Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Úrhatnám polgár
[ Vígszínház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. augusztus 22. csütörtök    Mai névnap(ok): Menyhért, Mirjam a - a - a
Bonyolult irodalmi képletek (Interjú Elek Tiborral)
   – KAF szerint a határon túli magyar nyelvterületeken vannak olyan írók, akik valódi tehetség híján is jól megélnek abból, hogy úgymond tragikus kisebbségi sorban élnek. Ezt alaposan meglovagolják, lényegében megélhetési pótcselekvést művelnek. Ön szerint van alapja ennek a megállapításnak? Valóban vannak irodalmi konjunktúralovagok?


   
    Bonyolult irodalmi képletek
   
   – Máthé Éva beszélgetése Elek Tibor irodalomtörténésszel –
   
   Magyar szakos irodalomtanárként, marosvásárhelyi illetőségű "irodalomfaló" értelmiségiként talán megengedhetem magamnak a következő közmondás-parafrázist: aki Székely Jánost szereti, az rossz ember nem lehet... Az a jeles irodalomkritikus, akivel a minap beszélgetést készítettem, főként attól nagyon szimpatikus nekem (és gondolom, sok más erdélyi irodalombarát sorstársamnak is), hogy Székely János-ból doktorált. A másik fegyvertény, mely Elek Tibort hozzám lelkileg igen közel hozta az, hogy több mint két évtizedes irodalomkritikusi munkásságával bizonyította: rendkívül nyitott minden szerző, alkotás felé. Nem kedveli a merev beskatulyázásokat, irodalmi kánonokat, előítéleteket. Szerinte a mindenkori hivatalos, félhivatalos, becsontosodott írói rangsoron kívül is szület(het)nek remek versek, prózai írások. Nem véletlen tehát, hogy a vele korábban készített két interjú címe: Távol a klikkektől, illetve: Félre a kánonokkal...
   Elek Tiborról az erdélyi olvasónak is érdemes legalább annyit tudnia, hogy 43 éves; Nyíregyházán született; a debreceni egyetemen magyar-történelem szakon tanult; később a modern magyar irodalomra szakosította magát. Gyulán tanított, majd a Gyulai Hírlapot szerkesztette; később a békéscsabai Bárka című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese volt. Mostanában a Békés Megyei Könyvtár irodalmi osztályát vezeti, és közben 1999-től a Bárka folyóirat főszerkesztője. A Székely János monográfia (2001) mellett négy tanulmánykötetet jelentetett meg: a Szabadságszerelem (1994) szinte kizárólag az 1980-as évek határon túli magyar irodalmáról szól; a Helyzettudat és önismeret (1997) a nyolcvanas-kilencvenes évek esszéirodalmát vizsgálja a magyarság és (közép-) európaiság kérdéseit előtérbe állítva; az Értékválasztás (1999) a közéleti, politikai írásainak gyűjteménye; a 2004-ben megjelent Fényben és árnyékban (Az irodalmi siker természetrajza) című vaskos kötete pedig a kortárs magyar irodalommal foglalkozó elmúlt években írott tanulmányait, kritikáit, beszélgetéseit tartalmazza. Kritikusi munkássága mellett nemcsak sok leleménnyel, kitartással szervezi kisebb pátriája, Békés megye irodalmi életét, de az összmagyar irodalom szempontjából is nagyjelentőségű tudományos tanácskozásokat, irodalmi fesztiválokat (Magyar líra az ezredfordulón, Magyar próza az ezredfordulón, Irodalmi humor fesztivál) rendez. Munkássága máris egy terebélyes, lombos fához hasonlítható, melynek ágain érett gyümölcsként ott ékeskednek írásai, könyvei s azok a sikeres konferenciák, találkozók, melyek épp' úgy sajátjai, mint irodalmi elemzései. Ismerkedjünk meg tehát az egyetemes kortárs magyar irodalom egyik kiváló szakértőjével. (Máthé Éva)
   
   *
   
   – Mivel ez a beszélgetés egy erdélyi folyóiratban, a Székelyföldben lát napvilágot, és elsősorban erdélyi magyar olvasókhoz jut el, engedje meg, hogy egy korábbi kijelentésére utaljak: azt mondotta egy interjúban, hogy nem tartja időszerűnek a vitát azzal kapcsolatban: létezik-e határon túli magyar irodalom, vagy csak egyetemes magyar irodalomról érdemes beszélni. Bár manapság – a határok átjárhatósága miatt – sokan vallják; földrajzi alapon, lakhely szerint nem kell megkülönböztetést tenni a magyar írók között, mégis minduntalan felmerül ez a téma. Most, 2005-ben ön hogyan vélekedik erről?
   – Nem is azt mondtam én, hogy nem tartom időszerűnek, hanem azt, hogy engem nem érdekel, nem foglalkoztat már igazán ez a kérdés, ez a terminológiai vita, mert beláttam – ma sem tudok mást mondani –, hogy úgyis paradoxonokban adható csak válasz. Természetesen nincs határon túli magyar irodalom, miközben látjuk, hogy van. Nem létezik határon túli magyar irodalom, mert csak egy magyar irodalom van, mint ahogy mindig is csak egy volt. Az épp magyarságtudattal és értékrenddel rendelkező irodalmárok mindig is azért foglalkoztak a trianoni határokon túl élő magyar írók műveivel (is), mert úgy gondolták, hogy azok is részei az egynek. Ők nem megkülönböztették maguktól a határon túliakat, amikor romániai, (cseh)szlovákiai stb. magyar írókról, irodalomról beszéltek, hanem éppen ellenkezőleg, az összetartozásunkat hangsúlyozták. Számomra például ezeknek a jelzőknek soha nem volt esztétikai vagy értékbeli megkülönböztető jelentése, csak a földrajzi helyet jelöltem vele, azt hogy nem magyarországi magyar irodalom, illetve tagoltam vele az egységet. Ahogy Görömbei András is mondja a Napjaink nemzetiségi irodalmai című, általa összeállított tanulmánygyűjtemény előszavában: a tagolás nem bontja meg az egységet, csak tartalmasabbá teszi, s amikor a részeket vesszük számba, mindig az egészet akarjuk világosabban, sokoldalúbban, összetettebben látni.
   Az más kérdés, hogy a Trianon utáni évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok mindenféle ideológiákat gyártottak az önállóságuk, a különösségük bizonyítására (de részben ezek is inkább a többségi nemzet beolvasztási törekvéseivel szemben, önazonosságot erősítő ideológiaként, a magyarságtudat fenntartása érdekében fogalmazódtak meg, mintsem azzal szemben), és ennek eszközeként felhasználták az irodalmat is. Mindez pedig lehetőséget adott számukra is és a magyarországiak számára is („külön sors, külön irodalom”), hogy külön beszéljenek, erdélyi, felvidéki vagy határon túli magyarságról s annak irodalmáról. A második világháború után az önmagukat szocialistának nevező rendszerek ugyanakkor legszívesebben elfelejttették volna saját lakosaikkal egyrészt, hogy ők kicsodák, másrészt, hogy az államuk területén nemzeti kisebbségek is élnek. Így, ha valaki egyáltalán azt mondta, hogy romániai magyar irodalom, erdélyi magyar irodalom, az egyúttal tiltakozott is az államhatalmi törekvések ellen, mert egyúttal azt is mondta, hogy az ott élő kétmillió magyar irodalma.
   És az is más kérdés, hogy a nyolcvanas évek végi rendszerváltozások óta a szomszéd országokban élő magyarok joggal tarthatnak igényt Magyarország támogatására, a határon túliságból így némi előnyt is lehet kovácsolni. Számomra nagyon furcsa volt, de hallottam is már panaszkodni magyarországi írót amiatt, hogy már megint a határon túliak számára írtak ki valamilyen pályázatot, már megint nekik hoztak létre valamilyen ösztöndíjrendszert stb. És az is más kérdés, hogy régebben is úgy volt, ma is úgy van, hogy ha vannak külön határon túli irodalmak, például erdélyi, akkor azokban a másod-, harmadvonal is jobban meglátszik, mint az egy magyar irodalomban. Néha támad is olyan érzésem, hogy a külön-lét hangoztatása leginkább a határon túliak érdeke.
   Ugyanakkor az is más kérdés, hogy határok légiesülése ide vagy oda, ma esetenként nehezebb hozzájutni más országokban megjelent magyar nyelvű könyvekhez, folyóiratokhoz, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Részben ennek köszönhetően ma még annyira sem ismerik a szélesebb olvasói körök a saját határaikon túli magyar irodalmakat, amiken ugyanakkor a belterjesség, az önmagukba fordulás jelei is felismerhetők ismét, így időnként s főként irodalomszociológiai értelemben, úgy látszik, mintha valóban külön léte lenne ezeknek az irodalmaknak. (Ezért is hangsúlyozta nemrég Orbán János Dénes épp egy általam készített beszélgetésben az erdélyi irodalom autonómiáját.)
   A valódi kérdés tehát nem az, hogy van-e határon túli, erdélyi stb. magyar irodalom, hanem az, hogy ha nincs, akkor miért látszik még mindig? Ha csak egy magyar irodalom van, akkor az miért nem látszik egynek?
   
