Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

L1 Táncművek - Michaela Pein
[ L1 Táncművek ]
fotó Peti Péter
 
Dátum: 2019. július 18. csütörtök    Mai névnap(ok): Frigyes, Kámea a - a - a
Márai - 1900-1989.
   
Nem sokkal New Yorkba érkezése után megtapasztalta azt, amiről a Halotti beszédben szólt: hivatalos iratokon már ékezet nélkül írta a nevét. A Béke Ithakában levonatainak olvasásakor megrendítő élményben volt része: „Hét éve először korrigálom egy könyvem magyar nyelvű szedését. Javítás közben egy pillanatra, - s ez a pillanat igazán olyan, mint amikor örvény előtt áll s elszédül az ember, - nem tudom 'polyva' vagy 'pelyva' a helyes szó? Egy pillanat után kapcsol az agyam és tudom, hogy 'pelyva'; De ez a pillanat félelmes” (Márai 2001, 311).

   

Szegedy-Maszák Mihály
Meghívjuk Önt és érdeklődő kollégáit 2004. február 23.-ra (hétfő) a Mindentudás Egyeteme előadás-sorozatának következő rendezvényeire.
    Szegedy-Maszák Mihály Nemzeti irodalom és világirodalom a 21. században címmel tart előadást 19:30 kezdettel, melyet megelőzően 17:00-kor a Mindentudás Egyeteme Klub vendége Kontra Miklós és határon túli kutatótársai, A határon túli magyar nyelvváltozatok jövője című klubelőadás keretében.

   

   Szegedy-Maszák Mihály
   
   Márai Sándor (1900-1989)
   
   
   

Márai Sándor
   Emlékbeszédben nem szokás bonyolult, sőt olykor akár kényesnek is nevezhető kérdéseket érinteni, de Márai Sándor pályafutásának méltatója nehezen kerülheti el ezt a kísértést. Illyés Gyula, akiről Márai 1945 előtt elismeréssel, később viszont bíráló hangon írt, 1968-ban így nyilatkozott: „A század eleji polgári irodalom ellen az igazi kifogás nem is az volt, hogy nem volt elég érdekes, vagy nem utánozta jól a külföldi divatokat. Az volt a végzetes hibája, hogy nem ezt a földet ábrázolta” (Hornyik 1982, 201). Ahelyett, hogy kitérnék az ebben a megnyilatkozásban rejlő előföltevésekre, hadd idézzek egy másik, 1935-ből származó fejtegetésből, amely nem kevésbé határozott előítéleteket rejt magában: „Város, köszöntelek. Mindegy, hogy mi a neved és messze fekszel, északon vagy délen, lehetsz te Athén, Varsó, Palermo vagy Koppenhága, nekem maga a fészek vagy, az otthon. Mennyit papoltak a természet nemzetköziségéről, egy fűszál és egy rózsa jóságáról, mely mindig egyfajta nyájassággal fogadja a száműzöttet, eszébe idézve legrégibb emlékeit. A város a igazi nemzetköziség, a város az igazi emberi közösség diadala, a város az igazi nemzetfölöttiség. Ha nyelvét nem is beszéljük, értjük néma jelbeszédét, értelem-teremtette mértani beosztását, azonos szokásait, gőzfürdőit, kézápoló termeit, vendéglőit. Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy haza érkezem” (Kosztolányi 1979, 307). Akár Máraitól is származhatnék e második nyilatkozat, holott Kosztolányi „Stockholmi alkony” című eszmefuttatásából idéztem. Márai Kosztolányi nyomát is követte, amidőn a városi polgárság értékrendjét vallotta magáénak. 1942-ben azt írta, hogy „a dolgozó magyar tömegek műveltsége a válság fordulójában mélyebb és igényesebb, mint a polgárságé” (Márai 1993, 114), egy évvel később pedig „gyökeréig romlott”-nak minősítette a magyar középosztályt, de azt is leszögezte: „Egy módon árulnám el a népet: ha felcsapnék népi írónak” (Márai 1945, 149, 142). Bármilyen komoly fönntartásai voltak saját osztályával szemben, „a mélymagyarság-hígmagyarság kótyagos elmélete” nem lelkesítette (Márai 1999, 184), s 1952-ben New Yorkban a következő véleményt fogalmazta meg: „Most mikor a műveltségalkotó és műveltséghordozó középosztály, otthon és a világban, elsorvad, - s ennek a magyar középosztálynak sok és jogosan bírálható morális és nívó szerinti hibája volt, de mégis kultúralkotó és kultúrahordozó volt a kabátos ember Magyarországon, s az utolsó évszázadban szinte kizárólagosan ő volt az! - le kell számolni azzal, hogy nincs, aki átvegye örökét. A parasztság legkevésbé” (Márai 2001, 318).

