Első hallásra morbidnak tűnt Konrád kérése, amikor is azt javasolta a költőnek, publicistának és barátnak, hogy beszéljen kedves halottairól, azokról, akikre szeretettel emlékezik, s valamilyen módon az ő személyes sorsát is meghatározták. Eörsi, vállalva a kihívást, időnként a szellemes anekdoták felidézésétől sem tartóztatva meg magát Lukács Györgyről, Gáli Józsefről, Angyal Istvánról, Ginsbergről mondta el azt, amit ma már csak ő tudhat. A zsúfolásig megtelt teremben több mint százan, a folyosón és az oldalsó járatokban pedig ki tudja még mennyien hallgatták feszülten, amint a két magyar író – akik Magyarországon most először szerepeltek együtt nyilvánosság előtt! – a legnagyobb békében és békességben személyes történelmet ír.

WILLIAM SHAKESPEARE 130. SZONETT Úrnőm szeme nem fénylik mint a nap, Rőt ajkánál a korál ragyogóbb: Fehér a hó? Úgy keble barna csak. Drót a haj? Fején fekete a drót. Láttam rózsát, fehéret pirosat, Az ő arcán ily rózsa sose nő; És gyönyördúsabb illat is akad, Mint az úrnőm lehelte levegő. Szeretem hangját, bár elismerem, hogy kellemesebb hallgatni zenét. Istennőt járni nem láttam sosem- Az én úrnőm, ha sétál, földre lép. S mégis van olyan szép, mint bárki más, akit hazug hasonlat cicomáz. Eörsi István (1950) Fotó: Peti Péter