   – Ha ön kézbe vesz egy könyvet, irodalmi alkotást, és nem látja a szerzője nevét, meg tudja-e állapítani, hogy az anyaországban, vagy azon kívül született?
   – Természetesen nem, amennyiben nem utal szándékosan a helyre, ha nem használ különböző regionális, nyelvjárási kifejezéseket, fordulatokat, egy-egy alkotóra jellemző nyelvi-formai-tartalmi sajátosságokat stb. Régebben, amikor az ún helyi színeket még jobban hangsúlyozták, talán jobban fel lehetett volna ismerni egy szövegről, műről, hogy hol született, de ma már csak kivételes esetben: ha például nagyon „adriázik” valaki, akkor gyanítható, hogy ha nem is Tolnai Ottó az, de valamelyik vajdasági szerző (bár még ez sem feltétlenül igaz, mert mióta magyarországi írók is sűrűn járnak az Adriára, nekik is lehet nosztalgiájuk iránta), vagy ha nagyon, már-már parodisztikusan székelyül beszél valaki, akkor lehet hogy Sántha Attila vagy Orbán János Dénes az, de például OJD-nek irodalmi értelemben sokkal több köze van a budapesti Parti Nagy Lajoshoz, mint bármelyik erdélyi költőhöz, íróhoz, vagy például, ha valaki egy egykor élt vagy csak kitalált római költő hangján szólal meg, akkor az lehet akár a pozsonyi (dunaszerdahelyi) Csehy Zoltán is, de akár a marosvásárhelyi Kovács András Ferenc is, sőt, akár más is.
   Szóval, nem tudom megállapítani, mert az irodalmi beszédmódok, poétikák tekintetében az egységesülés már valóban végbement, legalábbis az élvonalbeli írók körében.
   
   – Amikor korábban Önt arról kérdezték, hogy miért foglalkozott/foglalkozik igen behatóan a határon túli magyar irodalommal, akkor olyasmit mondott, hogy nem szereti a jogtalan megkülönböztetéseket. Kérem, fejtse ki, mire gondolt...
   – Többféle dolgot is mondtam én arra a kérdésre, de köztük valóban azt is, hogy a határon túli magyar irodalmak iránti érdeklődésem hátterében kezdetben ott volt (s talán még ma is ott van) a felháborodás, a tiltakozás az igazságtalan, méltánytalan megkülönböztetés ellen. Amikor azt tapasztaltam, hogy a kisebbségi sorsban élő magyar írókat nem ismerik Magyarországon, ha ismerik, nem ismerik el, akkor úgy éreztem, ez mégsem járja: egy Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen, Pozsonyban vagy Kassán, Újvidéken vagy Szabadkán, Ungváron vagy Beregszászon született értékes magyar irodalmi alkotás miért nem kapja meg az őt megillető figyelmet, megbecsülést, sok hazai, kevésbé jelentős mű és alkotó miért részesül nagyobb méltatásban? A pesti aszfaltot, kiadói és folyóirat szerkesztőségek kilincseit, baráti társaságok székeit koptató író miért lesz sikeresebb, elismertebb, mint a Csíkszeredában élő, aki ugyanazon a nyelven akár jobb, értékesebb művet hozott létre? Miközben egy magyar irodalom van.
   Abban a beszélgetésben elfelejtettem mondani, hogy ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy az a néhány irodalomtörténész, kritikus, aki nem feledkezett meg a határon túli magyar irodalmakról sem, talán éppen az előbbiek, a hátrányos helyzet miatt, talán mert a közösségi megmaradás, a nemzeti azonosságtudat erősítése szempontjait fontosabbnak ítélte az esztétikaiaknál, hajlamos volt pozitív megkülönböztetésekre, azaz erényein, érdemein felül értékelni egyes műveket, alkotókat, vagy csupán csak előtérben részesíteni olyan szerzőkkel, művekkel szemben, akiknél, amelyeknél ezek a szempontok nem voltak hangsúlyosak. Az irodalom és egyes szerzők, művek a kisebbségi magyar kultúrákon belüli kiemelkedő szerepével tisztában voltam én is, de kezdettől úgy gondoltam, hogy ha egy irodalmi alkotást elemzünk, bírálunk, akkor lehetőleg a szempontjaink is irodalmiak, esztétikaiak legyenek csak. Segítség, támogatás, igen, minden téren, de ugyanakkor azonos mérce, mert csak egy magyar irodalom van.
   