Márai Sándor
   
Noha idősebb korában egyre tisztábban látta az ellentmondást művész és polgár között - 1951-ben A kiválasztott olvasásakor már sajnálattal állapította meg, hogy „valamikor hatással is volt” rá Thomas Mann felfogása, mely szerint a kétféle értékrend összeegyeztethető egymással (Márai 2002, 228), és egyre inkább az általa már korán fordított Gottfried Benn szemléletéhez közeledett, amennyiben a polgárt a művelődés és nem a művészet hordozójának tekintette -, tökéletesen idegen volt tőle a falukutatók világképe. A második száműzetésben, 1950-ben - igaz, csak naplóföljegyzés formájában - még a népi mozgalom legfőbb tizenkilencedik századi elődjéről is tett elmarasztaló kijelentést: „Petőfi erotikája egy asztaloslegény csirizszagú érzékisége. (...) a 'kis feleségem, jere az ölembe, de potens vagyok' - kezdetű ömlengései túlszárnyalják a hasonlóan ízléstelen Ady klapanciáit is” (Márai 2001, 20).
   
1943. december 6-án tartott akadémiai székfoglalójában nagyobb elismeréssel szólt Petőfiről, de közvetve ekkor is bírálta a népi mozgalmat. Két évvel Babits után, 1942. május 15-én lett a Nyelv- és Széptudományi Osztály Széptudományi Alosztályának levelező tagja. 1947. június 6-án rendes tagnak is megválasztották, de újabb székfoglalót már nem tarthatott. „Tagsága külföldre távozása miatt az MTA 1949. évi átszervezésekor megszűnik” - olvasható az akadémiai tagok jegyzékét tartalmazó kiadványban (Fekete 1975). Mintegy három hónappal öngyilkossága után, 1989. májusában kapta vissza akadémiai tagságát.

   
Babitscsal ellentétben - ki az Oidipus Kolonosban általa készített fordításából olvasott fel -, Márai erre az alkalomra készített értekezéssel foglalta el a helyét a Tudós Társaságban. Meglehetősen keményen ítélt, amidőn a Nemzeti dalra terelte a szót: „Ha szédszedjük és a próza nyelvére fordítjuk, e rímes sorokban is közhelyek tucatját találjuk (...). Már a kezdősorok (...) úgy hatnak prózában, mint valamilyen iskolai tornaünnepély nyitánya. A folytatás (...) diákkorunk longaméta-versenyeinek felbuzdult hangulatát idézi” (Márai 1946, 12-13). Mi okozza, hogy mégis remekmű a Nemzeti dal? Márai lényegében úgy gondolja, nincs egyértelmű válasz e kérdésre. Segítségül hívja Mallarmét s Rilkét, de végülis arra a megmagyarázhatatlan jelenségre hivatkozik, amelyet ihletnek nevez. „Ma úgy mondanók - s ez az igealak jól szemlélteti, milyen rendületlenül igyekezett Márai Kosztolányi nyelvtiszteletéhez ragaszkodni - bizonyos lelkek egyforma hullámhosszon keresik egymást a térben és az időben, egyforma bensőséggel kérdeznek és felelnek, akkor is, ha nincs módjuk megtalálni a személyes érintkezés lehetőségeit” (Márai 1946, 25-26).
   
Székfoglaló előadása is elárulja, hogy Márai - Babitscsal és Kosztolányival ellentétben - nem volt igazán kiemelkedő értekező. E fönntartás nem jelenti, hogy ne volna figyelemre méltó megfigyelés az Akadémián elhangzott előadásában. A legutóbb idézett mondat egy elképzelt közösség és nyelv kölcsönhatására figyelmeztet. 1953 végén New Yorkban a következőképpen egyértelműsítette korábbi föltevését: „Nincs író és nincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet” (Márai 2001, 340). A székfoglalóban, a Szeptember végén értelmezésében is jól észrevehető a föltevés, mely szerint az ihlet valamely közösséghez s nyelvhez kapcsolható, szemben a pusztán egyéni leleménnyel: „a harmadik versszak nincs ugyanabból az anyagból, mint az első kettő, a befejező sorokat nem hatja át az áram, mint az előző sorokat: a titokzatos, égi üzenet, melynek ő csak tolmácsolója volt, az első két versszakban tökéletes kifejezést kapott, de a befejező sorokat már csak ő írta, a költő, biztos formaérzékével, csodálatos verselő készségével, mint aki nem ismeri mesterségén belül a lehetetlent” (Márai 1946, 11-12).

   
Későbbi, sokkal egyértelműbben kedvezőtlen ítéletét azzal lehet magyarázni, hogy arra a következtetésre jutott: Petőfi költészetét - Vörösmartyéval s Aranyéval ellentétben - ki tudta sajátítani a kommunista rendszer, melyről lesujtó véleményét - a köztudattal ellentétben - már a második világháború előtt kialakította.
   
