Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

TRIPLEX - egy este három előadás
[ MU Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. szeptember 23. hétfő    Mai névnap(ok): Tekla, Telma a - a - a
Benedek Szabolcs: Versek (elbeszélés)
   Megjelent a Bárka 2004. 6. számában


   
   Benedek Szabolcs
   
   Versek
   

   
   Sárosdi, a prózaíró kerülte a társasági összejöveteleket. Ám mielőtt ebből valaki azt a következtetést vonná le, hogy Sárosdi, a prózaíró emberkerülő volt, rögtön leszögezzük: az összejöveteleket kerülte, és nem a társaságot. Gyakran hallani magukba fordult, a világtól elzárkózott művészekről, írókról, köztük olyanokról, akik a világhírig jutottak könyveikkel, majd embergyűlölővé váltak, és a tollukat félretéve elvonultak egy, a lakott helyektől messze eső tanyára vagy farmra, hogy aztán még életükben legendává váljanak – nem, Sárosdi nem tartozott közéjük, nem csupán azért nem, mert nem jutott el a világhírig, és a tollat se tette félre, hanem azért sem, mert bár egyedül élt, gyűlölte a magányt, és amilyen gyakran lehetett, kimozdult otthonról: nem egyszer minden különösebb cél nélkül vágott neki a városnak, végiggyalogolt egész kerületeket, és szivacsként szippantott magába mindent, amit látott-hallott, hogy otthon aztán történeteket farigcsáljon belőlük.
    Egyszóval: Sárosdi az összejöveteleket kerülte, és nem a társaságot. Az irodalomban megélt kudarcélményei, vélt vagy valós sérelmei, mellőzöttségérzete és más írókkal szembeni kisebbségi komplexusa hovatovább odáig vitték, hogy különösen az irodalmi rendezvényeket, összejöveteleket kerülte. Nem ritkán az is megesett, hogy ha meglátott szembejönni egy írókollégát, mielőtt az észrevette volna, gyorsan átment az utca másik oldalára, nehogy le kelljen állni beszélgetni vele. Mert beszélgetni írókkal és irodalmárokkal végképp nem szeretett Sárosdi: olyankor feszengeni kezdett, izgulni, izzadni, és még inkább átélte azokat a kudarcokat, amelyek az irodalmi pályán érték, lett légyen szó valódi, vagy csupán Sárosdi fejében létező kudarcokról egyaránt.
   A fentieket röviden összefoglalva tehát azt véljük megjegyzésre érdemesnek, hogy Sárosdi szorongó típusú ember volt, szorongása irodalmi társaságokban még inkább előjött, ezért amennyiben módja volt rá, a maga részéről bojkottálta az efféle rendezvényeket.
    Amennyiben módja volt rá, ám időnként nem lehetett elkerülni ezeket az eseményeket. Különösen azokat nem, amikor – kudarc és sikertelenség ide vagy oda – díjat kapott. Olyankor illett megjelenni, illett szépen felöltözni (fölvenni a régies szabású, ám a jól záró ruhászekrénynek és a vállfára húzott nejlonzsáknak hála, kifogástalan állapotban lévő esküvői öltönyt), illett a gratuláló kollégák köszöntését fogadni, parolázni, beszélgetni, a díjat alapító irodalommecénásnak hálálkodni. Nem Sárosdi volt aznap az egyetlen díjazott („Hát igen, elfogytak az emberek, most már én is sorra kerülök” – vihogott idétlenül a hátbaveregetések közben), úgyhogy a prózaíró egy idő után kikerült a reflektorfényből, végre kedvére válogathatott a terem hátulján álló hosszú asztalon szépen elrendezett ételek között – az est szervezője vegetáriánus lévén a Krsna-tudatú hívők közeli étterméből hozatott parajos szendvicseket és sült karfiolgolyókat –, gondolván, hogy a protokolláris rész a számára véget ért, most bekap pár falatot, majd hazamegy, és nézi a Bajnokok Ligája soron következő mérkőzését, amikor egyszeriben mellette termett egy nagyon csinos, nagyon jó alakú, nagyon szép arcú és nagyon dekoratív, kifogástalan estélyibe öltözött, szőkésbarna hajú hölgy, és mosolyogva kezet nyújtott Sárosdinak azzal, hogy:
    – Engedd meg, hogy én is gratuláljak.
