. Nem bánt a néni. Csak a biztonság kedvéért javasoltam egy mondatot vészhelyzetre.
   - A vészhelyzet az, hogy amíg ilyen az idő, ki kell meszelnem a lebontott vendégszobát, mert borzasztó, hogy néz ki fal, a plafon, a képek, a polcok helye.
   - De világrengető gondjaid vannak.
   - Naigen. Még valami?
   
   Szünet.
   

   - Rohadj meg, legalább ennyi jusson, hogy tíz percet beszélsz velem a nap huszonnégy órájából.
   - Mondtam, hogy nyugi, türelem. Rendezem a dolgokat, elsimítom a szart, aztán meglátjuk, mi lesz.
   - Ez nekem kevés.
   - Ennyi van most, sajnálom.
   - És mikorra végzel a szarral? Remélem a libaelkenést nevezed szarkenésnek?
   - Többek közt.
   - Van ennek belátható dátuma?
   - Szerintem tíz napon belül mindent lezárok. Mindent, ami nyitva maradt.
   - Ami azt jelenti, ma huszonkilencedike van, hogy november hetedike. Kedd. Remek dátum. Nem könnyen felejthető.
   - Véletlen dátum.
   - Azt hallottam, nem értettem félre valamit, hogy november nyolcadikán, kedden látlak majd felfelé mászni az emelkedőn a félkilences busztól?
   - Nem azt jelenti, hanem azt, hogy legalább tíz napra szükségem van még. Még mindig tíz nap, a kurva életbe.
   - Ne hazudj. Neked nem kell tíz nap, de kettő se, ha valamit eldöntöttél. Arra se kellenek hetek, hogy rendezz valamit. Láttalak két perc alatt megoldani életbevágó ügyeket. Nem is halt bele senki.
   - Csak aki belehalt, mondjuk. De ez ekkor nemigen zavart téged.
   - A gyengék meghalnak. Te szoktad mondani.
   - Mindenki meghal.
   - Nem erről van szó. Hanem arról, hogy régen döntöttél.
   - Miről?
   - A liba sorsáról.
   - Ő másodlagos, harmadlagos tényező ebben a projektben. Ha döntöttem, ha nem. Egyébként se vagyok Isten, aki sorsok fölött diszponál.
   - Hogyne, édes. Lásd a mellékelt ábrákat.
   - Nem ismered, csak beszélsz a világba. Meg van írva a sorsa.
   - A libáról beszélsz.
   - Róla.
   - Jó sorsa? Rossz sorsa?
   - A sorsa.
   - Jó vagy rossz?
   - Csak a sorsa. Az ember sorsa benne van a gyomrában. A gyomrában meg a gyerekkora, a szülei, szociális viszonyai, szocializálódása folyamata, a férfiak, egyebek.
   - Ez nagyon bölcs volt. Ölellek.
   
   Szünet.
   

   - Aludjunk. Még mindig nem mondtad, miért hívtál.
   - Azért hívtalak, mert kinyomtattam a gyerekről néhány jó képet, lemegyek a buszhoz, amivel utazol, adok közülük egy párat. Csak szólj, melyik busszal mész, és az innenső oldalra ült, hogy az ablakon be tudjam adni.
   - Majd látom élőben. Rövidesen. Küldd át őket mélben.
   - Nem jó. Téged is megmutattalak, hogy meg ne ijedjen, ha meglát. Csináltam egy sorozatot rólad a Reneszánszban. Szerintem szakállal is felismert.
   - Ó, mama mia! Mert szakáll nélkül látott legutóbb. Sperma korában.
   - Disznó!
   - Miért mondasz hülyeségeket?
   - Hülye akarok lenni! A hülyéd akarok lenni.
   - Jaj ne. Ez nem normális emberi beszéd, hallod-e?
   - Nem az. Nem is vagyok normális. De azt biztosra vedd, ha november hetedikén bármi kifogást találsz, és nem szuszogsz nekem fölfelé a dombon a megállótól, lemegyek és a nyílt utcán megbaszom az első szembejövő férfit.
   - Megértettem.
   - Megbeszéltük a képeket? Ideszólsz, amikor eldől, melyik busszal indulsz?
   - Odaszólok.
   - Akkor aludj jól.
   (10. 29.)
   

   Visszaszámlálás 23.
   Három óra tíz
   
   Újra a telefon rezgése ébreszti a férfit.
   - Ez már nem igaz. Kikapcsolom a telefont.
   - Eszembe jutott valami, amit nem mondtam az előbb.
   - Mi lehet olyan fontos, hogy nem várhatott reggelig. Írj mélt, megtalálom reggel, reagálok.
   - Nem írok mélt. Ha mélt írok neked, sírok mindig. Ezért inkább felhívlak. Amikor hallak, nem sírok.
   - Vedd fel a hangom, és amikor mélt írsz nekem, indítsd el a cédét. Hallod a hangom, gépelsz, nem sírsz, mégis megérkezik hozzám, amit mondani akartál, de mégsem keltesz kétszer egy éjszaka. Mindenki jól jár.
   - De szemét vagy. Nem voltál szerelmes soha?
   - Nem. Soha.
   - Én meg az vagyok. Szerelmes. És ne gúnyolódj, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom.
   - Fogd magad vissza egy kicsit. Nem élek egyedül, tudod jól.
   - Nem érdekel. Nem fogom magam vissza. Soha nem éltél magad. Mégis megoldottál mindent.
   - Az régen volt. Most tehetetlen vagyok. De egyszer majd megkérdezem, hogy miféle boszorkányos hatásra szeretel pont engem. Annyi jobbnál jobb fickó van. A férjed tízszer jobb, gazdagabb, fiatalabb nálam. Okosabb is, szebb is, jövője is van. Nekem semmim nincs a gyerekeimen kívül. Meg a halál. Egyszerűen felfoghatatlan vagy. Nem értelek. Mit akarsz tőlem? Ápolni akarsz, ha lerobbanok? Ápolni az öregembert? Csak nézem, nézem, hol itt a csapda.
   - Ne fesd magad, hülepasi. Ismerlek elég jól, ne mutasd be magad. Meg a férjemet se mutasd be, ha kérhetem. A csapda meg, ha csapdáról beszélsz, bár nem úgy szoktad becézni, itt van a lábam között. Őt, szegénykémet meg eddig is úgy nyitogattad-csukogattad, ahogy kedved tartotta. Nem hiszem, hogy rosszul emlékeznék. Ha volna még egyetlen valaki, legyen akár az ördög, aki úgy nyit ki, mint a forgóajtót, isten látja lelkem, régen töröltelek volna. A nevedre se emlékeznék.
   