1931-ben nemzedéktársával, az író, műfordító s szerkesztő Dormándi Lászlóval (1898-1967) fényképgyűjteményt adott ki Berlinben 1910-1930: Zwanzig Jahre Weltgeschichte in 700 Bildern címmel. Egy évvel később 191 lapos újabb gyűjteményt készítettek a Pantheon kiadó számára, melynek 1927-től Dormándi igazgatója, majd tulajdonosa volt. E 450 képből válogatott, 318 tételből álló, elődjéhez hasonlóan Kner Albert közreműködésével létrejött, Russland - Wie es war, wie es wurde, wie es ist című kötet akkor kiadatlan maradt - minden bizonnyal azért, mert Hitler hatalomra kerülése után Márai minden kapcsolatot megszakított a német állammal -, s csak a közeli jövőben jelenik meg. Az aláírással ellátott képsor mintegy kétféleképpen mond el egy történetet: a megörökített látványok időrendjét hangsúlyosan retorizált egymásután keresztezi. A legkorábbi fölvétel a huszonhároméves Lev Nyikolájevics Tolsztoj arcképe, a legkésőbbi az 1931. évi május elsejei dísszemlét jeleníti meg a Vörös Téren. A képek egy része a mai közönség számára már ismert, más részük tudtommal nem az. A történetmondásnak mindkét módja fölveti a kérdést: két egyformán borzalmas rendszerről van-e szó avagy a folytonosság az elsődleges a cári Oroszország és a Szovjetunió között. A turkesztáni ürüvadászatról vagy egy orosz földbirtokos 1890-ben tartott esküvőjéről készült tudósítás özönvízelőtti világot sugall, s az utolsó cárevics alakja mintegy az 1917 előtti orosz világ betegségét is sejteti, ám Raszputyinnak, a sok meggyilkolt államférfinak vagy a Szibériába száműzötteknek sorsa határozottan előrevetíti a későbbieket. Azok a lapok, amelyeken magasra tartott jelszóval munkába induló kolhoztagok, fegyelmezett női zászlóalj vagy éppen foglalkozását gyakorló bírónő látható, nem kevésbé előnytelen hatásúak, mint a kezüket fölemelő elfásult emberek a „Választás” című képen vagy a büntető bevetésen tevékenykedő mozgó Cseka-különítmény. Roppant felelősségteljesség sugárzik azoknak a vezetőknek arcáról, kik az öt éves terv ellenőrző számait beszélik meg a Kremlben, s nem kevésbé komoly azoknak a munkásoknak a tekintete, akik elhatározzák, hogy e tervet két és félév alatt teljesítik. Az egymásutániság fokozza a hatást - így például két gyerekbandita képét úttörőgyűlésé követi.

   
Megkülönböztetetett figyelmet szentel a könyv a szovjet művelődésnek. Noha a természetellenes beállítottság olykor már-már nevetségességig túlzott: gyár előtt könyveket vásárolnak a munkások, „könyvek a falun” - olvasható egy utazó boltot ábrázoló képen, egy harmadikon pedig a termelőszövetkezet könyvtárosa, főkötős nénike, rendezgeti a köteteket a polcon, mégis változatos képet kapunk a szovjet művészetről. Nem hiányzik Mayerhold s Eisenstein arcképe, sőt a Patyomkin cirkáló ismert lépcsőjelenete sem, mintegy arra emlékeztetve, hogy jelentős alkotók is a politikai rendszer kiszolgálóivá lettek. Egy kultúrház falain Leninről festett képek függnek, egy kisfiú Lenin-szobrocskákat árul, egy műalkotás a nagy vezetőt hajón állva, egy másik mezőgazdasági dolgozók készítette emlékmű tárgyaként mutatja. Gyárban dolgozó munkásköltőt is láthatunk, s a haladó nyugati írók csodálata is képviselve van: G. B. Shaw és Henri Barbusse nagyon örül, hogy létrejött a szovjet állam. Különösen bizalomgerjesztő Bugyonij marsall tekintete, Mensinszkijé, akinek arcképét „a GPU jelenlegi vezetője” sokat sejtető minősítés kíséri és Krilenko államügyészé, aki éppen vádol valakit. A magyar szereplők sem hiányoznak a vállalkozásból: Szapáry Gyula gróf szentpétervári követ, Kun Béla s Szamuely Tibor képének szemlélője eltűnődhet azon, vajon mennyire jellemezte folytonosság illetve megszakítottság a huszadik század elejének magyar történelmét. A „Szamuely átadja a moszkvai tömegnek a Magyar Tanácsköztársaság üdvözletét” feliratú kép, melynek jobboldalán Lenin látható, egyúttal arra is emlékeztet, hogy Magyarország sorsa nem választható el a bolsevik mozgalom történetétől.
   