   – Többször hangsúlyozta írásaiban, az ön által adott interjúkban, hogy ön szerint az irodalmi kánonokon kívül is van irodalmi alkotás, irodalmi érték. Lehet, hogy akad olyan olvasónk, aki nem érti pontosan az irodalmi kánon fogalmát. Ezért kérném, világítson rá a szó, a jelenség pontos tartalmára.
   – Nagyon nehéz feladat elé állít, ugyanis tanulmányt, tanulmányok sorozatát, könyveket lehetne erről a kérdésről, a fogalommal kapcsolatos vitákról írni, mint ahogy írtak is az elmúlt évtizedekben már magyar nyelven is. Ugyanakkor a kérdésfelvetését megértem, mert valóban nagyon sokat használják, használjuk mostanában ezt a fogalmat (azt is megértem, ha sokakat már irritál is időnként), anélkül, hogy az adott kontextusban mindig világos lenne a jelentése, vagy hogy szélesebb olvasói körökben egyáltalán ismert lenne a jelentése.
   Mégsem tarthatok kiselőadást most, nem kezdhetem az antikvitás kánonelméleteinél vagy a bibliai szövegek kanonizációjánál. Nagyon röviden és a lényegére egyszerűsítve a kérdést: a kánon kezdettől a mérték, a norma fogalmával van összefüggésben, különböző korokban, kultúrákban, a kultúra egy adott területén, így az irodalomban is a mértékadóként elfogadott, elismert szövegek listájával. Az irodalmi kánon tulajdonképpen nem más, mint a maradandó értékkel felruházott, az időtállónak tartott művek jegyzéke. A kánon létrejötte mindig összefügg a különböző értelmezői közösségek, különböző irodalmi fórumok, intézmények, sőt a még tágabb értelmű kulturális közvetítőrendszer legitimáló tevékenységével, a végeredmény pedig jól látható a tankönyvekben, az oktatási intézmények (alsó fokútól az egyetemekig) tananyagában. Mindebből az is következik, hogy a kánon az idő és a történetiség függvénye, hogy az értékkiválasztás az irodalmi hatástörténet folyamatában jön létre. Tehát folytonosan változik, átalakul, azaz a mű lehet időtálló, de a kánon nem nagyon. Igazi jelentése, értelme az elmúlt időszakokra vonatkozik, de a jelenben is formálódik, s ez a formálódás már a jövő felé mutat.
   A kánon fogalma a mai magyar irodalmi közbeszédben, az eredeti jelentéséhez képest, kétféle értelemben is módosul. Egyrészt ritkábban értik rajta a megkülönböztetett tekintéllyel felruházott művek jegyzékét, mint a megkülönböztetett tekintéllyel bíró szerzők névsorát, ami egyfajta értékrangsort is jelent természetesen. Másrészt egyszerűen az értékrend szinonimájaként is használják. Ki tartozik bele a kánonba? – hangzik például el gyakorta a kérdés? De akkor én mindjárt vissza is kérdezek: kinek a kánonjába? Ugyanis lehet, hogy létezik a Kánon, esetünkben a hellyel-közzel elfogadott magyar nemzeti irodalmi kánon, de véleményem szerint csak a múltra vonatkozóan, s még az is folyton felülíródik. Napjaink irodalmával kapcsolatban azonban több okból sem beszélhetünk a Kánonról esetleg csak kánonokról, a különböző értelmezői közösségek stb. kánonjairól, értékrendjéről, névsoráról. Még a monolitikus egypárti diktatúra korában is léteztek a hatalom, az irodalompolitikai hatalom kánonjával szembeni kánonok, ma pedig, a plurális demokrácia keretei között természetes, hogy több kánon létezik egymás mellett: más lehet például az irodalomtudomány kánonja és más a kulturális médiáé vagy a szélesebb, a populárisabb irodalmat kedvelő olvasóközönségé, de még ezeken belül is lehetnek alternatív kánonok (lásd „posztmodern” kánon, „népi” kánon stb.). A jelenben nincs olyan autoritás, ami mindenki számára elfogadható legitimitással ruházná fel a maga értékrendjét és névsorát. Amik mögött ráadásul általában nem csak az esztétikai tapasztalat, hanem különböző ideológiák, érdekek is meghúzódnak. A többnyire nem is rögzített, csak hallgatólagosan létező kánonokban elfoglalt helytől azonban egy kortárs magyar írónak az élete, mármint az irodalmi élete, a műveinek a megjelenése, a kiadója, a sikere, a médiaszereplése, a külföldi fordításai, a díjai, legvégül az anyagi helyzete is függhet, de nem is csak az övé, hanem az irodalmi környezetéé is, a kapcsolódási pontjaié is. Ezért nem csoda, ha ebben a kicsiny magyar irodalmi üzemben oly éles küzdelmek folynak a kanonikus pozíciókért, hiszen annál sokkalta több jó magyar író van, mint amennyinek igazán jó hely juthat a terített asztalnál. A különböző értelmezői közösségeknek, irodalmi műhelyeknek, intézményeknek, de akár személyiségeknek is, természetesen, eltérő érdekérvényesítő ereje, képessége lehet a kanonizálás tekintetében, így egyes kánonok jobban látszódhatnak, mint mások, de attól még nem lesz(nek) ez(ek) a láthatóbb kánon(ok) a Kánon. Ráadásul az is elképzelhető, hogy egyes szerzők és műveik különböző okok miatt, érdemtelenül, egyik kánonba sem kerültek még be, mint ahogy az is, hogy már kanonizált írónak gyenge alkotása születik. Erre gondoltam én akkor, amikor azt mondtam például egy korábbi beszélgetésben, hogy „félre a kánonokkal, lássuk a műveket, magukat”. Mit számít az, hogy ki, hol helyezkedik el a kánonokban, olvasóként, kritikusként, szerkesztőként, irodalomtörténészként is az irodalmi alkotás maga fontos számunkra. Szóval, bonyolult ez a kánonkérdés (mint a határon túliság), nem is kellene vele foglalkozni, mert nincs értelme, de megkerülni is nehéz.
   
   
   – Az anyaországi mellett létezik erdélyi, vajdasági, felvidéki, kárpátaljai magyar irodalmi kánon is? Vagy csak egységes magyar rangsorolás van?
   – Az előbbiekből az következik, hogy létezhet, de azt Önnek jobban kell tudnia, hogy erdélyi például létezik-e. Ahogy Magyarországon is többféle kánon van, úgy, gondolom, a határon túli területeken is. Ráadásul, gyanítom, hogy van több olyan, amelyik a magyarországival esetleg az összmagyar irodalommal együtt, abban benne látja az erdélyieket és vannak olyanok, amelyek külön az erdélyieket veszik számba. Egységes magyar rangsorolás pedig nincs, ahogy már utaltam is rá. Az én rangsorolásomban és nyilván még sokakéban, természetesen, ott vannak erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai (az egykor vagy ma is Nyugaton élő) magyar írók legjobbjai is, de a másokéban, könnyen lehet, hogy nem ugyanazon írók vannak ott. Sütő András és Esterházy Péter rangsorában „kánonjában” valószínűleg nem ugyanazon szerzők vannak, még ha sok közös is lehet, vagy, hogy kritikust, irodalomtörténészt mondjak Ilia Mihály kánonjában és Kulcsár Szabó Ernőében valószínűleg nem ugyanazon szerzők vannak, még ha sok közös lehet is. Ez részben egyszerűen tájékozottság, olvasottság kérdése is, másrészt szemlélet, esztétikai nézetek, koncepciók kérdése is, sőt a személyiség vérmérsékletének is kérdése lehet, s akkor még az irodalmi hatalmi, intézményi pozíciók szempontjaival, formális és informális lobbik érdekeivel nem is számoltam. Kulcsár Szabó Ernő például, a több szempontból bírálható, mégis nagyjelentőségű irodalomtörténetéből Székely Jánost (mások mellett) valószínűleg csak azért hagyta ki, mert nem ismerte alkotásait, de a néhány év múlva Nobel-díjat kapott Kertész Imrét már inkább azért, mert nem illeszkedtek művei a magyar irodalom fejlődéstörténetéről alkotott koncepciójához.
   
