 |
Dátum: 2021. január 17. vasárnap Mai névnap(ok): Antal, Antónia |
a - a
- a |
|
|
Új Forrás - 04. |
|
|
|
|
Föl lehet tenni persze a kérdést – különösen a mai, politikai pártok mentén igen megosztott „szövegkörnyezetben” – , mire jó a múlt sebeire újra rámutatni, és eléggé „korszerű-e” mindezekről versben vallani. De amikor maga a múlt olyan „probléma”, amely mindennapjainkban, kultúránkban, gondolkodásunkban folyamatosan kísért és mérgez, indulatokat szít a gyűlölködésig, akkor a költőnek – ha van értelme ennek a kifejezésnek, s miért ne volna – kötelessége lehet az emlékezetet ébren tartani és a személyes erkölcsi felelősségre rámutatni akkor is, ha „nehéz különbséget tenni aljasság és tisztesség, hazugság és igazság között”.
|
|
|
|
|
|
|
|
új forrás
Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat
Harminchatodik Évfolyam
2004. 4. Szám (Április)
TARTALOM
VASADI PÉTER:
A teljességről;
Kard jár köztünk;
Kódolt beszéd
(versek)
MÉHES KÁROLY:
Néma ház;
Egy regény születése;
Közös (l)akol
(novellák)
VARGA IMRE
Katoblépász
(vers)
DOBOZI ESZTER
A hallgatás bére;
Így is, úgy is
(versek)
NAGY KOPPÁNY ZSOLT
Egy megváltóra;
Bűz a lételem
(kisprózák)
NAGY GÁSPÁR
H (9);
H (10)
(versek)
PÉCSI GYÖRGYI
Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek
(tanulmány)
PÉCSI GYÖRGYI
Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek
Nagy Gáspár – nem utolsó sorban – az Új Forrásban (Öröknyár: elmúltam 9 éves, 1984), illetve a Tiszatájban (A fiú naplójából, 1986) megjelent emlékezetes versei révén a nyolcvanas években (ha nem egy esetben vitatottan is, de) az új közéleti, politikus költészet emblematikus alakjává vált. Vélekedhetünk bárhogy az effajta poétikáról, ma már bizonyos, hogy verseivel, illetve e versek nyilvánosságával tabut tört meg, és a politikai, közéleti kimondhatóság határait is radikálisan tágította –, ugyanis többé nem lehetett úgy beszélni és hallgatni, mint előtte. Az az erkölcsi radikalizmus, amellyel költészetében Nagy Gáspár a Kádár-rendszer hallgatólagosan elfogadott sajátos, az irodalomban mindennapos használattá vált tolvajnyelvet fölcserélte egy kevésbé rejtjelezett, akkortájt rendkívül provokatívnak minősült egyenes(ebb) beszédre, konzekvensen folytatódott a „botrányokat” követő években is. A rendszerváltozás utáni esztendők szabadabb nyilvánossága azonban a közéleti kimondhatóság – és részben a kimondhatóság, mint esztétikai érték – tekintetében átrendezte az irodalmi megszólalást, s várakozás élt, miként folytatható az a nyelv, amely előtte hiteles is, meg hatásos is volt. Hogy esztétikailag hitelesen folytatható a közéleti költészet, számomra Nagy Gáspár lírája is igazolja, aki a kilencvenes években sem kevésbé problémás olvasói szövegkörnyezetben (mondogatni való akadt aztán is, a nyilvánosság fórumai sem működtek kívánatosan) is részben eme erkölcsi radikalizmus jegyében írta új verseit. Részben, ugyanakkor látnunk kell az erőteljes hangsúlyeltolódást: bár változatlanul érzékenyen érinti a félmúlt, a mindennapok erkölcsének kudarcos tapasztalata, költészetének mindez csak egyik kristályosodási pontja.