   Szünet.
   

   - Na akkor. Két dolgot akartam mondani...
   - Halljuk...
   - Az első, amit mondani akartam az előbb, de elfelejtettem, hogy a gyereknek éppen olyan szaga van, mint neked, csak egy kicsit puhább.
   - Érdekes volna.
   - Ne szemétkedj. Megszagoltalak szerdán, most is itt az orromban.
   - Igen. A másik?
   
   A nő nagy levegőt vesz:
   

   - Indulj reggel temetőzni. Szállj le nálam, a húgod itt is megtalál telefonon, innen mész Vácra, amikor indulnod kell.
   - Nem hiszem, hogy menne. Mara is jön. Minden évben. Tudod jól.
   - Jaj, tényleg. Bassza meg, bassza meg, pedig milyen jól elterveztem!
   
   Szünet.
   

   - Akkor alszunk? – mondja a férfi.
   - Meg foglak ölni. Velem ne szórakozz. Fogalmad nincs, mire vagyok képes.
   
   Katt.
   

   
   
   Visszaszámlálás 24.
   Buszon
   
   - Úton vagy? – kérdi a nő.
   - Igen.
   - Tudsz beszélni?
   - Igen.
   - Egyedül vagy?
   - Igen.
   - Megint hazudtál.
   - Jó. Megint hazudtam.
   
   Szünet. Motorzaj, autóbusz belső hangjai.
   

   - Miért egyedül? – kérdi a nő.
   - Mer csak egy plusz ember fér a kocsiba.
   - Hogyhogy?
   - Anyám is Pesten volt, ezzel a kocsival jön, jönnek az ikrek is. Így egy hely maradt. Így döntöttünk, egyedül utazom.
   - Mikor tudtátok meg?
   - Indulás előtt.
   - Volt cirkusz?
   - Nem.
   - Mikor indulsz vissza?
   - Nem rajtam áll.
   - Szállj fel egy esti buszra, gyere.
   - Meglátom, hogyan tudok lelépni.
   - Miért nem szóltál, hogy a képeket levihessem?
   - Elfeledkeztem róla. Át kellett csomagolni minden szart, alig értem le a megállóba, csak Visegrádon jutottál eszembe.
   - És ott, akkor, amikor eszedbe jutottam, nehezedre esett volna legalább egy rohadt sms-t?
   
   Szünet.
   

   - Legalább egy rövid sms-t, bazdmeg – sírja a nő.
   
   Szünet.
   

   - Minden órában kimentem a teraszra, néztem az elhaladó szentendrei járatokat. Arra gondoltam, ott utazik, talán abban a sárgában a szeretőm, aki nem is a szeretőm, csak olyasféle, ha. A fiam apja. Akit szeretek. Ül beszorulva az örökasszony mellé az ülésbe. Meg se tud moccanni. Leszállhatna. Le bizony. Gondoltam. Úgy is rá akar már gyújtani. Ha feljönne a dombon, megnyomná a csengőt, kapna egy kis Unicumot, mert azt is inna. Biztosan inna. Kapna hozzá szódavasszert. Egy keveset. Leülhetne, elszuszoghatna a teraszon a nádfotelban, nézhetné a Dunát. Nem bántanám egy darabig. Nem kérdezném meg, hol járt idáig. Merre kószált. Nézném csodálkozva, milyen fapofával ül, törölgeti az izzadtságot, húzogatja a póló nyakát, hogy több levegőt kapjon, mint akinek semmi sara, semmi bűne. Nem tudnám hirtelen, mivel kínáljam.
   - Hát ez nem jött össze. Majd legközelebb. Rögtön le. Átszállás a sziget felé.
   - A Sziget felé? Ez jó.
   - Tahi szigete. Ne szemétkedj ennyi líra után. Lassít a busz.
   - Menj csak, szívem.
   
   Katt.
   