    – Köszönöm – a prózaíró érezte, hogy nyaktól fölfelé elvörösödik. Megragadta, elsőre férfiasan megszorította a hölgy hűvös, ápolt kezét, azután észbe kapott, és enyhített a szorításon.
    A hölgy megmondta a nevét, amiből Sárosdi annyit értett, hogy Dóra; a következő mondatból azt is megtudta, hogy a név viselője is foglalkozik irodalommal.
    – Verseket írok – jelentette ki különösebb szerénység nélkül.
    Sárosdi a röstelkedését fejezte ki amiatt, hogy még nem hallott a hölgyről, ehhez azt a magyarázatot fűzte, hogy nyilván azért, mert újabban nem nagyon szokott irodalmi lapokat olvasni. „Szakmai ártalom” – hebegte kínzott mosollyal, mire a hölgy közölte:
    – Nem is hallhattál rólam, mivel még egy versem sem jelent meg – belekarolt Sárosdiba, és elkezdte vonszolni a terem közepe felé. A prózaíró, kezében egy megkezdett parajos szendviccsel, engedelmesen követte. – De azt hiszem, lassacskán áttöröm a falakat – magyarázta a hölgy. – Mostanában elég sok verset helyeztem el különféle irodalmi lapoknál, társaságba járok, sokmindenkivel megismerkedtem, közöttük fontos emberekkel. Azt hiszem, hamarosan itt lesz az az idő, amikor berobbanok az irodalomba.
    – Berobban… sz? – kérdezte Sárosdi.
    – Berobbanok – bólogatott Dóra. – Tudod, mostanára elég jól kiismertem a viszonyokat. Tudom, mi hogyan működik ebben a francos nagy irodalomban. Képes vagyok menedzselni magam. S a verseim is elég jók ahhoz, hogy teljesülhessen a réges-régi álmom, és költőnő legyek. Kíváncsi vagy a verseimre? – hirtelen kibújt Sárosdi karjából, a prózaíró végre beleharaphatott a parajos szendvicsbe. – Van nálam néhány odakint, a ruhatárban, a kabátom zsebében. Majd adok néhányat, rendben?
    – Rendben – bólogatott Sárosdi, és a szájáról a parajos szendvics morzsái a padló díszes kövezetére hullottak.
    A nagyon csinos, nagyon jó alakú, nagyon szép arcú és nagyon dekoratív, kifogástalan estélyibe öltözött, szőkésbarna hajú hölgy ezt követően megdicsérte Sárosdi éleslátását és az ehhez kapcsolódó írói kvalitásait (melyek fényében mindenképpen megérdemeltnek tekinthető a ma átadott díj), majd pezsgőspohárral a kezében továbblibbent. Pár pillanattal később Sárosdi már az egyik jónevű irodalmi lap szerkesztőjével látta beszélgetésbe mélyedni – nem lehetett nem észrevenni a szerkesztő pillantásait, amelyek minden irányból végigsimították a hölgy igéző domborulatait.
    A prózaíró szedelőzködött. Elköszönt a pályatársaktól, udvariasan még egyszer megköszönte a díjat a jelenlévő kurátoroknak, azok barátságosan megveregették a vállát és további jó munkát kívántak neki, azután Sárosdi kiment a ruhatárba. Épp vette föl a kabátját, amikor mellette termett Dóra.
    – Már mész? Nem baj, ha én maradok? Van még itt pár fontos diskurzusom.
    – Miért lenne baj? – akarta kérdezni Sárosdi, ám mielőtt szólásra nyitotta a száját, a szépasszony a saját kabátjából kivett és a kezébe nyomott egy félbehajtott paksamétát:
    – Ezek a verseim. Olvasd el őket, aztán hívj föl. Kíváncsian várom.