   – Igen kényes téma az, hogy a mindenkori hatalom hogyan viszonyul a magyar irodalom egységének, illetve szétszaggatottságának a kérdéséhez. Láng Gusztáv, a jeles irodalomtörténész a 2003-as zetelaki irodalmi táborban elhangzott, majd idén a Székelyföldben is közölt kiváló tanulmányában (Expanzív erdélyiség) jelzi: az anyaországi és határon túli irodalom valóságos összetartozásának a felmutatására kísérletek sem történtek. Márpedig Láng Gusztáv előbb Erdélyben szerzett irodalomtörténészi, egyetemi oktatói érdemeket, és évtizedek óta Magyarországon folytatja munkásságát, természetesen percig sem feledve Erdélyt. Ön szerint is ennyire egyértelmű a szétszakítottság, a hatalom mulasztása?
   – Szerintem nincs ebben semmi kényes, a mindenkori hatalomnak csak azt kell szem előtt tartani, hogy a magyar nemzet egy, még ha területileg széttagolt is, ha egyes részei különböző államokban léteznek is, történelmében, kultúrájában, nyelvében, létezésének spirituális (lelki, érzelmi) szféráiban egy, s a többi már ebből következik, az is, hogy nyilván az irodalma is egy. S ezen nem tud változtatni egyetlen éppen regnáló kormány sem, pláne egy szerencsétlen népszavazás nem például, maximum a nemzeti tudat egységén mutatkozó repedéseket összébb fércelni vagy mélyíteni képes.
   Láng Gusztáv azonban az Ön által említett írásában nem is a hatalomról beszél, hanem a nyugatosok kánonképző tevékenységét elmarasztalva állapítja meg, hogy „kísérlet sem történt az erdélyi értékek beemelésére a nyugatos kánonba, és ez a negatív hagyomány zavartalanul folytatódik napjainkig, kevés kivételtől eltekintve.”
   
   – Igen, és azt is említi, hogy annak idején a Nyugat kánonképző tevékenysége jogtalanul száműzött egyes kiváló írókat az irodalmi életből. Például az erdélyiek közül Dsida Jenőt, Tompa Lászlót, Áprily Lajost és másokat... Valóba ennyire "szemellenzősek" voltak a Nyugat mérvadó személyiségei?
   – Kicsit bonyolultabb a képlet itt is, mert éppen Babits az, aki kimondja a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című esszéjében, hogy a nemzet: lelki közösség, hogy nemzet: a kultúra, a Hazám című versében pedig olyan hazáról beszél, „mely nem ismer se kardot, se vámot / s mint maga a lélek oszthatatlan”, „Álmodj, lelkem álmodjad hazámat, / mely nem szorul fegyverre, se vértre / mert nem holt rög, hanem élő lélek”. (Lásd később Illyésnél: Haza, a magasban!) Láng Gusztáv is idézi ezeket az írásokat, és azt is elismeri, hogy Babits támogatta a Helikont, hogy Baumgarten-díjban részesített erdélyi szerzőket.
   Mindehhez azonban idézhetnénk még Babitstól a Könyvről könyvre című cikksorozatából is, amiben többször érinti a kérdést. Azt mondja például, hogy „az erdélyi irodalmat én sohasem mint külön, »autonóm« kis literatúrát néztem és méltányoltam. Számomra ez az egységes magyar irodalom egy része volt.” (Az én erdélyiségem), vagy azt: „a kultúrának semmi köze az országhatárokhoz. Ahogy már mondottam: magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv.” (Erdélyi csillagok). De idézhetnénk az Egységes magyarság című írását is: „az erdélyi író, mikor erősebb székely vagy kalotaszegi színeket kent festéktáblájára, csak az egységes magyar irodalom színskáláját gazdagította. Vannak, akik Erdély különszínűségét, a sajátos erdélyi levegőt és a transsylván hangulatot tagadják. Szó sincs róla, hogy ezek között lennék. Erdély valóban különszínű ország. Csakhogy ez az erdélyi különszín hozzátartozik az egységes magyarság színképéhez. Ez már rég elválaszthatatlanul beleszövődött a magyar kultúra szőttesébe.”
   Mindez, azt hiszem, nem „szemellenzőség”-ről tanúskodik, de hogy ennek ellenére a Nyugatban miért nem jelentek meg Áprily, Dsida, Reményik, Tompa versei, az valóban érdekes kérdés, ami külön kutatást érdemelne. Talán a Trianon utáni állapotokkal volt összefüggésben vagy az önállóságot hirdető transzilvanista ideológiával. Talán maguk az erdélyi költők sem nagyon törekedtek a Nyugatba. Utána kellene nézni...Talán nem ismerte, nem tudta megismerni kellően őket Babits, vagy nem ismerték fel, el költészetük értékeit, ahogy a köztük élő József Attiláét sem. Van ilyen, sajnos. A Nyugat és Babits kánonja mellett azonban akkor is voltak más kánonok is, például a Németh Lászlóé, a népi íróké, a korabeli konzervatív irodalomé: a Napkeletnek például Áprily és Reményik kezdettől (1922-től) rendszeres szerzője volt (más erdélyi írók mellett), az 1935 októberében indult Kelet Népe 1936 januári száma pedig már több felvidéki és erdélyi író, költő alkotásait hozza, köztük Áprily, Dsida, Szemlér Ferenc,Tompa versét.
   Az általam végtelenül tisztelt és nagyra becsült Láng Gusztáv azon megállapításával még kevésbé tudok egyetérteni, hogy a nyugatosok mulasztása, „negatív hagyománya zavartalanul folytatódik napjainkig, kevés kivételtől eltekintve”. Elég, ha csak Illyés Gyula és Csoóri Sándor tevékenységére utalok, azokból az évtizedekből, amikor a hatalom valóban vétkesen mulasztott, vagy azokra a kritikusokra, irodalomtörténészekre, (folyóiratokra: Alföld, Tiszatáj), akik a hetvenes-nyolcvanas évektől mindent elkövettek (kritikákat, tanulmányokat, egész köteteket írtak) a határon túli magyar irodalmaknak az ún. egyetemes magyar irodalomba való kanonizálásáért: Bertha Zoltán, Béládi Miklós, Czine Mihály, Görömbei András, Ilia Mihály, Márkus Béla, Pécsi Görgyi, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos, Széles Klára. Az más kérdés, hogy voltak, vannak ugyanakkor olyan, esetleg az említetteknél erősebb pozícióban, hatalmi helyzetben lévő kánonformáló irodalmárok is, akik nem figyeltek, nem figyelnek a határon túli magyar irodalmakra.
   Ettől függetlenül, és minden korábban mondott dohogásom ellenére, ráadásul, ma már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet, kevésbé érzékelhető a magyar irodalom szétszakítottsága, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ma már az erdélyi és a többi határon túli terület alkotói magától értetődő természetességgel publikálnak a hazai lapokban, ha nem is bármelyikben és ha nem is mindazok, akik otthon, és ez viszont is természetes. Ma már az is természetes, hogy a határon túliak tagjai a hazai írószövetségeknek, hogy a különböző országokban rendezett irodalmi konferenciákon akár különböző országokból érkezett magyar irodalmárok vesznek részt, hogy áttanítanak egymás egyetemeire, hogy ha A Hét című marosvásárhelyi lap egy vitát rendez, abban magyarországi irodalmárok is részt vesznek. Sőt az is, hogy a pozsonyi Kalligramnak vagy az aradi Irodalmi Jelennek magyarországi szerkesztői, munkatársai is vannak, de több hazai lapnak pedig határon túli alkotók. Napestig sorolhatnám még a példákat, a könyvkiadói támogatásoktól az állami díjakon, ösztöndíjakon át, azon legutóbbi esetig, hogy a pozsonyi Ab-Art Kiadó „a legszebb versek” elnevezésű könyvsorozatát Orbán János Dénessel, Parti Nagy Lajossal, Tőzsér Árpáddal indította, amelyek azt bizonyítják, hogy a külön-létek mellett ma már az összetartozás is jól látszik.
   