   
   Visszaszámlálás 25.
   A fegyver
   

   Át a Dunán. Hányszor még, nézi a börtönt, a templomokat, és két kívül-belül ismerős Duna-parti házat. Nem látja ezzel a szemüveggel, csak nézi. Tudja ezt a két házat. A lépcsőfeljárót, a hátsó lépcsőt, ahol eleinte bújva - a szülők elől - feljárt.
   - Valaki mindig pórul jár. Sérül. Belepusztul - gondolja.
   A Dunán át eszébe jut a levél. A Duna-átjárások a levél pillanatai. Nem volt alkalom, hogy eszébe ne jutott volna, elő ne kerüljön valami abból az időből. A fájdalommal teli, a halál jelenlététől kótyagos özvegy ügyetlen, rémült levele. Fejből tudja. Ötszázszor olvasta, hogy ne fájjon, szokja a kést. „…amióta Ildikó megbetegedett, és várta Magát, várta, egyszer talán meglátogatja, de azt megtiltotta, hogy bárki írjon Magának, megírja a betegségét, és biztosan nem is engedte volna be Magát, nem engedte volna, hogy lássa ebben az állapotban, a csomag kikészítve a polcára, mert a polcos szekrényben még mindig ott fekszenek a Maga itt hagyott ruhái, a fogkeféje és a söröspohara is ott van a ezen a polcon, Maga talán haragszik Ildikóra, pedig nagyon szerette Magát, bár soha nem beszélt erről az időről, és kérdezni sem volt szabad, arra kérném búcsúzóul, ha képes megbocsátani, ne gondoljon haraggal szegény néhai feleségemre…”
   Ennek legalább volt tétje, gondolja. Ma pedig minek van tétje, mennyit ér? A nyugdíjnak, basszus. Huszonévesen volt mitől félni. Volt mit elveszíteni. Harcolni miért. Szűz kegyeiért, hercegkisasszony bájáért, ha úgy. Ribancért, ha úgy.
   A harcos nem gyűlölt, harcolt.
   Nem is szeretett. Amit annak hitt, a fajfenntartás törvénye, a genetika parancsa. Ha az átlagnál kicsivel jobb adottságokkal szülte anyja a világra, jó harcosnak számított. Egy vesztes csata - lószar. Néhány oszló halott a tegnapi mezőn, mit számít. Van élő elég. A harcos nem moralizál. Harcol. Azt se tudja, hogy ő harcos volna. Felkel a nap, és ő a folyamatos csata közepén találja magát. Se arcmosás, se semmi, ott áll a zajos, véres ütközetben. Sebet oszt, sebeket kap.
   Aztán bekopogott valaki, összevarrta a bőrén a hasadékot, amin át be lehetett látni a szívéig. Jött, bekötözte speciális gyógynövényekkel, átkente balzsammal. Meggyógyította. A következő összecsapásig, sérülésig. Ez volt a világ.
   - De ma mi a világ? - nézi a vizet.
   - Mi a faszom nekem a világ, ha nem akarok tőle semmit?
   - Visszajövet felmehetnék Ildikó sírjához, gondolja. Gyújthatnék egy gyertyát. Kettőt. Ildikó nagy harcos volt. Nagy küzdő.
   De ahhoz be kellene zörögni a régi lakásba, meg kellene kérdezni az özvegyet, és el kellene magyarázni. Ahhoz viszont nincs kedve. Nincs kedve semmihez.
   
   Egy öreg bölcs - deci bor, korty szóda - azt mondta a férfinak, amikor a nője vicsorogva, őrjöngve kirohant az utcára, még a múlt évezredben egy zsámboki sörözőben, ahol csak az öregember kedvére tartottak száraz fehér bort,:
   - Gyerekem, a gyűlölet öngyilkos fegyver...
   - Tudom, öreg.
   - Azt még nem tanultad meg, a legbiztosabb öngyilkos fegyver.
   - De fegyver – válaszolta a férfi. Nem csodálkozott, hogy az öreg kiszúrta az epizódot. Régen ismerték egymást. – A fegyvertelen egyedüli eszköze.
   - És igen hatékony. Az egyetlen fegyver, amitől ketten pusztulnak el. A mesterlövész és a célpont.
   - Lehet – bólintotta a férfi. De ekkor még nem számított se a célpont, se a mesterlövész.
   Ül a híd mellett a padon, várja a kocsit. Elszív egy cigarettát. Aztán még egyet. Meg még egyet. Szédeleg a nikotinmérgezéstől, amikor lekanyarodik a parkolóba a húga az anyjával, az ikrekkel.
   
   (10. 30.) Visszaszámlálás Játék képekkel; Prózajátékok
   
   

   Visszaszámlálás 26.
   
   Szeptemberi utazótáska
   

   A férfi az idei Mindenszenteket különösen nem bírja. Soha nem volt jól az áhítatos temetőjárással, de most a heti közeg összekenve különféle mocskos dolgokkal. Folyamatosan azt érzi, utolsó útja a hegyek, az erdő mellé, gyerekkora emlékei, almafái közé, az utolsó út ez a kényelmetlen, zűrzavaros, fájdalmas.
    A férfi zsibbad. Combját égeti az ölébe vett táska. Az öregasszony lelassulva, bódultan a gyógyszerektől, a kortól. Lánya, a húg, nyomja, pörgeti, ahogy szokta. Be nem áll a szája. Amikor megállnak virágot vásárolni a férfi éppen ott tart, kiveti magát valamelyik kanyarban. Terhére van minden. A sok hülye női beszéd. A sok agyatlan, összefüggéstelenül öncélú női beszéd. Közte a csúsztatások, a tudatos, vagy ösztönös hazugság. Terhére a gyanú is, ez az utolsó útja, vagy az anyja hal meg, vagy ő. Egyik esetben sem teszi meg az utat többé. Úgy figyeli, azzal a tudattal nézi az ismerős elágazásokat, a százszor megjárt hegyeket, bámulja a hullámokban hömpölygő ködöt a tetőről a völgyekben, mint aki utoljára látja. Közben az öregasszony motyogása, az öregasszony lányának agresszív szövegkezelése, parancsnoki stílusa. Belezsibbad. Hátrahajtja a fejét. Elég, gondolja. Elég volt.
    Nem veszi ki a kabát alól, a farmerzsebből a telefont, nem nézi meg, ki hívta. Nem is látja a kiírást. Majd a következőnél. De azonnal újra remeg.
    - Igen.
    - Úton? Húgoddal? – kérdezi a nő.
    - Igen.
    - Mi bajod?
    - Semmi.
    - Hallom, magad alatt vagy. Anyáddal valami gond?
    - Nem, nincs semmi.
    - Nem nyúzni akarlak, ne beszélj, ha nem esik jól.
    - Nyúzz csak. Jólesik beszélni.
   
