Almabüzü, lájbitépő, üszküpül

A címül írt szavak Sántha Attila Székely szótárából valók (Havas Kiadó, Kézdivásárhely, 2004). A szerző azt mondja, szótáríró ötletéhez az is hozzájárult, hogy gyakran feltesszük magunkban a kérdést: honnan jöttünk, kik vagyunk mi, székelyek? Rövid eszmefuttatás után határozottan kijelenti: "…jelen pillanatban a székelyek eredetéről, nyelvük eredetéről nem állíthatunk tiszta meggyőződéssel semmit. Az égvilágon semmit." Noha a szerző munkája által bizonyságot tett a nyelvjárástani/nyelvészeti szakirodalom ismeretéről, kiváló szakmunkákat használt fel és azokkal vetette egybe szójegyzékét, mégis egy-két kijelentése, illetve fogalmazásmódja vitára sarkall: …azt reméltem, közelebb jutok önmagam megértéséhez, ha feltérképezem …miben tér el az általam beszélt nyelv a magyar köznyelvtől – írja Sántha Attila.        Szerény véleményem szerint a beszélt nyelv kifejezés helyett ajánlatosabb lett volna a beszélt nyelvváltozat forma, ugyanis nincs önálló székely nyelv a világ nyelvei sorában, csak székely nyelvjárás van (ezt a kifejezést más mondataiban használja a szerző), ami nem más, mint a magyar nyelv egyik területi változata, akárcsak a dunántúli, tiszai, palóc vagy mezőségi. Ezért lett volna szerencsésebb a Székely tájszótár cím is. Mert kifejezi a székelység magyarsághoz tartozását, más szóval: az egy nyelvhez, egy nemzethez való tartozásunkat. A történet- és nyelvtudományban ma már általánosan elfogadott megállapítás, hogy amióta valamit is tudunk a székelyekről, az bizonyos, hogy mindig magyarul beszéltek. A mérvadónak számító szótörténeti kutatás azt tartja legvalószínűbbnek, hogy a székely szó eredetileg foglalkozásnév (határőr) volt a magyarban.        Helyesen teszi a szerző, ha figyelmeztet bennünket: szavainkat vállalnunk kell a székelyes kiejtéssel együtt és kerüljük az affektált beszédet. Egyetérthetünk vele azzal a pontosítással, hogy számos iskolázott – egyébként nyelvjárásiasan beszélő – ember kerülhet olyan munkakörbe vagy alkalmi beszédhelyzetbe, amikor az irodalmi vagy köznyelvi változat használatát várja el tőle az előírás.        Ötletes, hasznos dolognak tartom Sántha Attila vállalkozását. A nagy elődhöz, Kriza Jánoshoz hasonlóan ő is hajtóvadászatot indított a tájszavak számbavételére. Egyrészt azért, hogy mentse, ami még menthető (szavak halnak és születnek!), másrészt pedig azért, hogy könnyen forgatható, megbízható munkát adjon az olvasó kezébe. Ő tudta: a létező óriás, kötetenként több kilós tájszótárt (vagy a hasonlókat) az átlagember nem veszi meg, emellett használni sem tudja, és türelme sem lenne a székely tájszavak kikeresgéléséhez, emellet: mindig az hiányzik, amit épp az ember keres. A székely tájszótárban alak- és jelentésszerinti, valamint tulajdonképpeni tájszavak találhatók (töp-köp, kabala-kanca, vérszípó-pióca stb.).        Olvasmányosságát növeli a tájszavak előfordulásának feltüntetése, a Hargita Népét is többször említi a szerző. Annak pedig külön örülhetünk, hogy Tamási Árontól sok idézet olvasható, mert nyelvjáráskutató szaktekintélyek azt tartják, hogy különösen a kitűnő stiliszta Tamási Áronnál figyelhető meg a székely nyelvjárásiasságok finom, művészi használata…    Várjuk az eltervezett 2006-os bővített és javított kiadást!     KOMORÓCZY GYÖRGY        Kapcsolódó:    Székely est Csomafalván (12. 18.)    Interjú Sántha Attilával    Könyvpremier: Sántha a hajón