    Dóra integetett, és visszafutott a terembe egy másik szerkesztőnek megmutatni magát. Sárosdi kinyitotta a paksamétát: tartalmazott egy rövid bemutatkozó levélkét, mögötte vagy két tucatnyi verset, legfölül pedig az egészhez gémkapoccsal hozzábiggyesztve egy névjegyet, régi, megsárgult papírt idéző színárnyalattal, lúdtoll- és kalamárisábrázolással, Dóra neve alatt pedig a szépen megpingált „költő” fölirattal.
    Sárosdi hazament és megnézte a Bajnokok Ligája-meccset. Aznapra meg is feledkezett Dóra verseiről, akkor jutottak csak az eszébe, amikor másnap délelőtt lement a boltba vásárolni néhány doboz sóletkonzervet. Miután bevásárolt és visszament a lakásba, kivette a félbehajtott paksamétát a kabátja zsebéből, a névjegyet az íróasztalára tette, majd elolvasta előbb újdonsült hölgyismerőse bemutatkozó levelét (tárgyilagos, mégis nagyon baráti hangú levél volt, melyben Dóra röviden bemutatta magát, a terveit, a költői hitvallását, és nyomatékosan fölhívta az olvasó figyelmét a verseire, megkérve őt egyúttal arra, hogy föltétlenül jelezze neki észrevételeit), azután a verseket. Sárosdi egész addigi élete és pályafutása során kizárólag prózaírással foglalkozott, a versekhez nem értett, a költészethez teljesen botfüle volt, nem is volt képes mindig megállapítani, hogy egy vers jó vagy rossz, legföljebb annyit mondhatott róla, hogy tetszik-e vagy nem tetszik neki. Dóra versei nem tetszettek – nagyon igyekezett, hogy tetszenek neki, hiszen írójuk olyan kedvesen és lelkesen ajánlotta őket a figyelmébe, de nem, akkor sem: Sárosdi nem tudta volna pontosan megmondani, mi hibádzik Dóra költeményeiben, ha beszélnie kellett volna róluk, arrafelé tapogatózott volna, hogy ezeket a gondolatokat lényegében ugyanebben a formában már olvasta másutt, a költészet pedig akkor izgalmas és eredeti (legalábbis Sárosdi szerint), ha vagy új gondolatokról szól, vagy a régieket mondja el teljesen új formában. Dóra verseiben sem gondolatailag, sem tartalmilag nem talált újdonságot, ügyes, hangulatos darabok voltak, csak éppen az a valami hiányzott belőlük, ami költészetté tette volna őket.
    Sárosdi félbehajtotta és eltette a paksamétát íróasztalának alsó fiókjába, s a következő másfél órát a sóletkonzervekkel és két üveg sörrel töltötte. Ebéd után aludt, este kritikát írt egy vidéki folyóiratnak, felkérésre. A munka hevében arrébb tolta az íróasztalán lévő papírkupacok között Dóra dizájnos névjegyét, azt követően a költeményekről és nagyon csinos, nagyon jó alakú, nagyon szép arcú szerzőjükről néhány napra teljesen megfeledkezett, míg nem egyik este újra a kezébe akadt a névjegy. Forgatta, nézegette, és fölidézte magában Dórát, a fölidézés pedig annyira izgatottá tette, hogy hirtelen szárba szökkent bátorsággal a telefon után nyúlt, és tárcsázta a megadott számot.
    Dóra vette föl. Sárosdi dadogva bemutatkozott, Dóra előbb tanácstalannak tűnt, majd miután a prózaíró fölfedte, honnét ismerik egymást, megvilágosodott, és onnantól kezdve sokkal közvetlenebbül szólt Sárosdihoz. A prózaíró elmondta, hogy alaposan elolvasta a verseket, Dóra nagyon megtisztelte őt a bizalmával, úgyhogy neki volna is a költeményekről néhány gondolata. A hölgy örömmel beleegyezett a találkozásba, két nappal későbbi időpontot jelöltek meg, helyszínként pedig egy elegáns belvárosi kávéházat.