    Szünet.
   
- Egy szót mondj, abból tudom, mi a baj – kéri a nő.
    - Nehéz volna egy szóban.
    - Próbáljuk meg.
    - A szó nem takarja le, magát a szót hiába mondanám. Túl közönséges, egyszerű. Túl semmicske.
    - Lebecsülsz. Nem gondolod? Minden rezdülésed ismerem. Azt is hallom, halálfélelmed van. Vagy anyádat félted, az ő halálától van halálfélelmed.
   
    Szünet
   
   
- Jöjjön az egy szó – mondja a nő.
    - Táska. Utazótáska.
    - Ajna. Egy táska?
    - Nem egy darab. Ez a táska, ami az ölemben van. Az enyém.
    - Mit csinálhat egy táska?
    - Nem csinál semmit, hallgat.
    - Miről hallgat?
    - Legutóbbi pesti útjáról.
    - Ez megint libadal.
    - Hehe. Libadal. Amikor hazaértem dolgavégezetlenül, bevágtam az ágy mögé a sarokba.
    - Mi tehettél volna? Egy táska nem dísztárgy.
    - Naja. Csakhogy este, amikor pakolni kezdtem a mai útra, előbb ki kellett szednem egy két hónappal korábbi út hagyatékát. És találtam benne ezt az. Két gatyát, két zokni, hálóinget. És persze penészes rántott húst alufóliában. Savanyúságot csavaros üvegben. Motorosan szelt –, hogy ne morzsázzuk össze a szobát – félbarna kenyeret.
    - És?
    - És nem esett jól rátalálni. Éppen nem esett jól. Eszembe jutott, hogy az egyiket a négyből odakínáltam egy éhes kóbor kutyának. Elfogadta. Megköszönte. Egy éhes, kóbor kutya. Pedig nem neki választottam a hentesnél, nem neki bundáztam, sütöttem. Nem neki vittem. Mind a négyet odaadhattam volna. Jobban járok. Nem találom meg, nem emlékeztet. A másikat megettem az Olvasóban kenyér nélkül. Kettő maradt a négyből. Összenőttek. Fehérre penészedtek.
    - Kidobtad?
    - Persze. Mindent.
    - A táskát is ki kellett volna.
    - Igen. Lehet, itt hagyom az út mellett. Kiveszem a laptopot, a táskát bevágom az árokba. nem akarom látni többet.
   
    Szünet.
   
   
- Kérdezhetek? – mondja a nő.
    - Jobb, ha nem kérdezel.
    - Hanem? Mondjam, mit gondolok?
    - Ha nagyon akarod, mondd.
    - Azt mondta, ne menj, te csomagoltál, mentél. Ültél. Vártad. Nem jött.
    - Így történt.
    - A nagy utazó kockáztatott. Kirándult. Pofára esett. Késésben volt.
    - Valahogy így.
    - Késő bánat, eb gondolat?
    - Késő bánat, eb gondolatok. Így van ez.
   
    Szünet.
   
   
- Lesz otthon neted? – kérdi a nő.
    - Azt ígéri a szolgáltató, igen. Megoldja valahogy. Hozom a modemet, ad majd valami kulcsot, amivel beléphetek.
    - Akkor írsz majd?
    - Írok.
    - Nekem?
    - Neked.
    - Hol tartotok?
    - Félút.
    - Akkor vigyázz magadra.
    - Vigyázok. Jó, hogy hívtál. Jót tett.
   
   
   (10. 30.) Visszaszámlálás Játék képekkel; Prózajátékok
   
   
   Visszaszámlálás 27.
   

