„Lassú léptekkel...”             „Molnár József egy. tanársegéd „Tanár” lassú, kényelmes léptekkel a Felszabadulás téren, a Szabadsajtó úton, a Váczi utcán át 10:00-kor bement a a Váczi utca és a Március 15-e tér sarkán lévő B épületbe (követni konspirációs okok miatt nem tudtam). 13:30-kor a „Tanár” egy kb. 45-50 éves nő társaságában kijött az épületből. Lassú, kényelmes léptekkel - közben beszélgetve a Váczi utcán és a Szabadsajtó úton át bement az egyetemi menzára. 13:45-kor a „Tanár” a nővel kijött az étkezdéből, lassú léptekkel az Apostolok presszóba mentek, ahol állva elfogyasztottak egy-egy dupla feketét.” L. János rendőr alezredes jelentése 1958 május 14-ről. BM II/5 szakosztály

Milyen furcsa ez a világ. Néhány hete írtam egy angol teakomcsi Sztálin-könyvének legmeghatározóbb szakértőjéről, hogy hehe, ha a legfontosabb ilyen, miféle lehet a többi. Szamuely Tiborról, az őszirózsás Szamuely kremlinológus unokaöccséről volt szó. És most itt a könyv Szamuely elvtárs ötvenhat után viselt dolgairól. Nem ő a központi alak, de a kötet az ELTE konszolidációs tisztogatását foglalja össze, és abban bizony igen jelentős bárdot hordozott magával.        Miután felismerem, ugyanabban a birodalomban járok megint, mint olyan hosszan, tehát ismerősen hazug terep, ismerősen heroikus és eltéveszthetetlenül pikareszk, egyetlen dologra figyelek, a gyermeki szeretet mennyire képes egységbe zárni egy amúgy meglehetősen széttartó szövegtestet. Úgy értem: a széttartó, más jellegű, más minőségű szövegrészeket. Az ajánlás szerint Molnár Zsuzsa, a kötet szerkesztője „Apja és Apósa emlékének szenteli” (így) a dokumentumgyűjteményt. Összezárnak szépen. A trianoni fájdalmat és megrendülést idéző cím kivételével (Jussunk - 1956) láthatóan átgondolt, szervesen kapcsolódó anyagok kerülnek egymás mellé, x év, ötvenhat utóhatásai, bár az ajánlás ezt a meghökkentően szervilis (bocsánat a kifejezésért), túlhajtott, a jelen viszonyait nem a maga materiális konvenciói közt kezelő feljajdulást is helyrebillenti. A mai negyvenes-ötvenesek előtt járó generáció (a szüleink) - mondom, ahogy gondolom - megszívta rendesen. A húszas, harmincas években születetteknek kijutott a jóból. És senki vissza nem adja nekik a világháború éveit, a felszabadulásnak nevezett hatalmi átrendeződést, az ötvenes éveket, a hatvanasokat. Ki azért szívta meg, mert nem hitt a kommunista szellemben, mert látta, mit művel, megjárta a SZU-t, vagy közel merészkedett a tűzhöz, ki azért, mert hitte, és csak később fogta fel, kik közé keveredett, mint tíz és tízezren. De most, akik túlélték valamilyen módon, szívósak voltak, mint a tarack, jól néznek ki mind egy szálig. Nem értenek semmit, mert a világ nem is érthető könnyen a korábbi igen-nem felállásból. Egy-egy hasonló ajánlás talán megédesítheti utolsó éveiket, akiknek vannak utolsó éveik.        A kötet alig segít a megértésben. Éppen olyan irracionális, mint a kor, amelyről beszél (átcsúszik a mába). Szerkezetileg hat fejezetre osztott anyag első része az ELTE 1992-ben történt ötvenhatos Kolhoz-konferenciájának anyagait közli (Varga János, Szakács Sándor, Ungváry Krisztián, Hegedűs B. András). A Kolhoz Kör az ELTE ellenállói ironikus önelnevezése, a Petőfi Körhöz hasonlatosan működött, hasonlóan is végezte.        A második fejezet az előzmények, az első (elképesztően tehetséges és szellemes) gúnyirattól az értelmiségi felhívásig foglalja össze a történéseket. A munka komolyságát jelzi, hogy egy se égen, se földön fel nem lelhető pamflet a Párizsban élő történész, Kecskeméti Károly személyes archívumából került a kötetbe. A pamflet olvasata nélkül az olvasó könnyen azt hihetné, ezek összeszorították a fogukat és ellenálltak hősiesen, mint ahogyan az ötvenhatos fiúkról képzeljük. Hát nem. A Pasquillus az 1954-es gólyabálra íródott. A bibliai alapra épült gúnyiratot olvasva az ember egyrészt leesik a székről a röhögéstől, másrész nem érti, íróit, ha egyszer ötvennégy (bár nem ötven, nem ötvenkettő), miért nem lőtték agyon a helyszínen. Sztálin elvtárs nyilván nem gondolkodott volna sokat. Talán Rákosi elvtárs sem, bár ötvennégyben egyikük se volt olyan helyzetben, hogy lövessen.        A harmadik és negyedik fejezet két-két vonatkozó nagyinterjú (Vadász Sándor, Kende János és Nyárádi Vince, dr. Papp Árpád tanáremberekkel). Aztán az ötödik fejezetben megérkeznek a nagyágyúk is: Szabad György, Antall József és még sokan mások, akik megemlékeznek Molnár Józsefről.        A Cím nélkül című hatodik fejezet számomra a kötet legmeghatározóbb része: maga a fegyelmi eljárás, jegyzőkönyvek, tanúvallomások csokra. Aki nem történész, nem jár levéltárakba, de érdeklődik a hajdani kihallgatási módszerek rávezető természete iránt, a kötet ötödét kitevő, az ördögűzés valamennyi trükkjét bevető jegyzőkönyvsorozatban megfigyelheti. Örkény nem volt képes hasonló logikai szaltókra, manőverekre, mint egyik-másik, tehetség dolgában nem sokban alulmaradó hithű konszolidátor, pedig mindent ismert az abszurd világából.        Tény, ami tény: Molnár József a Kari Bizottság szemléletrendszere szerint bűnös volt. Nem nagyon, de szükség volt bűnösökre, mert Kádár, Apró, Dögei nem lehettek bűnösök, őket nem lehetett meghurcolni (azért jutottak a csúcsra, hogy őket soha többé ne lehessen), ha pedig így van, másutt kellett keresni áldozatot. Minden rétegből. Így került sor az egyetemi oktatókra, nem mellesleg az egyetemistákra. Molnár Józsefet Bölcsészettudományi Kar fegyelmi Bizottsága (elnök Szamuely Tibor) kirúgják az egyetemről, hazaköltözik Nagyrédére, az általános iskolában tanít. Hat év alatt megjavul, visszaveszik. A hat évet a II/5 szoros felügyelete alatt tölti. Hogy könnyebben menjen a javulás.     Onagy Zoltán        JUSSUNK - 1956, Tarsoly Kiadó 2004. Szerkesztette: Molnár Zsuzsa        *        Új Könyvpiac    Vágni az íróból, az igazságból