Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Pécsi Balett: One Cue
[ Tettye, Pécs ]
fotó Peti Péter
 
Dátum: 2019. szeptember 17. kedd    Mai névnap(ok): Zsófia, Ludmilla a - a - a
Zalán marad
Moszkva annyiban persze máig meghatározó, hogy a katonaságon kívül ott alázódtam meg oly mértékben, ott rettentem meg attól, hogy elvehetik tőlem az emberi méltóságomat, annyira, hogy hirtelen kijózanodtam az ifjúság eufóriájából, és hirtelen beleálltam a keserű férfikorba.


   
   ZALÁN MARAD
   
   
   A nyolcvanas évek legendás nemzedékének, az „arctalan nemzedéknek” emblematikus alakja volt Zalán Tibor. Nagyon emlékezetes költői indulása, mai fogalmainkkal azt mondhathám, az akkori korszak egyik költői „sztárja” volt. Aztán a rendszerváltozás utáni években látványosan kivonult az irodalmi közéletből, és azóta sem „vonult vissza”. A kivonulásnak az lett az egyik következménye, ha jól látom, hogy a hivatalos kánonokból egy időre el-elmaradozott a neve, mintha „befejezte” volna a pályát. Furcsa ez a „kivonulás”, mert Zalán Tibor igen tevékenyen részt vett aztán is az irodalmi életben, de egy másik síkon: egy időben pl. a chicagói Szivárvány c. folyóiratot társ-szerkesztette, aztán ma is a Kolibri Gyermekszínházban dolgozik dramaturgként, itt igen látogatott irodalmi beszélgetéseket vezet felnőtteknek, Huzella Péterrel pedig verses-zenés műsorokat a gyerekeknek, újabban a Duna Tv Gong című kulturális heti magazinját szerkeszti, és sorolható volna még, mi mindent csinál. S közben megteremtett egy igen jelentős életművet, verset, drámát, regényt, hangjátékot, esszét, kritikát, dalszövegeket, gyermekkönyveket ír. Furcsa, hogy médiatámogatás nélkül is, változatlanul ő az egyik legnépszerűbb költőnk – megjelenése szinte biztosan „telt házas” rendezvényt jelent, s verseit is olvassák, ismerik. S ha nem is manifesztálódik, azért lehet tudni, hogy „van Zalán”. Mintha személye körül valamiféle – médiától, politikától, kánonképzéstől – független irodalmi iskola, irányzat formálódna.
   

   
   Egy rendkívül tevékeny ember számára ez a „kint is vagyok, bent is vagyok” ideális állapot. A jelek szerint sikerült megteremtened a valódi írói függetlenséget úgy, hogy közben nem fölszámolódtak az emberi kapcsolataid, hanem megsokasodtak. Mi a függetlenség ára?
   
   A függetlenségnek valóban ára van, hol nagyobb, hol kisebb. Régen nagyobb volt, most kevesebb fizetni valóm van. Jól látod, hogy tevékeny ember vagyok, ami nem elsősorban szándék és nyüzsgési hajlam kérdése nálam, sokkal inkább az elvárások beteljesítése. Sokan sokféleképpen számítanak rám, és én elég hálás – mondhatjuk egyenesebben, hiú – vagyok ahhoz, hogy ezeknek az kívánásoknak és bizalmaknak megfelelni akarjak. Amikor a magamra maradás mellett határoztam, minden oldalról megtámadtak, egyesek látták, hogy védtelen vagyok, hogy kiszolgáltatott, úgy érezték, elérkezett az idő a kinyírásomhoz, a helyemre tolakodáshoz, pofátlankodáshoz – az irodalomból való kiszorításomhoz. Valóban népszerű voltam, talán vagyok sok helyen sokak számára most is, de ezért jómagam soha nem tettem semmit szándékoltan. Kivonulásom után, mely köré azért a sajtó jócskán megteremtette a körítést, sorozatban nem adtak támogatást a könyveimhez, elhallgatott a kritika, és nagyon sokan elfordultak tőlem azok közül, akiket szerkesztőként támogattam, költőként segítettem, emberként felkaroltam. Volt egy időszak, amikor tényleg azt éreztem, hogy íróként teljesen leírtak, és elvágták a visszafelé vezető utat. Tehát, ha akartam volna, se tudtam volna meghátrálni. Maradt a magányos lovas mítoszának vállalása, vagy ahogy valaki fogalmazott korábban, a hadsereg nélküli vezér – aki nem fogad el maga mellé, mögé senkit – szerepének a vállalása. Ma sem tartozom sehová, tehát engem nem védenek, nem vagyok ott a nagy lángososztásoknál, de annak örülök, hogy nem tudnak kikerülni, sem meg nem történtté tenni, se nem létezővé hallgatni, szorítani. Nyugodt vagyok, senkinek nem tartozom semmivel, senkitől nem függök, és lassan-lassan megint a helyemre kerülök, a kis belezők és konjunktúralovagok alól talán kitöredezik a talaj. Talán az is belejátszik ebbe, hogy én az eltelt tizenöt évben nem fröcsköltem senkire sarat, azokra se vissza, akik rám viszont igen, nem válaszoltam a méltatlan vádakra és nyilvánvaló hazugságokra sem, dolgoztam, sokszor valóban reménytelen és méltatlan helyzetben is. Az idő engem látszik igazolni. Ezek után mi a függetlenség ára? Sok csalódás az emberekben, sok összeszorított foggal elviselt bántás méltatlan alakoktól, az, hogy nézed a fél- és negyedtehetségek vitustáncát ott, ahol régen ha nem is templom, de valami a hétköznapinál magasabb lélekzetű építmány állt...
   