   Mellek
   

   Fúj az Ipoly-szél, tépi, szórja a gyümölcsfák vörhenyes leveleit. A nap vadul süt, átvág a bejárat kiskertjében álló három öreg feketefenyő tűlevelei közt.
   A férfi munkásoverallban, sapkában, ujjatlan báránybőr bekecsben, lemozgó testű fejszével fát vág az öreg almafák közt. Kuglira fűrészelt akácfát hasogat. A görcsöseket, ahol a fában lévő csomó megakadályozza a gyors haladást, félredobja. Nem találta meg az éket, a nagy, direkt erre szolgáló fakalapácsot. Úgy dönt, nem szenved, a nehezére felfogad valami napszámost, vele vágatja fel.
   Három vastalicska fát hasogat fel egy nekirugaszkodásra. Csak akkor áll meg, amikor úgy érzi, elszáll a baltafej. Ekkor az odakészített kalapáccsal újra meg újra beüt a nyél és a fém közé egy merevítő forgácsot. Amikor tele a talicska, amit ezen a vidéken fúriknak nevez a nép, és úgy ítéli, a halom is lehet már két adag, áttolja az almafák közti puha földön. Kanyarodik a hosszú veranda előtt, aztán vissza, fel a lépcső előtti betonplaccra, ahol lendületet vesz, és felgurítja a lépcsőre helyezett vékony zsalupadlón az ajtóig, be a nyitott, de üvegezett folyosóra, amely hajdan a nagy közös nyári ebédek helye volt, amíg voltak nagy közös nyári ebédek. Ma kidobásra váró lom, szemét, és a téli tűzifa tárolója.
   Gondosan pakol. Előfordult a múltban, hogy egy-egy fejmagasságig érő sor ledőlt, magával húzva a mögötte álló kettőt. Három sor felhasogatott fa fér el kényelmesen. Néhány éve négyet próbált, de a négy már akadályozza a közlekedést, a következő évben inkább helyet készített a fal mellett, és végigrakta a veranda a keleti falát, kihagyva a hosszú ablakszemek helyét, de elöl és hátul felrámolva fejmagasságig. Azért nem magasabbra, hogy az öregasszony le tudja szedni, de ne kelljen felágaskodnia semmire.
   A lakásban csak fatüzelésű cserépkályhák adják a meleget. Szenet gyerekkora óta nem látott. Nem érti, miért alakult így a rendszer, de ma már nem töri a fejét.
   Izzad a férfi. Izzad a baltától, aztán a hajlongástól, a talicskázástól, aztán megint a hajlongástól. De legfőképpen attól, hogy elszokott mindenféle néven nevezhető fizikai munkától. A vérnyomását is idesorolhatja. A pocakját is. Ha szigorúan veszi, rosszkedvét is bekalkulálhatja az izzadásba. Otthon akarna lenni. Vagy bárhol, nem itt, mint húsz és negyven éve.
   Leül, rágyújt. Ekkor hallja meg a telefont.
   - Megvagy? – kérdi a nő.
   - Fát vágok. Harminc mázsa, legalább a felét behordom.
   - Azt hittem, rögtön feljössz a netre.
   - Nem is próbáltam. Jégverem a lakás, két hete nem volt befűtve. Anyám megfagy.
   - Aha. Mondhattad volna.
   - Majd este, ha végeztem. Nem akarom félbehagyni, mert félek, nem tudom magam elszánni másodszor.
   - Tudod már, mikor jössz? Mikor indulsz haza?
   - Holnap nem, biztosan nem. Jönnek a mesterek, át kell építeni az egyik kéményt, mielőtt a téli viharok ráborítják a cserepekre. A tetőn is van javítanivaló.
   - Tehát holnap biztosan nem.
   - Hát, hacsak este nem.
   - De ha este, akkor nem jössz be hozzám.
   - Azt hiszem, nem tudok leszállni. Egy órára meg minek.
   - Egy óra is éppen egy órával több, mint a nem egy óra – mondja a nő.
   - Meglátjuk. Fogalmam nincs, mikor végeznek.
   
   Szünet.
   

   - Fél tizenegykor jön át az utolsó kishajó. Elmegyek érted, mert ahhoz már nincs busz – mondja a nő.
   - Holnap megbeszéljük.
   - Miért ne fixálhatnánk ma, hogy mi lesz holnap? Az csak huszonnégy óra?
   - Ha tudnám, mi lesz holnap, fixálhatnánk, de nem tudom. Üres a hűtő, nem hagyom itt így anyámat. Bevásárolok, főzök neki néhány napra.
   - És mit csinál a húgod?
   - A legkedvesebb húgom kirakott bennünket a kocsiból, mint valami csomagot, és elhúzott a Börzsönybe hullabálba vagy mibe.
   - Nem is jön vissza?
   - Nem tudom. Nincs térerő, nem tudom hívni.
   
   Szünet.
   

   - Lerakom, hagylak dolgozni, de közölnék valamit búcsúzóul – mondja a nő.
   - Gyerünk. Ne kímélj.
   - Szerda este óta fáj a mellem – mondja a nő.
   - Ne mondd, hogy fáj a melled. Nem bírok el még egy fájós mellet.
   - Csak nem a tiéd is fáj?
   - De.
   - Mitől fáj a melled?
   - Nem odakint, belül.
   - Szellemes.
   - Szellemes vagyok, ha arra gondolok, mennyi fa vár még rám, és mennyi suhintás, mennyi hajlás...
   - Elmentem volna veled szívesen. Segíthetnék. Már régen bevásároltam volna, most főznék, és holnap szabad volnál.
   - Okos ötlet. Hátha anyám összetévesztene Marával. Azért még nem olyan lepusztult szegény.
   - Jogom is volna. Megmutatnám neki az unokáját. Unokájának a nagyit.
   - Ez is okos ötlet.
   
   Szünet.
   

   - Ha csak hülye, hasznavehetetlen ötleteim vannak, akkor legyen végre neked ötleted! – kiáltja a nő.
   - Én ötlet nélkül lézengek. A lézengő ritter lézeng, ötlet dolgában nullára lemerülve.
   - Igen?! Nem ismerek rád.
   - Türelem, szívem, türelem. Itt vagyok, látod. Megvagyok. Élek. Kezem-lábam mozog. Türelem. Rendezem, amit elhanyagoltam az elmúlt időben. Megbeszéltük november hetedikét, legyél türelmes.
   
   Szünet.
   

   - A bimbóm fáj, nem a mellem. Amikor így belebúgsz a fülembe. Megüt, mint az áram. Ugrik, mintha gombnyomásra ugrana. Szerda óta ez van, most meg vasárnap délután. Kidörzsölte a melltartó, ilyet még nem láttam.
   - Áll a bimbód?
   - Mint a katona. Nem tart szünetet.
   - Brómot kellene szedned.
   - Brómot. Nem téged. Na jó. Szevasz. Várlak a neten.
   
