Hol e város a bővizű hévízi tóba merül,
párák homályában enyész el az ember,
csupa szemmé lesz ilyen túl késői órán,
mint babaszappanból fújt buborék,
még a fakó holdvilág sugára is megkínozza.
A távolban néhány kutya fel-felvonyít,
nahát, itt egy patak, gőzölög a víz,
Csupa simogatás, lágyívű, sötét, szelíd.
Harang kondul valahol odafenn, lúdbőrözök,
Sétálok tovább, ember sehol, de itt egy szobor.
Ki ez? Talán Csokonai. Lehet, épp Lillára gondol.
Arcára fagyott a mosoly. Mit kezdjünk, te Mihály?
Iszol valamit? Meghívjalak? A vendégem vagy!
Az okosok azt mondják: a szépség ideje lejárt.
Lehet még rajtuk segíteni, Mihály?
Azt mondod, angyalt rajzolni könnyebb, mint nőt?
A szárnyak íve elfedi a csúcsokat.
Hát a siralomvölgy, alul? Mihály, a meztelen nő közhely!
Még hogy égi csoda? Sápadt bőre papír?
Tudod mit, Mihály! Írjál rá valamit!
Én inkább sokadszor vétkezem. Óh, siralomvölgy!
Ugyan Mihály, mi végre ez a felsőbbrendű fatalitás!
Hogy neked csak Lilla kell! Hát, nem hallgathatunk
mindig Mozart operát! Ne vágj képeket!
Élvezd az ideszűrődő sramlimuzsikát!
Hévíz, 2004. október 8.
(dőlttel szedtem a kötelező szavakat)
|