   Ebben a politika mentén megosztódott, rendkívül neurotizált irodalmi/művészeti életben úgy állsz valahol középen, hogy mindkét tábos elfogad. Nem be, hanem el.
   
   Szerintem meg inkább egyik sem fogad el. Igaz, a legjobb minőségekkel a kapcsolatom töretlen a táborokból, vagy nem romlott meg, ha meg is szakadt, de aki kivonul, elhatárolódik, azt sokan nem szeretik, sokan megútálják a cserben hagyás gesztusáért. Az az érdekes ebben, hogy régen úgy gondoltam, nyilván tévesen, hogy az igazság középen van, és én, ha középen vagyok, az igazság letéteményesévé válok. Mára tudom, hogy az igazság a legritkábban van középen. Hol itt van, hol ott, hol jobbra, hol balra, hol föntebb, hol lejjebb... És nekem, ha független értelmiségeinek, szabadon gondokodó írónak tartom magamat, akkor mindig az igazságot – vagy az annak vélt valamit – kell követnem, jobbra vagy balra, föl vagy le, ha nem is csatlakozom azokhoz, akik itt vagy ott ássák a lövészárkokat. Ezt nevezték már hintapolitikának is, mindegy. Bele is pusztulnék, ha pártkatonaként kellene gondolkodnom, direktívák mentén kellene az írói munkámat végeznem. Azt persze örömmel látom, hogy negyedszázados írói munkám és az irodalomban betöltött bentebb vagy kintebb szerepem nagyon sokak szemében tűnik fel hitelesnek, és nem kell magyarázkodnom már egy ideje, miért nem itt, vagy ott, miért nem csatlakozom ehhez a kampányhoz, vagy ahhoz a felhíváshoz. Aláírások nélkül, demonstrációktól távol is megőrízheti az ember a tisztességét, mi több, a méltóságát, és megkaphatja mások megbecsülését is.
   
   Úgy tűnik, mintha rajtad nem fogna az idő. Mióta ismerlek – húsz éve talán – ugyanaz a külsőd, megjelenésed, globoncos haj, lezser öltözet, fürkésző szem. Az idei Könyvhétre jelenik meg A szürreális balkon című verseskönyved, a Kortárs Kiadó gondozásában, s mintha költészeted sem változott volna radikálisan – a jellegzetes zaláni tónus, az elégikus, borongós hang, enyhén szürrealisztikus képiség, avantgárdos versszabadság, s egy sajátos eklektika jellemzi új verseidet is. Mintha a kilencvenes évek kötelező modernsége, a posztmodern sem nagyon érintette volna meg stílusodat, a posztmodern értékrelativizmusa pedig végképp távol áll verseidtől.
   
   Az idő nagyon is fog, csak nincs időm foglalkozni vele. Néha gondolkodom azon, nem röhejes-e egy ötvenet lassan betöltő ember lobogó hajjal, koszlott farmerban, mezítlábas csukában és térdig érő gyűrött ingben. Aztán megnyugtatom a berzenkedőt, én így érzem jól magamat. Soha nem hordok nyakkendőt, és nem érzem, hogy a korom bármilyen külső változásra is rákényszerítene. Így vagyok a verseimmel is. Sokmindent kitaláltam, amit sokan fel is használtak és használnak máig, nagy örömömre, de az első tizenöt évben nem volt időm ezeket kimeríteni, végigjárni, nem volt időm magammal fogalkozni. Csak mentem előre, újabb és újabb meghódítandó formák vagy tartalmak felé. A kivonulás arra is jó volt, hogy megálljak, körül nézzek, ki vagyok, hol vagyok, mi mellett mentem el úgy, hogy nem vettem észre, pedig kellett volna, kikre nem figyeltem, pedig oda kellett volna figyelnem. Látszólag változatlan a költészetem is, de ez az új könyv sokmindent mélyebben, új összefüggésrendszerek mentén rendze el. A kötet szerkesztője, Reményi József Tamás is azt mondta, mintha megírtam volna egy válogatott kötetet csupa új versből. Lehet. Nem nagyon érdekelnek a divatok, sőt, a kánonok sem. A divatok mindig azoknak fontos, akik nem tudtak kitörni, feljönni, megkapaszkodni, fogást találni. Meg azoknak, akik nem elég tehetségesek. A kánonok meg azoknak, akik brancsokat akarnak létrehozni maguk körül, a maguk szórakoztatására, a maguk létének igazolására, és mindenki kiszorítására, aki nem fajt ehhez fejet. Ezek az irodalmi guruk sem érdekelnek. A modernitás annyiban, amennyiben modernnek tekinthetőek a munkáim, a posztmodern meg egyáltalán nem foglalkoztat, holott a regényeimet majdnem minden kritika a posztmodernhez sorolja, sőt, az egyetemen is a posztmodernek között vizsgáznak belőlem a szerencsétlen hallgatók.
   