   (10. 30.) Visszaszámlálás Játék képekkel; Prózajátékok
   
   
   Visszaszámlálás 28.
   

   Pénz és posztó
   A férfi mielőtt végleg lemegy a nap felmászik a padlásra, megvizsgálja, milyenek a viszonyok, hogy lássa fentről a kéményt, lássa, mennyi cserepet szükséges cserélni. De nem lát semmit. Ahhoz már sötét van odakint, hogy a repedéseken átsüssön a nap, a villanyfényben pedig nem lát semmit. Úgy dönt, ráhagyja a mesterre, aki a család régi barátja. Rákérdez, hány órára várhatók holnap. Azután arra is, hogyan kalkulál, mennyibe kerül a javítás. A mester szerint semmiképpen nem lesz ötven fölött.
   Megkérdezi az öregasszonyt, mennyi pénze van, mert ötven lesz az ötven. Fogalma nincs. Kikotorja, egyetlen húszezres összesen, a nyugdíj meg tizenkettedikén érkezik. Kellemetlen. Nem nagyon, de kellemetlen. Rossz képet mutat. A férfi szereti, ha jó képet látnak róla.
   Keresi, de rájön, nem hozta magával a bankkártyáját. Iratait sem. A másik, az otthoni táskában maradt a tárca. Persze az sem biztos, hogy éppen van rajta ötvenezer forint.
   Összedugja a kisgépet, átviszi a vezetékes telefont a szobájába, sms-ben kéri a beléptető kódot. Elsőre összejön. Lassú ez a régi modem, de működik. Nem hisz a szemének, milyen ügyes. Lekéri a leveleit, válaszol gyorsan, belép a munkahelyére, mi a helyzet, percekbe telik, mire letöltődik az oldal. Elhatározza, változtat a képméreteken.
   Az öregasszony üvölteti a tévét. Úgy nézi. Nagyot hall, rosszul lát, meszesedik az agya, szédölög. Szörnyű dolog megöregedni. A férfi kiválogatja a gyógyszereket, vízzel, tálcán odarakja a tévéasztalkára. Szellőztet gyorsan az öregasszony szobájában, aztán ellenőrzi, bevette-e a gyógyszereket. Kikapcsolja a tévét, bekíséri, megkérdi, meséljen-e valamit, de az altató már hat, az öregasszony pislogva odakészíti a kislámpát, válláig húzza a paplant, nagyon kihűtötted a szobát, kisfiam, mondja, jóéjszakát, mondja.
   Még nincs kilenc óra.
   Egyedül marad a nagy lakásban. Figyeli, mennyire nem változott semmi az elmúlt húsz évben, csak öregedett, elfáradt, megbarnult. Magát is figyeli a közegben. Ő sem változott lényegében az elmúlt húsz évben, csak öregedett, elfáradt, megkopott.
   - Veled van a gyerek? – kérdezi mélben a nőt.
   - Persze. Kivel lenne? Az apjával? Miért?
   - Csak kérdezem.
   - Miért kérdezed?
   - Van egy ajánlatom. Inkább ötletem.
   - Halljuk! Halljuk! Váltsunk telefonra.
   - Van kire hagyni a gyereket? – kérdi a férfi.
   - A szomszédban lakik a bejárónőm, bármikor átjön, ha megkérem.
   - Átjön, ha most megkéred?
   - Gondolom, bár nem volt rá példa az elmúlt két évben, hogy éjszaka elmentem volna.
   - És van kéznél ötvenezer forintod?
   - Kint nincs, de leveszek a kártyáról. Neked kell?
   - Nem. Anyámnak holnap fizetnie kellene, de nincs miből, én meg nem hoztam pénzt.
   - És?
   - Áthívod a nőt, beülsz a kocsiba, kiveszed a pénzt, eljössz ide.
   - Anyádhoz?
   - Anyámhoz.
   - És?
   - És itt alszol.
   - Veled?
   - Velem.
   - Ötvenezer forintért?
   - Nem. Azt kölcsön kérem.
   - És anyád?
   - Anyám lefeküdt, alszik, reggel pedig elmész, mielőtt felébredne. Ennyi gyógyszertől legalább hét óráig alszik.
   - Nem látszik rossz ötletnek.
   - Az majd reggelre derül ki, nem?
   - Vannak valamilyen feltételek? Kikötések? Előzetes tudnivalók?
   - Nincs semmi.
   - Tényleg? Teszek, amit akarok?
   - Teszel.
   - Kérdezek, amit kedvem tart?
   - Kérdezel, és válaszolok. Vagy nem.
   - És te?
   - Hogyhogy én? – kérdez vissza a férfi.
   - Te is azt teszed, amit akarok? Minden extrát? Ahogy szoktuk?
   - Mindent. Ahogy szoktuk, ha csak el nem felejtettük. Még annál is többet.
   - Még annál is többet? Oááááááá! Akkor mire várok? Intézkedem, indulok. Hívlak majd az útról.
   - Gyerünk, szívem, gyerünk. Rögtön itt a reggel.
   Ágyneműt szed elő, elpakol a fürdőszobában, kikészít egy nagy fürdőlepedőt, aztán még egyet, Mara papucsát a Mara-éjjeliszekrényből.
   Úgy dönt, nem vár, megfürdik. Lehet, miután a nő megérkezik, nem lesz semmi fürdés. Erre számol. Beül a nagy, békeidőkből való kádba, folyamatosan engedi a forró vizet. Csak az orrát dugja ki, hallgatja, ahogy zubog a víz. Későn figyel fel a telefon berregésére.
   - Kivettem a pénzt, már átjöttem az Árpád hídon, repülök a kettesen – mondja a nő.
   - Csak óvatosan repülj. Hogy ide is érj.
   - Van egy jó hír a számodra is...
   - Nocsak.
   - Kiszámoltam, gumimentesek vagyunk.
   - Nem hiszem. Ilyen volt már. Ehe.
   - Ne csináld...
   - Mit ne? Volt már ez a szöveg, szaporodott is a szöveg által a világ.
   - Na. Valamiben egyezzük meg. Nem lesz annyi időnk, hogy veszekedésre, morgásra jusson. Egyetlen fél morgás, leteperlek, ülök a szádra. Világos? Egyetlen pillanatot nem vagyok hajlandó hülyeségre pocsékolni ebből az éjszakából. Világosan beszélek?
   - Világosan.
   - Szerencséd.
   - Világosan, csakhogy én azóta is két évet öregedtem, nehogy csalódás érjen.
   - Nana. Ne ijesztgess, mert rögtön nekimegyek rémületemben a szalagkorlátnak.
   