    Bár nagyon igyekezett, hogy ne késsen el, mégis, amint belépett a kávéház ajtaján, az első, akit Sárosdi észrevett, Dóra volt. A szépasszony az első, a dohányosoknak fönntartott terem közepén ült, pontosan szemben a bejárattal, tekintetét a belépőkre szegezve. Ettől nem tágított azután sem, hogy Sárosdit észrevette: előbb lelkesen, mosolyogva integett neki, majd a következő pillanatban már azt figyelte, ki érkezik a kávéházba a prózaíró mögött – és ez így volt mindvégig a beszélgetésük időtartama alatt.
    Sárosdi több okból sem szerette ezt a kávéházat. Egyrészt zavarta hivalkodó csillogása és hozzá kapcsolódóan a jutányosnak egyáltalán nem nevezhető árai, melyek együttesen teljességgel kizárták, hogy hangulata és közönsége a száz évvel ezelőtti pesti kávézókat idézze. Másrészt bosszantotta, hogy mindkét terem berendezését olyan lehetetlenül alakították ki, hogy a lehetségesnél jóval kevesebb asztal fért el bennük, és azok is szinte egymás hátában álltak: ha valaki jobban hátratolta a székét, egy másik széknek ütközött. Harmadrészt, magas árak ide vagy oda, a kávéház mindig tele volt, például gyakran üldögéltek itt írókollégák egy-egy szép, fiatal hölgy társaságában. Sárosdi évek óta nem járt ebben a kávéházban, mielőtt leült, körbepillantott, de nem látott ismerőst; azután döbbent rá, hogy most ő is ugyanolyan, mint azok, akik láttán szorongani szokott: egy frissen díjazott író gőzölgő kapucsínó fölött egy gyönyörű, fiatal hölggyel.
    Elnézést kért a késésért, Dóra tündöklő mosollyal, rebegő szempillákkal megbocsátott. A következő pillanatban hozták is Dórának a kapucsínót, édesítőtablettával, ahogyan a szépasszony kérte. A prózaíró hosszúkávét rendelt, majd nagyon csinos, nagyon jó alakú, nagyon szép arcú hölgyismerősére nézett, és elővette legszebb mosolyát. Ám mielőtt egy szót szólhatott volna, Dóra megelőzte:
    – Szóval, tetszettek a verseim – adta meg az alaphangot.
    – Igen. Igen – vágta rá gyorsan Sárosdi. – Nagyon kellemes versek voltak.
    – Kellemesek? – húzta föl a szemöldökét Dóra, abban a pillanatban lehetetlen volt a bájosan gyönyörű arcába nem beleszeretni. – Érdekes, ezt még senki nem mondta rájuk. Én se gondolnám, hogy ezek olyan könnyű versek lennének. Mindegyiknek van mondanivalója.
    – Nem is azt mondtam, hogy könnyű versek – ingatta a fejét Sárosdi. – Azt mondtam, hogy kellemesek. Hogy jó volt őket olvasni. Jó érzéseket keltettek bennem.
    – Mert az volt a szándékom! – szakította félbe Dóra. – Jót akartam üzenni velük az embereknek! Azt akartam, hogy a verseim által ráérezzenek a szépre, a jóra. Föl akartam hívni a figyelmüket az élet szépségeire, hogy ne csak a bajt, a gondokat, a gyötrelmeket lássák mindenütt. Olyan sok lehangoló dologról lehet manapság olvasni meg hallani! Én optimista szemléletű, pozitív hangvételű költőnő vagyok. Szerinted hol lehetne azokat a verseket elhelyezni?
    Sárosdit meglepte a hirtelen kérdés, némi habozás után annak a vidéki irodalmi lapnak a címét mondta, amelyiknek a napokban írt kritikát. Dóra közölte, hogy ilyen című folyóirat nem volt még a kezében, mindenesetre megpróbálkozik vele.
    – Ismersz onnan valakit?
    – Ismerek – biccentett Sárosdi. – A főszerkesztőt mindenképpen. Meg futólag az egyik szerkesztőt is.
