Esterházy és a labdarúgás        Esterházy a napokban a világbajnokság kulturális keretprogramjainak egyikén lépett fel Berlinben, más futballhoz értő, esetleg valamikor futballozó irodalmi híresség (Per Olov Enquist, Henning Mankell) társaságában, s mosollyal nyugtázta a pódiumbeszélgetést vezető moderátor megjegyzését: a könyv talán kései bosszú az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében elszenvedett vereségért (NSZK-Magyarország 3:2).        Esterházy nem fűzött kommentárt az olyan világmegváltó megjegyzésekhez, hogy manapság a futball az egyetlen egyetemes vallás, vagy hogy a futball alapján a világot is meg lehet magyarázni. Ellentmondott viszont, amikor az egyik írótárs úgy vélte, hogy a futballista ugyanolyan magányos, mint az író. "Nem, ez nem igaz. Nem Zidane nyer, hanem a csapat. A futballista nem magányos, az író igen."        "A futball az +én+ és a +mi+ közötti, nem mindig egyszerű viszonnyal nyűgöz le. Ritkán fordul elő, hogy egy játékos azt mondhatja: a csapat csapnivalóan játszott, de én jól" - fejtegette Esterházy egy német lapinterjúban. Abból az is kiderült, hogy kicsit örül Lothar Matthaus távozásának: "Magyarországon erre mondják azt, hogy nem oszt, nem szoroz. Úgy vélem, Mattha:usnak semmi esélye nem volt... Már egyáltalán nem egy személyről van szó, hanem strukturális problémákról. A helyzet a magyar futballban annyira minden színvonalat alulmúló, hogy az ember csak ámul és bámul."        A pódiumbeszélgetésen tisztán irodalomról is szó esett. Megtudhattuk: Esterházy azért olvassa el újra és újra Theodor Fontane remekét, az Effi Briestet, mert azt várja, hogy a hősnő egyszer talán mégsem hal meg. A közönség és az írótársak mosolygós hümmögését hallván, intőn emelte fel ujját: "Nono, várjuk csak ki a végét". (MTI)