   – Mostanában mintha az történne, hogy mindössze néhány kiváló, határon túli írót ismerne az anyaország, a többieket pedig igencsak mellőzik. Vagy talán arról van szó, hogy valóban kevés az igazán tehetséges író, költő az elcsatolt térségekben? Miután sokan áttelepültek az anyaországba...
   – Anyaországról beszélni ebben az összefüggésben egyrészt nem igazán célszerű, ugyanis az anyaországon belül számtalan olvasói (és nem olvasói) réteg, irodalmi, szakmai csoport van. A nagy többség (a nem olvasók) a hazai legkiválóbbakat sem ismerik, a szélesebb olvasórétegek a hazaiak közül is csak a kiválókat, illetve azokat ismerik, akik a legtöbbet szerepelnek az írott és elektronikus médiában, főként a televízióban, a szűkebb, a kortárs magyar irodalomra puszta érdeklődésből vagy hivatása révén jobban odafigyelő rétegek értékrendje pedig, ahogy a korábbiakban is utaltam rá, nem azonos. Másrészt el tudok képzelni olyan olvasói pozíciót és szemléletet (még akár jogosnak is tartom), mely szerint nem is kell mással foglalkozni csak az időtállónak látszó, a maradandó értéket létrehozó irodalommal, határoktól függetlenül. Ez egyszerre érvényes lehet egy akadémiai irodalomtörténeti nézőpontból, de egy szimpla olvasói nézőpontból is. Ha például én hobbiból olvasnék csak, nyilván magam is így gondolkodnék, hiszen a világirodalomból is csak a legkiválóbbakat ismerjük, olvassuk, illetve azok közül szemelgetünk – mindenkinek véges az olvasásra szántható ideje. Kritikusként, szerkesztőként természetesen figyelek viszont az utánpótlásra is, a pályakezdőkre is, akik még csak a lehetőséget hordozzák magukban, az ún. másodvonalra is, ahonnan akár az elsőbe is lehet emelkedni és a különböző divatban lévő kánonokból különböző okokból kimaradtakra is, természetesen határoktól függetlenül.
   
   – Kérem, jellemezze a Bárka folyóiratot, melynek tevékenysége egy évtizede sorosan összefügg az ön életével, munkásságával. Mióta létezik? Mi volt rá jellemző korábban, és mi a mostani fő jellemvonása? A lapszerkesztésben mennyire érvényesül az ön demokratizmusa?
   
   A tizenharmadik évfolyamában járó Bárka Békéscsabán a Békés Megyei Könyvtár kiadásában kéthavonként megjelenő, irodalmi, művészeti társadalomtudományi folyóirat. A lapot eredetileg a Tevan Kiadó vezetői, Cs. Tóth János és Kántor Zsolt hozták létre 1993-ban, azonban különböző okok miatt 1997-ig rendszertelenül, évi 1-2 számot (vagy egyet sem) tudtak csak megjelentetni. Ekkor kapcsolódott be a kiadásba a Békés Megyei Könyvtár, kibővült a szerkesztőség, ekkor kerültem én is be, két-három évig főszerkesztő-helyettesként, majd az 1999/4. számtól főszerkesztőként kormányzom kicsiny bárkánkat. Vannak segítő munkatársaink is, de a konkrét szerkesztői munkát Grecsó Krisztiánnal ketten végezzük. Előbb megteremtettük az évi hatszori megjelenés szellemi, anyagi, infrastrukturális hátterét, vele párhuzamosan fokozatosan finom belső, tartalmi, szerkezeti változtatásokat is végrehajtottunk, kibővítettük a szerzőgárdát, s a 2000/1. számtól indult a mai jellegű, szerkezetű és formátumú Bárka. Ebben, a megújult lap első számában, az Olvasóköszöntő zárszó-ban így fogalmaztam meg elképzeléseinket: „Mi, a szerkesztők, az egyetemes magyar kultúrában gondolkodunk, és arra törekszünk, hogy a Bárka nyitott, befogadókész legyen minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre, származásra és lakhelyre, az uralkodó és háttérbe szorított kánonokhoz, a különböző művészeti irányzatokhoz, csoportokhoz való tartozásra. Hangzatosnak tűnhet, pedig szerényen szeretném bejelenteni, hogy tudatos kánontörés a célunk, irodalmi és művészeti vizeink keresztül- kasul hajózása, egy olyan termékeny eklektika létrehozása a Bárkában, amely a különböző szemlélet-és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza, talán a szerzőknek sem ellenére, de mindenképpen az olvasó örömére. Szeretnénk remélni, hogy a regionalitás és az egyetemesség a minőség- és értékelvű szemlélet-és gondolkodásmód keretei között nincs feloldhatatlan ellentmondásban egymással; a látszólag lokális érdekeltségű témáknak és a térségben élő, ide kötődő szerzőknek a „vidéki” folyóiratok többségénél hangsúlyosabb szerepeltetésével ezt bizonyítani is fogjuk.”
   Az elmúlt 5-6 évben ennek szellemében dolgoztunk, s talán sikerült is egy olyan karakteres arcélt kialakítani, ami a folyóiratpiacon mára már egyedivé teszi lapunkat. Sokan mondják, lassan kezdem elhinni, hogy ma már az élvonalbeli folyóiratok közé tartozik a Bárka. Az országos írott és elektronikus médiában is rendre elismeréssel számolnak be az aktuális számainkról, méltatva többek között azt, hogy a lap hasábjain olyan alkotókkal és írásokkal lehet egymás mellett találkozni, akikkel, amelyekkel általában így együtt nem, inkább csak különböző lapokban. A fentiekből is következően a lap szerzői között épp úgy megtalálhatók a kortárs magyar irodalom különböző irányzatokat képviselő élvonalbeli hazai és határon túli alkotói, a még kevéssé ismert legfiatalabb generációk tehetséges alkotói, mint a szűkebb régió szellemi, művészeti, irodalmi életének jeles képviselői. Tudatosan figyelünk a fiatal irodalomra, több ma már ismert alkotó nálunk vagy nálunk is kezdett először publikálni. Nagyon erős a kritikarovatunk, amire azért vagyok különösen büszke, mert a lapok többségéből nemhogy a rovat, de a kritikai írások is kikopóban vannak. Egyébként, azt hiszem, sok minden rokonítja a Bárkát és a Székelyföldet: a nyitottság, a szélesebb körű tájékozódás, az irodalom mellett egyéb művészeti, társadalomtudományi jellegű anyagok közlése, a helyi, regionális tematikák jelenléte mindenképpen, de mi azért elsősorban irodalmi folyóirat vagyunk.
   Ja, és a „demokratizmusom”. Hát, az semennyire nem érvényesül, legalábbis törekszem rá, hogy ne érvényesüljön, ugyanis az irodalmi folyóirat-szerkesztés az egyáltalán nem demokratikus tevékenység, állandó döntéskényszerben van az ember, és igyekszik a saját minőség és értékszempontjai szerint eljárni, ami sokak számára diktatórikus elutasításként jelenhet meg, bármennyire igyekszik is udvariasan tenni a dolgát.
   