    Meghozták a hosszúkávét. Dóra megkérte Sárosdit arra, hogy:
    – Akkor szólj már oda nekik, kérlek, hogy küldök néhány verset. Tudod a postacímüket? – a szomszéd székhez, a táskájába nyúlt, tollat rántott ki belőle.
    – Fejből nem. De meg tudod nézni valamelyik hírlapárusnál. Vagy a könyvtárban.
    – Az interneten?
    – Talán az interneten is.
    A szépasszony fölírta a vidéki folyóirat nevét egy, a kávéház emblémájával díszített szalvétára.
    A következő félóra azzal telt, hogy a prózaíró meghallgatta újdonsült hölgyismerőse kiselőadását az életéről, rosszul sikerült házasságáról és válásáról. Dóra lendületesen, élénk taglejtésekkel kísérve beszélt, Sárosdinak úgy tűnt, mintha egyetlen mondatba sűrítené életének addigi eseményeit. A prózaírónak – bár tekintetét egy pillanatra sem vette le az imádnivaló kis arcocskáról – időnként elkalandozott a figyelme, annyit azonban ki tudott hámozni, hogy Dóra férje egy gazdag üzletember volt, több vállalkozás tulajdonosa, aki nem igazán ambícionálta a felesége irodalmi törekvéseit. Holott Dóra már kamaszlánykorában verselgetett, írásainak csodájára járt a gimnázium, nem csupán a diákok, a tanárok is, és már akkor elhatározta, hogy egy napon Magyarország legjobb költőnője lesz belőle. Elkezdte az egyetemen a magyarszakot, s bár azt pár szemeszter után a férjhezmenetel miatt abbahagyta, elszántsága változatlan maradt, és élénk érdéklődéssel figyelte az irodalmi élet eseményeit. A férje csak nevetett ezen, habókos dolognak tartotta a verselgetést az ő kötvényei és üzleti könyvei mellett, és noha hajlandó lett volna pénzt áldozni a felesége verseskötetének megjelenéséért, összességében nem támogatta Dóra költészeti vágyait. Mivel semmilyen kapcsolata nem volt irodalmi körökkel, abban se tudott segíteni, kihez lehetne a versekkel fordulni, melyik folyóiratban érdemes őket elhelyezni. Az érdek- és érdeklődésbeli különbségek egyre több vitához, veszekedéshez vezettek, a házasság elmérgesedett, válással ért véget. Dóra elköltözött a közös villájukból, ám a férje volt olyan bőkezű, hogy vásárolt neki egy gyönyörű, nagy belvárosi lakást, és azóta afféle életjáradék formájában anyagilag is támogatja.
    – A válásom óta egyedül élek – sóhajtott a monológ végén Dóra –, de hidd el nekem: sokkal jobban érzem magam, mint a házasságom idején. Csak mostanában jöttem rá, mennyire unalmas és egyhangú volt az életem. Sokat utaztunk, eljártunk ide-oda, rengeteg barátunk és ismerősünk volt, ám valami mindig hiányzott. Most már azt is tudom, mi. Az írás. Hogy nem verselhettem szabadon. Tudtam, hogy a férjem kineveti, hóbortnak tartja, ezért a költeményeim nagy részét titokban szereztem. Bizonyára te is észrevetted – bökött az asztal közepére kitett paksaméta felé –, hogy az utóbbi időkben született verseim sokkal felhőtlenebbek, mint a régebbiek.
    – Igen, észrevettem – Sárosdi a kezébe vette a paksamétát, a homlokát ráncolva belelapozott, majd visszatette a kávéscsészék közé. – Gyereketek nem született?
    – Nem. Tervezgettünk, de addig halogattuk, hogy elváltunk közben – Dóra nevetett: kivillantotta gyönyörű, hibátlan fogsorát, és az imádni való arcának mindkét felén megjelent egy-egy kis gödör.
    – Nem is szeretnél?
    A szépasszony vállat vont.