   Szünet.
   

   - Csak azért mondtam a gumírozás mentes napot, hogy tudd. És örülj.
   - Örülök.
   - Ne legyél posztó...
   - Posztó?
   - Prosztót akartam mondani, vagy pokrócot. Inkább pokrócot.
   - Ja úgy. Akkor értem. Hogy van a melled? A bimbók?
   - Hm. Csodák csodájára nyugalomban. Ők is az utat figyelik.
   - Nem lehet majd hozzáérni?
   - Dehogynem. Mindenhez hozzáérhetsz százszor is. Ezt közölte, amikor kikanyarodtam a garázsból.
   - Tárgyaltok?
   - Persze. Kérdezte, hová megyünk édes gazdám, se smink, se kaloda rám csatolva? Jó helyre viszlek, ahol szeretnek. Legalább is régebbe igen szerettek, mondtam neki. Meg leszek dédelgetve?, kérdezte. Abban biztos lehetsz, mondtam. És most valamiért nagyon biztos vagyok benne, hogy meg lesz dédelgetve.
   - Jó. Csak figyelj az útra, talajmenti fagy van. Nehogy a mentősök dédelgessenek.
   
   Szünet.
   

   - És a tiéd? A te fájó melled, ami nem kívül, hanem belül fáj... – kérdi a nő.
   - Nem tudom. Jó, hogy emlékeztetsz, bekukkantok, mi a helyzet odabent...
   - A helyzet a melledben?
   - A helyzet a mellemben...
   - Nem érzed helyből?
   - Most éppen nem.
   - Akkor ez jó.
   - Ha jó, ne ébresszük föl.
   
   Szünet.
   

   - Főzz egy kávét, mire érkezem. Tízkor aludni szoktam. Nem szeretném, ha a megszokás és az aluszékonyság hatással volna a teljesítményemre. Meg azt se akarom, hogy állandóan ébresztgess.
   - Hehe. Jönnek a fenyegetések. Iszunk nest. Nem akarok csörömpölni.
   - Ok. Lerak. Jönnek a szerpentinek.
   Még húsz perc, gondolja férfi, miközben helyet keres a kislámpának, halkan leengedi a redőnyt, a két párna közül kiválasztja a tömöttebbet, az a nőé. Egyik kedves játékukhoz szükséges a tömött párna, vagy két párna, de legalább nagypárna plusz kispárna. Megnyomkodja, vigyorog.
   Aggódik.
   Aggódom? - kérdezi magától.
   Nem. Nem aggódom. Mi történhet? – mondja. Kimegy ásványvízért, megnézi, milyen bor van a hűtőben, hátha megszomjaznak. Biztosan megszomjaznak.
   Telefon.
   - Mondd. Merre jársz?
   - Lejöttem a főútról. Innen irányítanod kell, nem emlékszem hányadik utca.
   - Második utca, kettes villanyoszlop, utcai lámpa, balra. Ott kanyarodj. Onnan pedig a harmadik lámpa, én megyek, nyitom a kaput, nem hagyjuk utcán a kocsit.
   És megy, nyitja a kaput.
   