   – Miként találkozott Székely János műveivel? Miért ő lett az, aki szívéhez a legközelebb került, hiszen bizonyára nem véletlen, hogy éppen hozzá kapcsolódik doktori disszertációja...
   – Már egyetemista koromban, a nyolcvanas évek első felében, találkoztam a nevével és a műveivel. A debreceni egyetemen, a már említett Görömbei András tanítványaként, az akkori Alföld folyóirat környezetében ez némileg természetes is volt. Olvastam már verseit, drámáit, majd nagyon tetszett az Újhold évkönyvben 1988-ban (a szerzői név megjelölése nélkül) megjelent A másik torony című esszéregénye, ami a prózájára is ráirányította a figyelmemet (A nyugati hadtest novelláinak többségét és a Soó Péter bánata című regényét az elmúlt évtizedek prózairodalma különleges értékeiként tartottam számon), láttam a Mórokat a Gyulai várszínházban 1991-ben, aztán nagy hatással volt rám a posztumusz kiadott A valódi világ című létfilozófiai esszékönyve is. Engem is foglalkoztattak a morális kérdésfeltevései, az intellektuális vívódásai, kezdettől érzékeltem – ha akkor nem is tudtam még így megfogalmazni –, hogy legjobb művei minden személyes vallomásszerűségük ellenére kifejezik a XX. század transzcendens fogódzóktól megfosztott új emberi szituáltságát éppúgy, mint ahogy korának közösségi sorskérdéseit is egyetemes igénnyel fogalmazzák meg, a legáltalánosabb emberi léthelyzet szintjére emelve. A halálát követő években feltűnően nagy csendet érzékeltem az életműve körül, bosszantott, hogy Kulcsár Szabó Ernő 1993-ban megjelent irodalomtörténeti monográfiájában még a neve sem szerepelt. Aztán észre vettem, hogy miközben életében és halála után is voltak sokan jeles írótársak, kritikusok, akik szuperlatívuszokkal illették a munkásságát (például Lengyel Balázs 1996-ban: „nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwel között. Egyike korunk legnagyobbjainak.”), a nagy, összefoglaló, műelemző bizonyító erejű tanulmányok valahogy hiányoztak az állítások mögül. Ennyi talán elég is volt ahhoz, hogy amikor a kilencvenes évek végén disszertáció témát kerestem magamnak, Székely János életműve elsőként jusson eszembe.
   
   – Méltánytalanul kevesen ismerik Székely János munkásságát. Ön tehet, tesz-e annak érdekben lépéseket, hogy az anyaországban felismerjék, elismerjék páratlan tehetségét?
   – Megint csak az a helyzet, hogy az anyaországban korábban is, az én monográfiám megszületése előtt is voltak, akik ismerték, becsülték Székely János munkásságát és voltak, akik nem. Talán viszonylag valóban kevesen ismerték az irodalom iránt érdeklődők közül is, de ezen a helyzeten, sajnos, a monográfiám megjelenése sem sokat változtatott. Egy monográfia nem csinál nyarat Székely János számára sem. És egy irodalomtörténész sem sokat tehet, főként a munkája elkészülte után. Ha meghívják valahová előadást tartani, akkor örömmel elmegy, ha megkérdezik a véleményét, akkor örömmel elmondja újra és újra, megfelelő alkalom adtán esetleg le is írja újra, hogy a klasszicizáló karakterű, gondolati mélységével, formai igényességével és morális üzenetével szinte tüntető (legalábbis a maga korában) versvilágának legjobb darabjai ma is éppúgy elővehetők, mint más klasszikusoké, hogy az ember és a hatalom nem feltétlenül politikai, de mindenképpen morális problémákkal terhelt viszonyát feldolgozó drámáinak gondolati érvényessége mindaddig tart, amíg lesz hatalom, s annak kiszolgáltatott ember, hogy a hagyományos, realista és a (poszt)modernebb írói eljárásokat ötvöző legjobb prózai művei olyan strukturálisan és szemantikailag nyitott alkotások, amelyek joggal tarthatnak igényt minden korok olvasójának aktív közreműködésére. De ha nem hívják, ha nem kíváncsiak rá, akkor nem sokat tehet. Erdélybe például még senki nem hívott, hogy tartsak előadást Székely Jánosról, ez vajon azért van, mert ott olyan sokan és olyan jól ismerik a munkásságát? – bocsánat a kérdésért. De ez az érdektelenség nem csak Székely János iránt nyilvánul meg napjainkban, szerintem. Másutt is elmondtam már, mintha korunk egyik sajnálatos betegsége lenne ez: kockázatos manapság meghalni egy írónak, mert másnap már nem biztos, hogy emlékezni fognak rá.
   
   – Az ön demokratizmusa nemcsak abban nyilvánul meg, hogy bárki számára nyitva tartaná az irodalmi élet kapuit, hanem abban is, hogy a közérthető, élvezhető és nem a "bennfentes" kritika híve. Hol tart ma a magyar nyelvterületen - határon innen és túl - az irodalomkritika? A Nyugat idején írtak magasabb színvonalú elemzéseket, vagy netán a mi időnkben?
   – A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozom ismét, hogy bárki számára nem tartanám nyitva én sem „az irodalmi élet kapuit”, csak és kizárólag azok számára, akik valódi értéket, minőséget hoznak létre. A tehetségteleneknek egyáltalán, de a jó szándékú amatőröknek sincs helye az irodalomban egy bizonyos szint felett.
   A mai irodalomkritikát pedig nem nagyon lehet összehasonlítani a lassan száz évvel ezelőttivel, hiszen más irodalomszemléletek, értékrendek, kritikai beszédmódok hatnak, működnek ma, mint akkor. Az biztos, hogy sokat fejlődött az irodalomtudomány azóta, és sokkal többet tudunk az irodalmi alkotások természetéről, ezért akár azt is mondhatnám, hogy szakszerűbbek, s ilyen értelemben színvonalasabbak a mai kritikák. De inkább nem mondom, csak azt, hogy szerintem a mai magyar irodalomkritikai élvonal a kor színvonalán működik, különböző szemlélet- és beszédmóddal rendelkező, elképesztően felkészült és jó kritikusaink vannak (a határon túli területeken, érthetően, kevesebben), mind az idősebb, mind a fiatalabb generációk körében. Nincs tehát okunk panaszra, még ha meg-megújulóan föl is röppen a hír, hogy a kritika válságban van. Jelenleg biztosan nincs, ami gondot jelenthet, az a sok szempontú béklyózottság, ami akadályozza a teljesen őszinte, tárgyilagos és szigorú kritikai véleményalkotást. De azt hiszem, ez mindig így volt, s a legjobb kritikusok mindenkor igyekeztek, így maiak is igyekeznek felülkerekedni saját és környezetük korlátain, s kinek/mikor kevésbé, kinek/mikor jobban sikerül.
   