   Néhány éve jelent meg a Papírváros című regényed első, majd a második része, s talán folytatása is lesz, amelyben a Moszkvában töltött, megélt élményeidről, az akkori, ottani lét nyomoroncságáról írtál. Új köteted verseire is egyfajta epikusság a jellemző. Történeteket idéznek föl, történetekre emlékeznek, mostani verseidben a leningrádi emlékek törnek elő. Valóban annyira fontos az életedben Moszkva?
   
   Meglepőt mondok, igazából nem volt soha fontos. De fontos volt, hogy fiatal voltam, nagyon fiatal, és nagyon odafigyeltem még az élet történéseire. Én nem vagyok prózaíró, én minden munkámban elsősorban költő vagyok. Ez azt jelenti, hogy nincsenek történeteim, mint egy igazi prózistának. Nincsenek előre kitervelt haladási irányaim, nincs előre eltervezett jellemrajzom, gyakorlatilag szerkezeti vázlatom sincs. Tehát, ha valamit meg akarok írni, kell egy modell, egy létező történet, amitől el tudok rugaszkodni. Mivel a prózai írásaimban a fikcióval állok legrosszabbul, kitaláltam, hogy a történeteknek a hőseim emlékezetében kell játszódniuk, legalábbis a tudatában. Így már nem a cselekmény alakulására kell fordítani a figyelmemet, hanem az azok által kiváltott lélektani mozgásokra, mozzanatokra, rezgésekre. Moszkva annyiban persze máig meghatározó, hogy a katonaságon kívül ott alázódtam meg oly mértékben, ott rettentem meg attól, hogy elvehetik tőlem az emberi méltóságomat, annyira, hogy hirtelen kijózanodtam az ifjúság eufóriájából, és hirtelen beleálltam a keserű férfikorba.
   

   Költészetedet gyakran úgy jellemezték, hogy válságköltészet, sőt magad is azt írtad a Borús reggeli üzenetek (1989) köteted alcíméül, hogy „válságlíra”. Mintha ez a gondolat, világértelmezés folytatódna „a szürrealista balkon” c. új könyvedben is, talán keserűbben, fájóbban, reménytelenebbül, mint korábban. Egy helyütt azt írod: „Hihetetlen / mennyiségű szó / beszéd / szöveg hangzik el / fel a színpadon / és az élet / önmagára / nem néz vissza”. Másutt: „Vegyes / megoldásokat / próbálunk kitalálni”. Verseidnek – talán a kezdetektől – egyik kulcsszava az emlékezés. Hangulatokra, érzelmekre, szerelmekre, pillanatokra – az elbizonytalan létezésben a valóságos élet az emlékezésben ragadható meg?
   
   Az életet valóban permanens válságként élem, mióta az eszemet tudom. Létemet betölti a veszteségtudat, akkor is, amikor boldog vagyok, és nem is tudom pontosan, hogy miért. Új kötetem mottóját egy keserű és cinikus romántól kölcsönöztem: „A világ szépsége jobban elszomorít, mint rútsága. Honnan e kegyetlen elmúlást elfedő halom ékesség és megannyi lagzis hejehuja a létben rejlő örök harangzúgás szünetében?” Ciorannak igaza van, a világban megjelenő szépség csak a pusztulás elfedésére szolgál, az élet megragadásának érzett pillanatok csak a válság elodázását jelentik. Sokan félreértették a Borús Reggeli Üzenetek alcímét, mely „válságlíra” volt, egyesek a líra, a költészet válságát, mások, az én költészetemét olvasták ki belőle. Holott én a létezés válságát akartam fölmutatni azokban a szövegekben, és akarom felmutatni azóta is. De ez így pontatlan. Nem akarom: csak ezt tudom felmutatni. Nem mert érdekel, nem mert ez foglalkoztat – hanem mert ezt vagyok csak képes átélni az íráson keresztül.A hangulatok, az érzelmek, a szerelmek, a pillanatok, amikre emlékeznek a hőseim, vagy amikre utalás van a verseimben, nem a jelennel állítódnak szembe, hanem azért jelennek meg, hogy megkapják az idő és a lélek sebeit, végrehajtsa rajtuk roncsolását az időben megroncsolódott, továbbroncsolódott emlékező. A valóságos élet nem ragadható meg, mert érdemtelen rá. És érdektelen a megragadáshoz. Úgy hiszem, a válság bármelyik pillanata érdekesebb és emberi fogyasztásra alkalmasabb, mint az úgynevezett életben bármilyen „pozitív érzelem, életérzés” – istenem, de szeretem az ilyen valóságban gyökerező szavakat, mint ez a pozitív... lám, az ilyenektől máris borsódzik a hátam, mert hallani vélem, hogy a létben rejlő örök harangzúgás szünetében kezdődik az újabb lagzis hejehuja.
   
Új Könyvpiac    

2004-06-10 21:12:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]