   (10. 30.) Visszaszámlálás Játék képekkel; Prózajátékok
   
       *********

Visszaszámlálás (86) Alternatívák, sóskafőzelék
Visszaszámlálás (85) Őszi versenyek
Visszaszámlálás (84) Mese-est
Visszaszámlálás (83) Mi ül a dolgok mélyén?
Visszaszámlálás (82) Liba-WW
Visszaszámlálás (81) Csetfutam a libával II.
Visszaszámlálás (80) Csetfutam a libával I.
Visszaszámlálás (79) Ablakszex
Visszaszámlálás (78) Megtöltik a szobát
Visszaszámlálás (77) Három part sólymai
Visszaszámlálás (76) Névnapi előzetes
Visszaszámlálás (75) A "bolond lány"
Visszaszámlálás (74) A húg
Visszaszámlálás (73) A ravalpindi gyilkosság
Visszaszámlálás (72) Hétpettyes katica
Visszaszámlálás (71) Parti árnyak III. Tömeggyilkosság
Visszaszámlálás (70) Parti árnyak II. A kivégzett telefon
Visszaszámlálás (69) Parti árnyak I.
Visszaszámlálás (68) Reggeli délben
Visszaszámlálás (67) Kezdődik a nap
Visszaszámlálás (66) A pina hősi halottja
Visszaszámlálás (65) Transzformációs szabályrendszer
Visszaszámlálás (64) Vizesblokk az égben
Visszaszámlálás (63) A zúzmara
Visszaszámlálás (62) Pecsét a szobán
Visszaszámlálás (61) Ágyszentelő
Visszaszámlálás (60) A rosszkor érkező e-mail
Visszaszámlálás (59) Mézek és madzag
Visszaszámlálás (58) Terhesszex Arannyal
Visszaszámlálás (57) Az elhagyott éden
Visszaszámlálás (56) Mínuszos nap
Visszaszámlálás (55) A titokzatos 2003. 04. 11.
Visszaszámlálás (54) Terhes nő, és zűrzavar
Visszaszámlálás (53) Toporgás százzal
Visszaszámlálás (52) Kávé, reggel
Visszaszámlálás (51) A szerelemgyerek
Visszaszámlálás (50) Az éjszaka csöndje
Visszaszámlálás (49) Nyakig a vízben
Visszaszámlálás (48) Az ultimátum hullámai
Visszaszámlálás (47) Libahajszál a levesben
Visszaszámlálás (46) János vitéz
Visszaszámlálás (45) Este van, este van
Visszaszámlálás (44) A nagy találkozás II.
Visszaszámlálás (43) A nagy találkozás I.
Visszaszámlálás (42) Rögtön fél öt...
Visszaszámlálás (41) A zsákban
Visszaszámlálás (40) A csapda
Visszaszámlálás (39) A nagy utazás II.
Visszaszámlálás (38) A nagy utazás I.
Visszaszámlálás (37) Nyuszidömping
Visszaszámlálás (36) Névnap előtt
Visszaszámlálás (35) A telefon
Visszaszámlálás (34) A gép elszállt
Visszaszámlálás (33) Csendben haza
Visszaszámlálás (32) Az éjszaka ára
Visszaszámlálás (31) ... fél egészség
Visszaszámlálás (30) A hosszú szüzesség vége
Visszaszámlálás (29) Hazaölel

2006-01-11 10:40:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Hírek Interjú
Háztáji Blogok
Helyszíni Pályázat
Szemle
Szabó Tibor: Tari Dénes utazása (1.)
A nagymama régi szobája, ez a szigorú kálvinista háló kifordult magából, mióta az egyetemista lány lakta. Nemcsak jegyzetek meg könyvek, de koszos zoknik, használt bugyik hevertek lehetetlen helyeken, és a drága blúzok összegyűrve a fotelben. - Legalább szellőztethetnél néha - mondta Tari Dénes rosszkedvűen. - Olyan büdös van itt, mint egy rókalyukban. [ tovább ]
ÁPRILISI ÍRÓK
A sorozat tervezésekor nem látszott, hogy az élet írószületések és íróhalálok láncolata. Hogy több száz jut minden hónapra. Valamit ki kellett ötölni, valami mentén válogatni, hogy el ne merüljünk a harminc napra jutó évfordulók közt. Abban maradtam, csak a nagyon kerek és a nagyon fontos nevek kerülnek be. Hátha élvezhető, szellős áttekintés készül így, ha hiányos is, de nem fájdul bele a fejünk... [ tovább ]
Szabó Tibor: Tárca 5. (Elvétett arányok)
Sógornő néz sokáig, szótlanul, és tényleg nem lehet eldönteni, hogy ez a hallgatás bamba vagy bölcs. Nem fárasztó mindig ilyeneket találni ki?, érdeklődik aztán. A hangsúly a mondatban oly’ romlatlan és naiv, hogy hirtelen felindulásomban komolyan válaszolok. Áh, nem kell ám ilyeneket kitalálni. [ tovább ]
Egy irodalmi tótumfaktum: Kölcsey
Kölcsey huszonhét éves ekkor. Félvak, kopasz, negyvenöt kiló és szűz. E tény korszakokon átvágó üzenete nem csekélyebb, minthogy ha a Bajza utcában találkozunk egy félvak, kopasz, negyvenöt kilós szűz költő-kritikussal, akinél a testi örömök önmaga műveltségében manifesztálódnak, ugorjunk át a másik oldalra, mert bajunk lesz a találkozásból. [ tovább ]
Szabó Tibor: Hogyan lesz a gyerek? (tárca)
"Egyedül az mentette a helyzetet, hogy amikor oldalra pillantottam a villódzásban, ott ült Kismaszat, előrehajolva kissé, félig nyitott szájjal, és olyan őszintén csillogott a szeme, valódi, önfeledt boldogsággal, hogy az igazolt mindent, ha a művet nézhetőbbé nem is tehette. " [ tovább ]
Koldus operett se
Tamási Áron 120
Amikor olvasólámpák fénye világítja be a Földet
Benkő Géza - Az Öreg (6)
Benkő Géza - Az Öreg (5)
Benkő Géza - Az Öreg (4)
Benkő Géza - Az Öreg (3)
Benkő Géza - Az Öreg (2)
Benkő Géza - Az Öreg (1)
Hazai Attila Irodalmi Díj 2017
Parti Nagy Lajos - Az étkezés ártalmasságáról
Örkény István 105
Nádasdy Ádám az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa
Végel László-est
Janikovszky Éva könyvesbolt nyílik
[ A rovat ?szes cikke ]
ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]