műKEĐDvelő - költői kérdések és válaszok - május 24. fél 6-kor Kőrizs Imre beszélgetőtársak: Imreh András, Mesterházi Mónika Helyszín: MU Színház, 1117, Budapest, Kőrösy József utca 17. /valaha lágymányosi művház, 4-es villamos végállomásánál/ Szeretettel vár mindenkit a házigazda: Lárai Eszter KŐRIZS IMRE (Budapest, 1970) költő, műfordító. Az ELTE-n klasszika-filológiai és magyar szakos tanulmányokat folytatott. Jelenleg egy üzleti magazin olvasószerkesztője, illetve tanít is.    A WELLNESS-ROVATBÓL        I        Felkúsznak a falra a nagyplakátok,    hektárnyi a vertikális szemét.    Mint koldusok a büdös nagykabátot    télen, ölti megahamburgerét        a fal fel. Lónyi nőfej kéjre csábít:    vegyünk jegyet, vagy gyűjtsünk kupakot.    Cserélődik az anyag. Ami csáb itt    ma, az holnapra már megkopik ott.        A négyzetölnyi papír bigmeket    – felirata: „Ízes szegedi nyelven” –    a telefonos pofa eszi meg,    őt meg akármi, ugyanezen elven.        A korszakot lenyeljük, mint a nyálat,    időnk képletes bendőnkben tenyész,    s aki képletes torkunkban tanyázgat,    ha néha e bendőbe belenéz,        ugyan mit, ha nyelőcsövünkön átlát,    mit lát e tápcsövön keresztül ő?    A simaizmok perisztaltikáját,    meg-megfeszülő, el-elernyedő        csatornákat, gejzírjeit a savnak,    testmeleg láva szerves gleccserét,    falatokat a falak közt, haladnak,    emésztődnek, a nyers anyagcserét.            II        Hogy mikor kezdődik egy diéta, az szemléleti kérdés.        Vasárnap óta lékúrán vagyok.    Akkor este nyolckor ettem utoljára, mondjuk negyven órája.        De hát a nem evés csak nem kezdődhet evéssel?        Akkor viszont mikor?        Másnap reggeltől?    Vagy – ugyan miért? – éjféltől?        Vagy akkortól, amikor először égett az arcom?        Állítólag az első néhány leadott kiló amúgy is csak „vízfogyás”.    Ez rejtélyes, egyszersmind mindegy.    Az elvesztett anyag    – agyő, kis lovag, ez mind ön voltam egykor –    minéműsége nem érdekel,    e tárgyban joggal süthető rám az ide- és formalizmus bélyege.        Mint amikor a szomszéd kunyerálta félszívvel a kitett íróasztalt:    ha nekem már nincs rá szükségem, levinné a pinyóba –    bár neki persze csak az anyag kell.    Még jó. Mert a szellemről magam sem kívánnék lemondani.        Ami mármost a méregtelenítési vonatkozást illeti,    az is hidegen hagy. Hiszen ahogy nem vagyok tiszta szellem,    színhúsnak sem gondoltam magam soha.    A méreg is én vagyok,    ahogy a beleimben a kis segéderők is,    akiknek én jelentem az univerzumot,    mint a Sötét zsaruk II-ben a pályaudvari véglényeknek    a csomagmegőrző szekrény.        Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. (De hogy ezzel!)    Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font.    Éppen ebbe untam bele: hogy belőlem minden egycentis szelet fél kiló.    Bár ezen a lékúra sem segít,    ha az ember igény szerint fogyaszt gyümölcslét, a súlycsökkenés nem tetemes.        Akkor talán leginkább    a könnyű reggelek,    amikor úgy ébredek,    mintha egy dobozból vennének ki    (ami nem azonos a skatulyából való kihúzottsággal),    vagy az az ilyenkori, egyébként alaptalan tettrekészség,    amit különben csak esténként vagy hidakon járva érzek.        Az elmozdulás, a szabadság,    hogy magabiztosan pillanthatok az aluljárók ványadt pitéire és barbár gyrosaira.        Hogy az idő,    mint különben talán csak teafőzéskor,    nem ellenem, hanem nekem    – bár a lékúra sem mindenható, tehát: mégis – múlik.

Kőrizs Imre - ellenfényben