Kis hajnali Twain

Semmi ok nincs. Se évforduló, se semmi. Csak éjfél után kióvakodtam a laptoppal a konyhába (itthon van mindenki + 1 fő), hogy ne zavarjak senkit, azt reméltem, befejezem a recenziót Balázs Attila új könyvéről (Vágyak gyűjteménye). Nem szorít az idő, nincs rá megrendelő, de eszembe jutott egyféle párhuzam e mostani és a három év előtti Ki tanyája ez a világ? című kötete közt, és hogy ne felejtsem el hajnalig, amikoris rendesen kirúg az ágy, legalább vázlatosan lejegyezzem. Előfordul, hogy ki kell bújnom a takaró alól, ha nem akarom reggel átkozni magam, mert nem jut eszembe, mi volt az a világmegváltó gondolatsor. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Ha kibújok, azért átkozom magam, hogy milyen hülye szakma ez, ha kőműves/tanár/könyvtáros volnék, mint a tej, aludnám végig az éjszakát, ha nem kelek föl, reggel azért átkozom magam, miért nem dolgoztam addig tisztességesen, amíg az agy képes volt akár harminc gondolatot-ötletet is megtartani. Nem most kellene hajtani, amikor egy is elúszik az éjszaka dágványában.    De mert az új laptopon nem tudok normálisan dolgozni, szokva a hagyományos klaviatúrához, plusz könyveket kell vinnem (a recenzált egyen kívül), hogy a könyvtest emelje a kisgép hátsó felét, megbillentve a billentyűzetet, így jobban látom, jobban hozzáférek. Szerencsétlenségemre, amíg a masina elindult, mire a szövegszerkesztőt megtaláltam, kinyitottam a két támaszkötet egyikét, amely – szerencsétlenségemre – Tom Sawyer kalandjai volt (a másik Huckleberri Finn ugyanazon polcrészről). A Twain-papa féle küzdelem a recenziós vággyal egy perc alatt elveszett. Mármint a recenzió vesztett.    Harminc, de lehet, negyven éve nem olvastam ez a kis csodát, az amerikai kölyköt, Harry Potter dédapját. Nem mondanék sokat. Aki nem ismeri, nem olvasta gyerekkorában, ne kezdjen hozzá, csalódik, megjósolható. Aki igen, jusson eszébe néhanap. Az ember olyan gyorsan visszafiatalodik a gyermekkor könyveit újraolvasva, hogy észbe se kap, máris tizenkettő. Aztán iparkodhat, hogy apa, nagyapa lehessen délelőttre igény szerint, mert micsoda marhaság ennyi kötelező mellett visszacsábulni a már foszlányokban is alig létező múltba?    Talán a fordító bűnös ebben, nem csak Mark Twain. Hát persze, a fordító (Koroknay István) is. Nagytestű, gyönyörű, levegős magyar. Könnyű, nehéz, ironikus és drámai fiúagy.    Mire felfogtam, hogy dolgom volna, azért ülök a konyhában, már négy óra, lefagy a lábam, nikotinmérgezésem van. Nem tudom, mire volt jó. De jóvót. Vagy hogyan is fogalmazzam. tovább Onagy Zoltán