    – Persze, hogy szeretnék. Még az is lehet, hogy egyszer férjhez megyek megint. Tudod, világéletemben arról álmodoztam, hogy egy híres író felesége leszek, úgy, hogy közben a verseim révén én is híres vagyok. Egymást támogatnánk, segítenénk, egymás mellett állnánk szellemileg, lelkileg, mindenféle értelemben, egyszóval kiegészítenénk egymást kívülről-belülről, nem csak a lelkünket, hanem a művészetünket is. Az biztos – Dóra, miközben a csészéjébe kapaszkodott, úgy rebegtette a szempilláját, akár valami díva egy száz évvel korábbi kávéházban –, hogy egy bús, de szép arcú, okos tekintetű és értelmesen gondolkodó íróba halálosan bele tudnék szeretni, még ha teszem azt, púpos is.
    Sárosdi bólintott, önkéntelenül arra gondolt: az ő ábrázatát vajon milyennek találja ez a csinos, jó alakú, szép arcú és nagyon dekoratív, szőkésbarna hajú hölgy? Igaz, púpja nincs, de van pocakja, mégpedig meglehetősen terebélyes.
    – Akkor segítesz? – érdeklődött Dóra, és látva Sárosdi kérdő pillantását, a paksaméta felé mutatott: – A versek elhelyezésében. Szólsz az ismerősödnek?
    – Hogyne, hogyne. Telefonálni fogok neki.
    – Itt lakom nem messze. Hazakísérsz?
    A prózaíró nem tudta eldönteni, volt-e kacérság Dóra hangjában, vagy csak ő hallotta így, mindenesetre fizetett és hazakísérte a hölgyet.
    Nem mentek messze. Dóra három utcával arrébb, egy impozáns belvárosi ház impozáns, tágas, napsütötte, negyedik emeleti lakásában lakott, ablakai az utcára néztek, de már kellően magasan voltak ahhoz, hogy ne hallatszódjék be a város zaja. Sárosdi a nappaliban lévő heverőn üldögélve nem győzött ámuldozni a gyönyörűen felújított, kifogástalan állapotban lévő antik bútorokon, a falakon lógó, eredetinek tűnő festményeken, és a hatalmas könyvespolcon, amely teljes hosszában elfoglalta a nappali egyik falát, és amely a legkülönfélébb témájú kötetekkel volt tele a művészeti albumoktól kezdve az útikönyveken át a szakácskönyvekig.
    Dóra követte a prózaíró pillantását:
    – A férjemnek egy darab se kellett a családi könyvtárból, úgyhogy mindet elhozhattam a villánkból. Szerencsére. Most van bőven olvasnivalóm – azzal kivette Sárosdi kezéből a narancslevet, a dohányzóasztalra tette a poharat, és a prózaíró ölébe ült. – Szia.
    – Szia – ismételte Sárosdi, és a következő pillanatban azon kapta magát, hogy csókolózik Dórával. Teljesen belevörösödött. A házassága idején a felesége mindig azt vágta a fejéhez, hogy nem tud csókolózni, úgyhogy most nagyon koncentrált, nehogy szégyenben maradjon Dóra kávéízű- és illatú ajkai között.
    – Menjünk át a hálóba – javasolta Dóra.
    Sárosdi nem vette észre, hogy történt, ám mikorra a hálóba értek és leheveredtek a megvetett és egy szál ágytakaróval borított ágyra, Dóra már teljesen meztelen volt. Segített a prózaírónak a vetkőzésben, azután azt kérdezte:
    – Mit csináljak?
    Sárosdi nyögött egyet felelet gyanánt és a plafonra szegezte tekintetét. Dóra előbb kezelésbe vette, utána megpróbált életet lehelni bele. Kicsivel később fölemelte a fejét, ránézett Sárosdira, és azt mondta:
    – Ne izgulj. Hallom, ahogy hangosan dörömböl a szíved.
    – Nem izgulok – mondta Sárosdi, és magában megállapította, hogy tényleg hangosan dörömböl.
    Dóra pár perccel később föladta. Fölállt, még egyszer megmutatta a gyönyörű testét Sárosdinak, aztán magára terített egy köpenyt, és kiment a nappaliból.