   – Van-e a magyar irodalomkritikusoknak valamiféle fóruma, ahol megbeszélik közös dolgaikat - mint például az orvosok, tanárok, csillagászok stb.
   – Nincs, időnként vannak konferenciák vagy az írott irodalmi nyilvánosság keretei között viták a kritika helyzetéről.
   
   – Nemrég interjút készítettem a jeles költővel, Kovács András Ferenccel. Abban az időben olvastam egy véleményt, miszerint a kritikus az a titkokat feszegető ember, aki a szépséget szétanalizálja, késsel, szikével hatol valamibe, ami él. KAF-nak is feltettem a kérdést: hogyan viszonyul e véleményhez. Most e beszélgetés jó alkalom, hogy egy vérbeli kritikust szembesítsek ezzel a nézettel. Nos kell-e, mire való a kritika?
   – Ezt a kérdést én is gyakorta felteszem magamnak, mégsem könnyű erre sem válaszolnom. Amikor – az utóbbi években többnyire így volt – sikerül felülkerekednem a kételyeimen, akkor azt mondom: hogyne kellene, ma kell csak igazán, amikor nő az igényes szépirodalom és a szélesebb olvasórétegek közötti távolság, amikor az a szélesebb körű kulturális közvetítőrendszer, aminek részben a feladata lenne ennek a távolságnak a csökkentése, elégtelenül működik. Ma van csak igazán szükség ennek a távolságnak az áthidalására, arra a bizonyos közvetítői szerepre, ami mindig is hangsúlyos volt a kritika funkciói között, azaz arra, hogy az író, illetve a mű és az olvasó közötti kapcsolat létrejöttében közreműködjön. Elvileg létrejön az a kapcsolat a kritika, a kritikus nélkül is, de nem árt, mert talán eredményesebben jöhet létre, ha van, ami, aki felhívja az olvasó figyelmét az egyes művekre, ha van, ami, aki elemzési, értelmezési javaslatokat tesz a művel kapcsolatban (nem azért, hogy az olvasóra erőszakolja, hanem, hogy tágabb lehetőségeket teremtsen neki a maga álláspontjának kialakítására), ha van, ami, aki a maga szempontjai, értékrendje szerint megpróbálja elhelyezni azt a művet nagyobb összefüggések (az életmű, a kortárs irodalmi folyamatok) rendszerében és így tovább. Másrészt az írónak ma is éppúgy szüksége van az olvasói visszajelzésekre, mint korábban, és a kritikus is egy olvasó, aki a maga személyes olvasói élményét, véleményét megpróbálja szakszerűen megfogalmazni. Harmadrészt a már említett, majdan létrejövő, a jelen irodalmát is magába foglaló magyar nemzeti irodalmi kánon norma- és értékrendszerének megalapozását, előkészítését is az aktuális kritika végzi el, még ha az igazi értékkiválasztás az irodalmi hatástörténet során, utólag valósul is meg.
   
   – KAF szerint többféle kritika van. Az egyik a legfrissebb normáknak messzemenőn megfelelő, szakszerű elemzés, a másik véglet az a fajta impresszionista kritika, ami részben a Nyugat hagyományát folytatja. Ez egyesek szerint kissé idejétmúlttá vált. Ön melyik kategóriába sorolná magát?
   – Egyikbe sem, mert nem tudom pontosan, hogy KAF mit érthet a legfrissebb normákon s az azoknak való megfelelésen, bár a szakszerűségre magam is törekszem, másrészt én, ahogy az irodalomban is elfogadom a különböző írói eljárások, technikák, beszédmódok létjogosultságát, amennyiben minőséget hoznak létre, úgy a kritikában is, amennyiben érdemi, releváns megállapításokhoz vezetnek a művel kapcsolatban. Harmadrészt nem mindegy, hogy egy-egy kritika hová készül, hol, milyen olvasóközönség számára jelenik meg. Egy irodalomtudományi szakfolyóiratban megjelent írásban feltehetően szükséges, hogy a legmodernebb elméleti irányzatok módszertanát, fogalomkészletét, nyelvezetét használja a kritikus. Azokban az irodalmi folyóiratokban viszont, amelyekben az én írásaim megjelennek, szerintem, nem, mert azok a lapok elvileg nem csak a szakma számára készülnek, hanem az irodalom iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség, egy tágabban értelmezett kulturális közösség számára is. Természetesen, a mű világának megértéséért a művel folytatott dialógusom során, a mű irodalmiságának, szövegszerűségének, poétikai megalkotottságának elemzése közben magam is óhatatlanul figyelembe veszem a korszerű irodalomtudomány, -elmélet, szempontjait, felismeréseit, eljárásait, akár fogalmait is, de igyekszem mondandómat nem a szaktudomány nyelvén előadni. Az elmúlt évtizedekben divatosabbá vált szűkítő feltevésekkel szemben az irodalmiság fogalmát én ráadásul viszonylag tágan értelmezem, beletartozónak, illetve abban összetartozónak vélem például a referencialitás és a morál kérdéseit a nyelvi-poétikai megalkotottsággal. A posztstrukturalista elméletek többségével szemben pedig, a korábban mondottakkal viszont összefüggésben, fontosnak tartom, hogy a szakszerűségre törekvő elemzés-értelmezés a jelentéskeresés és az értékelés mozzanatait is hordozza magában. De ezekről a kérdésekről és más velük összefüggőkről írtam én már egy esszét Ars critica (?) alcímmel (Egy kritikus olvasó feljegyzései címmel), olvasható a tavaly megjelent kötetem élén.
   