Ez a fényképgyűjtemény még a nagy perek előtt készült, mégis komorabban értelmezi a szovjet rendszert, mint Illyés két évvel később keletkezett útibeszámolója, az Oroszország, s egyúttal közvetlenül előre vetíti azt, amit Márai a negyvenes években írt. A második világháborút kivételes józansággal értelmezte. „Nem szerezni akart (...), hanem megtartani” - írta a magyarságról Röpirat a nemzetnevelés ügyében című eszmefuttatásában (Márai 1993 22), de egyúttal az egész nemzetet felelőssé tette a háborúért és következményeiért, hihetőleg korábban, mint író kortársai. Ebben az 1942. július és szeptember között fogalmazott röpiratban nemcsak egy háború utáni egységes Európa megteremtését sürgette s a magyarságnak hangsúlyozottan nyelvi, azaz nem származás szerinti meghatározását adta, előre látván olyan feladatokat, amelyek a huszonegyedik század elején állnak e nemzet előtt, de egyúttal az Oroszországról készített fényképgyűjteménynek az üzenetét is újrafogalmazta: „a kommunizmus, s annak gyakorlati politikai kifejezési képlete, az orosz bolsevizmus európai emberek számára nem nyújthatja az új életforma lehetőségeit”, mert „az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az élet minden olyan értékétől és javától, mely nélkül európai ember számára - legyen ez az ember filozófus Königsbergben vagy csatornatisztító Londonban - nincs többé az életnek valóságos értelme” (Márai 1993, 51).

   
Nem érte meglepetésként az összeomlás, s így azután nem kényszerült véleményének a megváltoztatására. Rendkívüli éleslátásra és öntörvényűségre vall mindaz, amit közvetlenül a második világháború utáni években írt. Egyszerre jellemző és önismeretünk szempontjából rendkívül sajnálatos, hogy ekkor készült naplójegyzetei s a Harminc ezüstpénz csak sokkal később jelentek meg, a Sértődöttek második kötetét bezúzták, a harmadik pedig csak az író élete végén, A Garrenek műve részeként került a nyilvánosság elé.
   
Budai lakásának megsemmisülése után, 1945 júliusa és szeptembere között regényt írt a magyar főváros ostromáról. E Szabadulás című könyv magyarul csak 2000-ben vált hozzáférhetővé a közönség számára. Az író hagyatékának szakszerűtlen közreadásáról tanúskodik, hogy a megnevezetlen szerkesztő (talán a szöveg gondozója?) a következő lapalji jegyzetet fűzte az első mondathoz: „A regény írásakor Márai nem következetes az idő kezelésében, ezért a mű során nehezen követhető az ostrom napjainak változása.” E mondat szerzője teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy regényről, nem pedig naplóról van szó. (Ismeretes, hogy Márai Leányfalun s nem budai lakásában tartózkodott az ostrom alatt.) A történetmondás fölépítéséből következik, hogy körkörös az időszerkezet. A kiinduló- s a végpont egyaránt az ostrom végét jelző huszonnegyedik nap. A cím célelvű folyamatot sugall, melyet az önmagába visszatérő elbeszélés egyértelműen megcáfol.
   
A nézőpont mindvégig egy huszonhároméves nőé, akinek valódi nevét nem tudja meg az olvasó. Sós Erzsébet néven kell szerepelnie, mert apja, az ismert csillagász, zsidókat mentett meg, s ezért a németek és a nyilasok egyaránt keresik. A tudós lánya az óvóhelyen szemtanúja lesz annak, hogy a nyilasok még akkor is fölkutatnak és kivégeznek egy zsidó fogorvost, amidőn már nekik is csak egy-két órájuk van hátra. A főszereplő egy nőnek a beszámolóját is végighallgatja a gázkamráról - ez a betét, különösen a művelt német orvos jellemzése, kísértetiesen előre vetíti a majdnem három évtizeddel később megjelent Sorstalanságot.

   
A céltalan őrület s nyomorúság végeztével a pincébe lépő első szovjet katona megerőszakolja „Sós Erzsébet”-et. A regény végén a nő elhagyja az óvóhelyet. Holttesteken lép át, akik között fölismeri az első szovjet katonát, akivel találkozott. Apjának búvóhelyéhez siet. Itt tér vissza kezdőpontjához a történetmondás. Megválaszolatlanul marad a kérdés: megtalálja-e a fiatal nő az apját. Általános iskolás koromban Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című könyve volt a kötelező olvasmány, mely szintén az ostromról szól. A két regény között feszülő ellentétet nehéz volna túlhangsúlyozni.
   