    Sárosdi úgy kullogott utána, mint akit agyonvertek. Nagyokat nyögve leült a heverőre, Dóra mellé, a kezébe vette a poharat, és arra gondolt, mennyivel jobb volt néhány perccel ezelőtt, amikor itt ült teljes nyugalomban, narancslevet szopogatott, és nézegette a hatalmas polcon a könyveket. Mosolyogni próbált, ám a nagyon csinos, nagyon jó alakú, szép arcú és nagyon dekoratív, szőkésbarna hajú hölgy nem mosolygott vissza. Sárosdi megitta a narancslé maradékát, nagy koppanással letette a dohányzóasztalra a poharat, fölállt a heverőről. Ezt tette Dóra is, aki összébb húzta magán a köpenyt, és a mozdulat közben egy pillanatra (talán véletlenül, talán szándékosan) újra láthatóvá tette testének egy keskeny darabját.
    – Azt hiszem, mennem kell – mondta Sárosdi.
    Dóra bólintott. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Fölvette a dohányzóasztalról az üres poharat, a prózaíró látta, hogy a helyén párás folt maradt az üveglapon. Akkor vette észre, hogy Dóra odakészített az asztal szélére egy poháralátétet is, ám ő nem használta.
    Az előszobában a cipőjét húzta, amikor azt kérdezte Dóra:
    – Még ma telefonálsz a főszerkesztő ismerősödnek?
    – Igen, még ma telefonálok.
    – Mert akkor holnap postára adom a verseimet. Vagy mit gondolsz, küldjem el nekik e-mailben?
    – E-mailben is elküldheted. Én is e-mailben fogok nekik küldeni valamit. Szólok, hogy figyeljék.
    A prózaíró megkötötte a cipőjét, leakasztotta a fogasról a kabátját, és észrevett az előszoba sarkában három hatalmas műanyag szatyrot. Utcai árusok, batyusok szokták olyanból árulni a bizonytalan származású, ám finom gyapjútakarót. Ezúttal ruhákkal volt tele.
    – A barátnőimtől gyűjtöttem össze – mondta Dóra, megelőzve Sárosdi kérdését. – Holnap végig akarom járni a házat is, megkérdezem, ki mit tud adni. Aztán leadom őket.
    Sárosdi a műanyag szatyrok tetején lévő blézereket és kosztümfelsőket nézte.
    – Kinek adod le?
    – Az egyik szeretetszolgálatnak dolgozom. Még a házasságom idején kezdtem. Gyűjtünk a hazai szegényeknek, meg külföldieknek is. Utóbbiaknak főleg katasztrófák idején – Dóra sóhajtott. – Amíg a férjem segített elvinni őket a gyűjtőhelyre, könnyebben ment, de most is megoldom valahogy.
    – Segítek én – mondta Sárosdi. – Mikor mész?
    – Van autód?
    – Nincs. De elvisszük taxival.
    Dóra a homlokát ráncolta.
    – Mikor mész? – ismételte Sárosdi.
    – A jövő hét elején.
    – Szólj, hogy mikor. Jövök és segítek.
    Dóra habozni látszott.
   – Jobb volna, ha lenne autód. Egyszerűbb lenne.
   – Nem jó a taxi?
   – Saját autóval egyszerűbb.
   – Szerintem taxival is meg tudjuk oldani.
    Sárosdi rámosolygott Dórára, de a szépasszony nem mosolygott vissza reá.
    – Majd meglátom – mondta, és becsukta a prózaíró mögött az ajtót.
    – Szia – mondta Sárosdi, már a gangon.
   Még várt pár pillanatig (nem tudta, mire, úgy érezte, várnia kell, vagy talán érdemes), majd elindult lefelé a lépcsőn. Kint, az utcán fölnézett Dóra ablakaira. Nem látott semmit. Akkor megfordult, és elindult haza.
   
   *********
   Megjelent a Bárka 2004. 6. számában
   

2004-12-13 20:56:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]