Nagy Gáspár ismert és olvasott költő, még ha – miként a Derűs glossza az olvasás évében című ironikus, önironikus versében írja – az olvasáskutatás más eredményre jut is. (Jegyezzük meg: irodalmi érték és népszerűség ritkán jár együtt, az ún. reprezentatív felmérések inkább az aktuális kultúrpolitika hatékonyságát jelzik, és sohasem a tömeg irányított érdeklődése dönti el, mi az igazi érték). Ismertsége összefügg közéleti költészetével, és ezt helyénvalónak vélem. A magyar íróknak bizonyos korokban éppen a civil szféra készületlensége miatt kellett erőteljesebben állást foglalniuk erkölcsi kérdésekben, mint a szélárnyékosabb országok íróinak. E szempontból mellékes, hogy személy szerint Nagy Gáspár (és még néhány millióan) a félmúltban történetesen a kommunizmustól szenvedett-e vagy más totalitarizmustól, mellékes, mert a költő nem a politikai tartalomra, hanem az emberi létezés lelki, morális megnyomorításának fölmutatására helyezi a hangsúlyt. Nagy Gáspár költészetének „befogadói” története ugyanakkor érzékelhetően dilemmássá vált az utóbbi évtizedben. Czeszlaw Milosz még a klasszikus közép-európai szocialista diktatúrákkal kapcsolatban írta, hogy „a nemzetiszocializmus bizonyította be, hogy az alapvető értékeket nem lehet relatívnak tekinteni, és nem lehet kompromisszumokat kötni tárgyukban anélkül, hogy ne váljunk a gaztetteket elkövetők bűntársaivá. […] Az a hosszú távú program, amelynek az a célja, hogy az Állam fokozatosan bekebelezze a társadalmat, végül is ahhoz vezetett, hogy a gyakorlatban már nehéz különbséget tenni aljasság és tisztesség, hazugság és igazság között.”1 A nyolcvanas években a költő erkölcsi bátorsága még egy egyezményesen diktatórikusnak tekintett hatalommal szembeni civil kurázsiként nyilvánult meg, a rendszerváltozással azonban furcsa helyzet állt elő. A kilencvenes évekre a korábban egyezményesen totalitáriusnak tekintett hatalmi félmúlt részben „jogtiszta” lett anélkül, hogy maga a kor történelmileg, politikailag, erkölcsileg a „helyére lett volna téve” – ezt az állapotot azonban a költő, morális okok miatt nem fogadja el. Nagy Gáspár tehát már nem a független művész pozíciójából, hanem mindössze egyik térfélre kerülve, bizonyos értelemben marginalizált pozícióból idézi föl a személyes sorsát is behatároló történelmi élményeit, az ötvenhatos forradalom mártíromságát (Láthatatlan kőre vésem), a csehszlovák 68-at (Prágai hajnalok), sőt – költészetében azt hiszem, ez a legborzongatóbb rész – saját besúgóit, följelentőit (Szigorúan titkos álombiztonsági barlang-rajz). Föl lehet tenni persze a kérdést – különösen a mai, politikai pártok mentén igen megosztott „szövegkörnyezetben” – , mire jó a múlt sebeire újra rámutatni, és eléggé „korszerű-e” mindezekről versben vallani. De amikor maga a múlt olyan „probléma”, amely mindennapjainkban, kultúránkban, gondolkodásunkban folyamatosan kísért és mérgez, indulatokat szít a gyűlölködésig, akkor a költőnek – ha van értelme ennek a kifejezésnek, s miért ne volna – kötelessége lehet az emlékezetet ébren tartani és a személyes erkölcsi felelősségre rámutatni akkor is, ha „nehéz különbséget tenni aljasság és tisztesség, hazugság és igazság között”. Nem politikai, hanem morális értelemben. Ez persze nem Nagy Gáspár személyes ügye, legkevesebb a 20. századi Európa legneuralgikusabb pontja.
MÉNESI GÁBOR
"Nem voltam bátor, csak nem mertem félni"
(Beszélgetés Nagy Gáspárral)
PAPP ENDRE
A folytathatóság stílusa
(Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor)
NÉMETH ZOLTÁN
A radikális nyelvhasználat lehetőségei
(Bónus Tibor: Garaczi László)
NOVOTNY TIHAMÉR
Belső tavak
(Szász Sándor művészetéről)
VILLÁNYI ZSOLT
Gondolatok egy gondolkodó gondolataihoz
(Mújdricza Péter kiállításáról)
KELEMEN ZOLTÁN
"Így rendezték ők a lovas Hektór temetését"
(tanulmány)
TATÁR SÁNDOR
Lőrinc első üzenete;
Lőrinc újra diktál;
Lőrinc fejet csóvál;
Lőrinc a-huxleyzik;
Lőrinc (újra) kihajóz;
Lőrinc lebuktatja az álszent olvasót;
ALT+F4
(versciklus)
PODMANICZKY SZILÁRD
Mese, meskete
(próza)
BORBÉLY SZILÁRD
[Ólomka és papírlány]
(Papíropera-Libretto)
VALASTYÁN TAMÁS
A lélek kozmosza
(Borbély Szilárd mese-librettójáról)
PIFKÓ PÉTER
A Tengeri szélvész
(Shakespeare Vihar című drámájának fordítása 1812-ből)
Új Forrás
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
Szakonyi Károlynak
|
|
Mindenek előtt: nem szép félrevezetni a világot! A Németh Lajos lehet, hogy nyolcvankilenc éves, de a Szakonyi Karcsiról senki nem hiszi el, hiába csináltatott magának jó pár éve ilyen szép ősz maszkot. (Kadelka Lászlótól) |
|
[ Archívum ]
|
|
|
|