Márai regénye nyilvánvalóan azért jelent meg csak ötvenöt évvel a keletkezése után, mert a német és az orosz katonát nagyon különbözőnek, de egyaránt ellenszenvesnek tünteti föl, s azt sugallja: a nyilas rémuralmat nem követte szabadulás. E könyv azt is sejteti, hogy szerzője tevékenységének rendkívüli egységét többek között arra lehet visszavezetni, hogy egyaránt elutasította a nemzeti szocializmust és a kommunizmust. A meg nem történt szabadulás késztette arra, hogy 1948-ban másodszor is elhagyja Magyarországot. Távozása után rendszeresen figyelemmel kísérte az itthon megjelent műveket. Látván, hogy pályatársai valóban alkalmazkodnak a politikai helyzethez, 1949 elején arra a következtetésre jutott, hogy „Csak kívülről lehet megmenteni a magyar irodalmat” (Márai 1999, 19). Elsősorban ezért és nem súlyos megélhetési gondjai miatt döntött úgy, hogy elfogadja a Szabad Európa Rádió ajánlatát, és rendszeres műsorokban értelmezze a magyar irodalom múltját és jelenét. 1951-ben Münchenbe utazott, hogy már az első napon legyen alkalma szólni az otthon élőkhöz. A továbbiakban hetente látogatott Rómába kilenc perces „Vasárnapi krónika” című rovatának fölvételére, mely munkáért havonta háromszáz dollárt kapott. 1967-ig folytatta ezt a tevékenységét. Sajnálatos, hogy - egy-két kivétellel - a mai napig nem jelentek meg rádióelőadásai. Annyit megállapíthatunk: nemcsak a magyarországi, de a nyugati magyar könyveket is nagyon szigorúan mérlegelte. Példaként Zilahy 1950-ben angolul, majd hamarosan több nyelven is kiadott családregényére lehet hivatkozni, melyet naplójában is minősített: „Néha penetráns szagot hagy az irodalom a világban. Mint mikor a prostituált pacsulijával telik meg a helyiség... Zilahy 'bestseller'-je, 'The Dukays' ilyen pacsulis pornográfia. Ez a könyv többet árt a magyarságnak a világban, mint éhenkórász, cigányos politikusaink” (Márai 2001, 175).

   
1948 s 1956 között sokszor megkísértette a gondolat, hogy haza kellene térnie - „Harmadszor vagy negyedszer álmodtam ugyanazt csekély változatokkal: hazamentem Magyarországra”, írta egy ízben (Márai 2001, 74) -, de azt is gyakran érezte, hogy végleges számkivetettségre van kárhoztatva. „Három életforma van: a jézusi, a fausti, az ulyssesi. A többi adóalany” - jegyezte meg már 1949 elején (Márai 1999, 35). A Nápoly melletti Posillipoban, a második nagy görög eposz színhelyeinek közelében újraolvasta az Odüsszeiát, s a hős sorsából ezt a következtetést vonta le: „Már nem akarok sehová megérkezni, mert már végig csak utazni akarok” (Márai 1999, 37-38). A távollét, az idegenség állapotának tárgyiasításaként írta meg Béke Ithakában című regényét. Ezzel vette kezdetét a második száműzetésben megjelent köteteinek sora.
   
Egy másik könyv írását is megkezdte, azzal a szándékkal, hogy önmaga és mások számára igazolja: helyesen döntött, amidőn elhagyta Magyarországot. Eredetileg az Egy polgár vallomásai harmadik kötetének nevezte ezt a visszaemlékezést. 1949 márciusában így körvonalazta a célját: „Könyvem legveszélyesebb sorait írom: meg kell határoznom, néhány oldalon, mi a polgárság, mi az, amit jogosan támadnak benne a korszerű ellenfelek és mi az, ami életképes benne? Mi az, ami 'szerep' még benne, s mi az, ami már valóban elhalt ebben a szerepben” (Márai 1999, 65). Április 5-én már be is fejezte ezt a munkáját, de amikor azt a kérdést tette föl önmaga számára: kit érdekelhet, amit írt, elfogta a bizonytalanság. Hosszas töprengések és többszöri átdolgozás után, csak 1972-ben jelent meg ez az önéletrajzi mű. 1973 decemberében a Pándi Pál szerkesztette Kritika éles támadást intézett e könyv ellen, a tőke szószólójának minősítve a szerzőt, külön kitérve az 1956 erkölcsi tisztaságára vonatkozó szavakra. A Föld, föld!... megjelenésekor alig jutott el néhány magyarországi olvasóhoz; „a példányok, melyeket innen budapesti barátok címére küldöttem, egytől egyig visszaérkeztek, 'non admis' jelzéssel” - írta Márai Szőnyi Zsuzsának Salernoból 1974. április 17-én (Szőnyi 2000, 95).
   