   – Ezért is kérdeztem rá. Ez a Fényben és árnyékban címmel megjelent kötete szokatlanul nagy visszhangot kapott, egyetlen év alatt 9-10 írás megjelent már róla, ami még sikeresebb szépirodalmi művek esetében sem kevés. Talán azért is, mert éppen Az irodalmi siker természetrajza az alcíme, ami nyilván arra utal, hogy nem csak a szintén a kötet élén olvasható azonos című esszé foglalkozik ezzel a témával. Miért tartotta olyan fontosnak az irodalmi siker kérdéskörét?
   – Úgy tapasztaltam az elmúlt években, hogy az irodalmi (olvasói, szakmai) sikeresség, az ezzel hol összefüggő, hol tőle független népszerűség, elismertség, az aktuálisan divatos kánonokba való bekerülés és az azokból való kimaradás irodalmunk egyik fontos, az alkotókat, a befogadókat (olvasókat, kritikusokat) egyaránt foglalkoztató kérdésévé vált. Napjaink sikerorientált világában a művészetek, az irodalom sem igen kerülheti meg a siker, illetve a sikertelenség okaival, lehetőségeivel való szembesülést. Régóta foglalkoztatott engem is, hogy a kortárs magyar irodalom egyes művei, életművei miért kapják meg az őket méltán megillető elismerést (a szakmától is, az olvasóktól is), s mások ugyanazt miért nem, milyen irodalmi, esztétikai és milyen ezeken túli tényezők játszanak ebben szerepet? Miért és hogyan változik a megítélés egyes alkotók esetében akár rövid idő alatt is, s másoknál miért állandó akár hosszú évtizedeken keresztül? Egyes alkotók esetében miért korlátozott (társadalmi rétegek, korosztályok, esztétikai iránykövetés stb. szerinti) a siker, másoknál miért széles, mondhatni teljes(?) körű? Nagyon összetett kérdések ezek is, nem is hiszem, hogy határozott biztonsággal adhatók rájuk érvényes kategorikus válaszok, ezért is tettem a konkrétan ezzel a kérdéskörrel foglakozó esszém címe után (mint ahogy az Ars critica cím után is) kérdőjelet zárójelben. De a kötet egészével, a kritikákkal, tanulmányokkal, íróportrékkal, írókkal folytatott beszélgetésekkel talán sikerült néhány szempontot, adalékot kínálnom a problémakör megértéséhez és továbbgondolásához. Hogy mennyire igazam volt egyáltalán a kérdésfeltevéssel, azt talán az is bizonyítja, hogy az esszém megjelenése óta (nem mondom, hogy hatására) a nyilvánosság különböző színterein foglalkoztak már a témával: tévévitában, internetes portálon, a Korunk egy egész számot szentelt neki.
   
   – Könyve nagyon tudatosan összeállított és megszerkesztett tanulmánygyűjteménynek látszik, de mégis, milyen szempontok szerint születtek és kerültek bele az írások, a két esszé után különböző fejezetekben miért éppen az a 29 kritika, tanulmány, az a 14 íróval folytatott beszélgetés (Gergely Ágnestől, Gion Nándoron, Szilágyi Istvánon, Závada Pálon, Grendel Lajoson, Papp Tiboron át Esterházy Péterig), az a három kerekasztal-beszélgetés (a szociográfiáról, a határon túli magyar irodalom integrációjáról, a fiatal irodalomról)?
   – Egy viszonylag sokat foglalkoztatott (s ez akár független is lehet a minőségtől) kritikus bár a saját örömére is olvas és ír, de többnyire megbízások alapján dolgozik, persze, igyekszik a megbízóival a saját ötleteit, témáit is elfogadtatni, illetve lehetősége van rá, hogy csak azokat a feladatokat vállalja, amelyeket maga is szívesen elvégez. Hát így készülgettek, születtek az elmúlt években az én írásaim, beszélgetéseim is (illetve a kötetben szereplő beszélgetések szinte mindegyikének volt egy közönség előtt elhangzott élőszóbeli változata is), mindaddig, amíg észre nem vettem, hogy a korábbi években írott szövegeim egyrészt tárgyaik alapján (prózakötetek, lírakötetek, kritikakötetek, antológiák, interjúk), másrészt különböző téma-, illetve motívumkörök (például a siker, a határon túli irodalom, a gyermekirodalom, a fiatal irodalom, a kritika kérdései) alapján is társíthatók egymáshoz. Ettől kezdve már tudatosan igyekeztem úgy alakítani a további munkáimat, hogy erősítsék a már meglévő kapcsolódási pontokat, tárgy- és témaköröket: például volt már két gyerekkönyvről írásom, részben emiatt is szívesen írtam meg egy következőt, vagy volt három kritikai jellegű kötetről írásom, ezért szívesen írtam még két másik kötetről is, vagy már tudatosan kerestem olyan beszélgetőpartnereket, akiknek a műveiről is írtam már, vagy ha nem is írtam, de velük tágíthattam, színesíthettem a tervezett kötetben formálódó irodalomképet, s olyan kérdéseket is feltettem nekik, amelyek más írásaimban is szóba kerültek már. Így aztán véletlenül sem szabad valamiféle teljességet elvárni a kötettől, vagy azt gondolni, hogy netán az én kánonom van benne, mert egyrészt igen, de nagyon sokan, nyilván, hiányoznak a kötetből különböző okok miatt. Például erdélyi szerzőről ebben a kötetemben konkrétan alig van szó, miközben csak az azóta eltelt másfél évben már háromszor annyiról írtam. Aztán a kötet végső összeállításánál egyrészt igyekeztem láthatóvá tenni az összefüggő egységeket, másrészt a zenei jellegű fejezetcímekkel is utalni arra, hogy ez az egész összefügg egymással, hogy köteten belüli nagy irodalmi kavalkádban egymásra felelések, összecsengések, belső rímek vannak, mint egy zeneműben.
   
   – KAF szerint a határon túli magyar nyelvterületeken vannak olyan írók, akik valódi tehetség híján is jól megélnek abból, hogy úgymond tragikus kisebbségi sorban élnek. Ezt alaposan meglovagolják, lényegében megélhetési pótcselekvést művelnek. Ön szerint van alapja ennek a megállapításnak? Valóban vannak irodalmi konjunktúralovagok?
   – Természetesen vannak ma is, ahogy korábban is voltak, és vannak Magyarországon is, nemcsak Erdélyben, de szerintem, amennyiben nem kártékony a tevékenységük, nem kell velük foglalkozni, egy olyan kitűnő költőnek, mint Kovács András Ferenc, pláne nem, az ő kanonikus pozícióit (s mindazt, ami azzal jár) soha nem fogják veszélyeztetni.
   
   – Még mindig a határon túli, és szűkítve a kört, az erdélyi irodalomnál maradva - ön szerint - mennyire kiábrándító az, hogy a cenzúra eltűnése, megszűnése után nem kerültek elő a fiókokból az igazán markáns, határon túli nagy regények? Amelyeket annyira vártunk 1989 után...
   – Engem nem ábrándított ki semennyire, mert én különösebben nem is vártam, hogy előkerülnek. (Noha azért került is elő egy s más, például Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című rendkívül érdekes és szép regénye.) Nagyképűségnek, utólagos okoskodásnak tűnhet, de én ’89 előtt is sejtettem azt, hogy nem lehet sok minden a fiókokban, egyrészt mert ritka az olyan író, aki az íróasztalfióknak dolgozik, másrészt, de ezzel összefüggésben, az igazi író lehetetlen helyzetekben, a cenzúra prése alatt, azt kijátszva is meg tudja írni, amit nagyon meg akar, el tudja mondani, amit nagyon el akar. Sőt, valószínűleg nem véletlenül volt olyan gazdag és izgalmas a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi irodalma, a diktatúra körülményei, kényszerűségei egyszerre adtak lehetőséget az írói szabadságküzdelem heroizmusára és az önkifejezés rejtett, de változatos játékaira, s mindez termékenyítően hathatott az alkotómunkára. (Mintha valóban nőtt volna súly alatt a pálma.) Persze, megértem, ha senki nem kívánja vissza azokat az időket, én is azt mondom, legyen inkább szegényebb az erdélyi irodalom, de szabad.
Máthé Éva

   
   Székelyföld 100. szám

    Üdítően szolid, keserűen realista (Elek Tibor könyvéről)
       

2006-02-25 17:26:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

[ Archívum ]
[ Keresés ]
A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]