Nincs az istennek terve

velünk, Körmendi Lajos, vagy ha van, hát annyira zavaros és felfoghatatlan, hogy akár a legjobb abban bízni, mégsincs neki. Látod, én évek óta azon tűnődöm óbudai padlásszobámban, hogy akár már meg is halhatnék végre (és mi végre?), de semmi; te pedig évek óta harcolsz és küzdesz azért, hogy ne kelljen meghalnod, és szép lassan bele is haltál ebbe. Ki érti? Nincsenek szavaim a halálra, az élet meg egyre távolabb kerül tőlem. Tehát, zavarban vagyok. Régen láttalak. (Soha többé nem foglak látni.) Fordulat, és nem is teljesen igaz. A napokban rád nyitottam a tévében, kopasz voltál, mint egy fegyenc, és nem voltak fények a szemedben. A régi fények nem. De valami volt a beszédedben, ami megmaradt régről, s amit a halálközeliség sem tudott kioltani belőle. Arról beszéltél, hogy volt egy folyóiratod, a Jászkunság, amit szerkesztettél, meg arról, hogy utána könyveket adtál és adsz ki. Mert a lenézett Kelet-Magyarországnak meg kellett mutatnia magát, jöttek sorra a Barbaricum-könyvek, mikor mire tellett, szerény formátumban, de belső igényességgel. Avantgarde-dal kacérkodó költőként indultál, kemény hangú és makacs novellistaként folytattad, szerkesztettél, politizáltál, szenvedélyes publicisztikát írtál. Nem egy ember ment el a nemzedékemből, a nemzedékünkből, hanem az egyik ember, aki miatt majd emlékezni fognak arra, hogy voltunk. Arctalanok vagy arccal rendelkezők. Mindig az utókor mér, és mi már az utókor vagyunk – pár napja a te utókorod. A mű rendben van, majd csak te hiányzol nagyon mögüle, hiányozni fogsz a telefonból, abból, ami még nekünk megmaradt, ami neked kiméretett. Éjjel esett. De az is lehet, hogy álmomban sírtam. Látod, már ezt sem szégyellem bevallani…     Zalán Tibor        Kapcsolódó:    Elhunyt Körmendi Lajos