Az a részlet, amelyre az idézett naplóföljegyzés utal, így hangzik a kinyomtatott változatban: „Ezzel az osztállyal, a polgársággal, örökké perem volt. Én, a felvidéki polgár ivadék soha nem éreztem otthon magam abban a budai polgári lakásban és szerepkörben, ami most a romok között enyészett. Hiányzott számomra, mi is?... A légkör. A megtartó, eleven polgári légkör. (Kassán nem hiányzott soha. A kolozsváriakon sem éreztem ezt a légszomjas tátogást, a légkör hiányát.) De minden, ami Budapesten körülvett, a kormányfőtanácsos, a méltóságos úr, a cselédnyúzó nagysága, a lipótvárosi plutokrata - (ő volt még a legjobb fajta ebben a felemás álpolgári pesti panoptikumban) - mindez nem volt számomra eleven, polgári légkör - igen, mint én magam, ez is csak karikatúrája volt annak, aminek emlékét Kassáról elhoztam és hűségesen őriztem. (...) a trianoni Magyarországon már nem élt polgárság, abban az értelemben, mint a Felvidéken, vagy Erdélyben” (Márai 1972, 98, 107-108). A polgári értékrend megtestesítőjeként Kosztolányit tüntette föl: „Nem volt tagja semmiféle Pártnak. (...) Nem hitt a Népben. Csak írt” (Márai 1972, 114).
   
Márai úgy érezte, azért kellett elhagynia az országot, mert a baloldal ugyanolyan ellenszenves volt számára, mint a jobboldal, amely tüntetett ellene A kassai polgárok bemutatóján. Szenvedélyes bírálatának a társutas volt a célpontja: „A 'haladó' értelmiség, szarukeretes pápaszemével, amint pontosan azokat a bűnöket követi el ma, kommunista pártigazolvánnyal zsebében, mint négy évvel ezelőtt a kékszemű, szőke, bilgericsizmás keretlegény” (Márai 1999, 24). Amidőn Mindszenty tárgyalását hallgatta a rádióban, a szovjet perekre gondolt. Sőtér Istvánról csak enyhén gúnyos hangnemben írt, a miniszter Ortutay Gyulát és az államtitkár Bóka Lászlót viszont keményen bírálta, sőt Fejtő Ferencet is, amiért Rajkot hősnek nevezte, hallgatván arról, hogy „ez a Rajk volt az, aki a hazai rendőrállamot minden cseka-módszerével megszervezte” (Márai 1999, 250). Úgy vélte, az egyik zsarnokság szüli a másikat - „Hitler soha nem léphetett volna a világszínpadra, ha nem előzi meg Lenin és Sztálin” (Márai 2001, 11) -, s ő azért van a száműzetésben is magányra kényszerítve, mert a két rendszer közül egyiket sem tudta elfogadni. A Nyugatra menekültek is bizalmatlanok voltak vele szemben, mert kezdettől fogva azt is hirdette: a távolélők nem ismerhetik jól a hazai állapotokat, s ezért nem igazán szólhatnak bele a Magyarországon élők ügyeibe. „Aki kiszakad, már nem tudja népét képviselni, bármennyire fájó ez nekünk” - nyilatkozta 1949. november 14-én a Clevelandben megjelenő Szabadság című lapnak (Szőnyi 2000, 140). Jobboldali magyarok többször is élesen támadták - a Hídverők című Ausztriában kiadott újság például már 1950. április 10-én gyalázkodó cikket közölt róla Magyar János aláírással -, ám ő azokkal szemben is bizalmatlan volt, akiknek üldözéséért korábban az egész magyar lakosságot tette felelőssé: „A zsidóság - tragikus tévedéssel - a bolsevizmuson át vesz elégtételt magának az elszenvedett sérelmekért” (Márai 2001, 125). Az „erőszak mindig ugyanazt akarja. És mindig ugyanolyan erőszakos eszközökkel akarja azt, amit akar. (...) az ördögöt nem lehet Belzebubbal kiűzni” - nyilatkozta a nemzeti szocializmust követő kommunizmusról a Szabad Európa Rádióban 1956. december 26-án, közvetlenül azután, hogy a magyar forradalom hírére visszalátogatott Európába (Szőnyi 2000, 155). Úgy írta le saját helyzetét, mintha közben az Édes Anna zárlatát idézte volna föl: „a 'közép' (...) a jobboldaliak számára mindig baloldali, a baloldaliak számára gyanús jobboldali marad” (Márai 1972, 310).

   
Nabokov száműzetésben írott könyveiben is sok a keserűség, de Márai 1948 után keletkezett műveiből hiányzik a korábbi alkotásaira jellemző játékosság, amely az orosz szerzőnek még kései alkotásaiban is megtalálható. Jellemző, hogy Nabokov - egyike azon kevés huszadik századi íróknak, akik viszonylag sikeresen váltottak nyelvet - The Visit to the Museum címmel mulatságos történetté alakította azt a rémálmát, hogy a Szovjetúnióban él. Márai nemcsak másokat bírált, de önmaga fölött is ítélt. Ha találkozott olyanokkal, akik olvasták valamelyik regényét fordításban, igazat adott bírálóinak, mivel érzékelte műveinek gyengeségeit. Egy nápolyi ügyvédféle megemlítette, hogy évekkel korábban olvasta a Divorzio a Buda-t, mely 1938-ban jelent meg. „Hümmögve mondja, hogy nem tetszett neki a könyv, unalmas volt. Igaza van, nekem sem tetszett” (Márai 1999, 26). Bele-beleolvasott korábbi köteteibe, és így összegezte a véleményét: „Amit írtam, egészében, nem jó. Az 'életem munkája' nem jó. Mi az, ami megmaradhat belőle? A verses prózák néhány sora. Talán a Zendülők, a Féltékenyek és a Sértődöttek. (...) A Vendégjáték, Igazi, Gyertyák, Nővér, Sirály, Válás Budán, Csutora, Bébi... ezzel majd ügynökök eljátszanak külföldön, ha éppen kedvük van ehhez és nem akad jobb holmi a kezükügyébe. De nekem ehhez nincs sok közöm” (Márai 1999, 115, 164). 1949-ben némelyek föl akarták terjeszteni Nobel-díjra, és Gide - ki két évvel korábban kapta ezt az elismerést - támogató levelet írt, mert nagyra becsülte azt, amit a magyar írótól franciául olvasott. Amikor Márai tudomást szerzett erről a tervről, a következőket írta naplójába: „Azt hiszem, én nem érdemlem meg a Nobel-díjat, s ezt nem valamilyen selypegő, hamis szemérem mondatja velem, hanem a meggyőződés. 'A Garrenek műve' minden, amit - a Nobel-díj birtokában - le tudnék tenni a világ elé, s ez a könyv nem tökéletes” (Márai 1999, 209-210). Elmarasztaló ítéletét még a közelmúlt alkotásaira is kiterjesztette. A Judit című regényről - melyet 1948-ban Magyarországon kezdett írni és Genfben fejezett be - szigorú mérleget készített, s az ugyancsak a háború után készült Harminc ezüstpénz elolvasása után arra a következtetésre jutott, hogy már az 1945-ben kialakult magyarországi helyzet is lehetetlenné tette öntörvényű, teljes értékű műalkotás megteremtését: „Vontatottsága, terjengőssége, aránytalanságai elképesztenek. Nyilvánvaló, hogy otthon teljesen légüres térben dolgozott már az utolsó években minden író. Én is. Nem volt önkritikánk, sem mértékünk, írásainkat nem tudtuk egy föltétlen mércéhez igazítani” (Márai 1999, 153). Az volt a véleménye, hogy a politikai rendszer ugyanúgy el fogja torzítani a magyar művelődést, ahogyan tönkretette a művészetet abban az országban, ahol Lenin ábrázolásai szorították ki az alkotó tevékenységet.

   
Hangnemének végtelen keserűsége azzal magyarázható, hogy kilátástalannak látta a Nyugaton élő magyar író helyzetét. „Lehet-e 'szakítani' egy hazával? Nem lehet. Ez öngyilkosság” - írta 1949 elején, (Márai 1999, 23) s ez a véleménye ösztönözte San Gennaro vére című könyvének elkészítésére. Évekig küzdött a feladattal. Hol regényként, hol útleírásként képzelte el, hol első, hol harmadik személyben írta, s a műfaj eldöntetlensége éppúgy érezhető a száműzött magányosságának e kivetítésében, mint ellenpárján, a Rómában történt valami című alkotáson, mely Julius Caesar megöletésének történetét mintegy ürügyként használja a kommunista rendszert kiszolgáló magyar írók ellen intézett támadáshoz, vagyis a történelmi regényt időszerű példázattal ötvözi. Ez utóbbi művét szerzője olyan „Jegyzet”-tel bocsátotta közre, melyben ő maga utalt a művészi egyenetlenségekre: „Ez a könyv megkapta a klasszikus érlelési időt. Nem biztos, hogy javára vált” (Márai 1971, 201).
   
Amikor Márai nagyon fiatalon, először utazott évekre Nyugatra, úgy vélhette: megszűnt az ország, amely a hazája volt. Másodszor is elveszítette szülővárosát, s ekkor már a reménytelenség késztette távozásra. Meg volt győződve arról, hogy ami bekövetkezett, nem teremthet jobbat annál, ami letűnt, s egyúttal azt is világosan látta, hogy a magyar nyelvhez ragaszkodó író számára a távollét sem hozhat „eredmény”-t. 1949-ben, Szindbád-regényének újraolvasásakor fogalmazódott meg benne az a föltevés, hogy egész addigi munkássága elavulásra van kárhoztatva: „Ez az álruhás tréfa most (...) különösen megkomolyodott. Úgy olvasom, mint egy történelmi tanulmányt. Mindaz, amiről Szindbád beszél, amit szeretett, amit gyűlölt, amiben hitt, ami gyöngéje és ami erőssége volt: nincs többé” (Márai 1999, 236).

   
Bármennyire is igaz, hogy Olaszországban s Amerikában is írt értékes művet - az erősítő esetében a „kitalált” történet az inkvizícióról és a függelékként, jegyzetek formájában közölt, Közép-Európa legújabbkori történelmére is vonatkozó idézetek kölcsönhatása figyelemre méltó, az Ítélet Canudosban öntörvényű, zárt világa pedig minden oktató célzat nélküli, s a megszállottak tömegmozgalma így sokkal félelmetesebb, mintha az elbeszélés értekezéssel keverednék, mint a kevésbé sikeres alkotásokban -, az önéletrajzi szövegek mégis elárulják, hogy szerzőjük távlattalannak élte meg második száműzetését, tudván, hogy elszigetelődött a magyar irodalomtól. Két rossz közül a kisebbiket választotta. Tagadhatatlanul kevésbé nyomorodott meg szellemi értelemben, mint azok a pályatársai, kik hazájukban maradtak - gondoljunk csak szovjet vagy magyar kommunista vezetőkről vagy a Szovjetúnióba tett látogatásról szóló írásokra -, innen az erkölcsi fölény, mely utolsó évtizedeinek könyveiből sugárzik, de művészetére óhatatlanul is hatott a bezártság. Noha úgy gondolta, az értelmiségnek el kell hagynia Magyarországot, mert nem vállalhat részt az ott történő eseményekben, nem kételkedett abban, hogy a száműzetés is zsákutca: „Minden megszűnik, elpusztul, amorph lesz, feloldódik, minden, amiben hittem, amihez közöm volt, amiért éltem. A semmi felé élek, a semmibe írok. (...) Magyar nyelv, magyar könyvkiadás, magyar olvasók nélkül nem vagyok senki és semmi” (Márai 1999, 44-45, 57).
   
Bármennyire is visszatekintő a távlat Márai legjobb műveiben, olyan tanulság is levonható belőlük, amely a jövő felé mutat. A világ egységesülését s a magyar nyelv esetleges fenyegetettségét korábban élte meg, mint a magyar írók túlnyomó többsége. 1950-ben, Knut Hamsun utolsó könyvének olvasásakor állapította meg, hogy a norvéghoz hasonlóan a magyar irodalom is főként a német nyelvterületnek köszönhetően jutott el a világba. Jelenkori íróink külföldi sorsa is ezt a föltevést igazolja. Ugyanebben az évben a zürichi rádióban tartott fölolvasásakor fogalmazta meg azt az észrevételt, hogy nem tud németül. Ez a tapasztalat is megerősítette azt a hitét, hogy csakis magyarul írhat. Egy évvel később értesült arról, hogy Magyarországon bezúzták a könyveit. E hír döntően járult hozzá elhatározásához, hogy kivándorol Amerikába. Angolul sokkal kevésbé tudott, mint németül, s noha a bevándorlási engedélyre várva, hozzálátott a nyelvtanuláshoz, semmi kétsége nem volt abban, hogy „ez a küzdelem az angollal, ötven éves korban, meglehetősen reménytelen” (Márai 2001, 10). Tudtommal soha nem próbálkozott azzal, hogy angolul írjon, s noha sok könyvét fordították különböző nyelvekre, biztos volt abban, hogy legjobb alkotásainak értékei nem menthetők át másik nyelvbe. Ezt a föltevését nem cáfolja, hogy A gyertyák csonking égnek - mely 1950-ben Die Kerzen brennen ab címmel megjelent változatában visszhangtalan maradt - Die Glut címmel az 1999-ben tartott Frankfurti Könyvvásárnak legnagyobb magyar sikere lett, s nemcsak azért, mert Marcel Reich-Ranicki nagy író művének nevezte egy olyan sokak által nézett műsorban, amelyben Toni Morrison Paradise című regényéről és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvéről is elmarasztaló ítéletet fogalmazott meg. Az újabb német fordítás címe egyébként arra vezethető vissza, hogy Márai Parázs címmel egyfelvonásost készített a regényből, amelyet Asche und Glut címmel Podmaniczky Tibor átültetésében, 1967. augusztus 23-án az akkori második német tv-csatornán is sugároztak. Márai könyvei közül Olaszországban is ugyanez a regény vált népszerűvé - az 1958-as keltezésű, Marcelle és Georges Régnier készítette francia változathoz (Les braises) hasonló, Le braci címmel jelent meg Marinella d'Alessandro fordításában s 1998 áprilisa és 2000 januárja között kétszázezer példányban fogyott el -, tanúsítván, hogy a fordíthatóság nem okvetlenül feleltethető meg a művészi teljesítménynek. Azok az alkotások, amelyekben leginkább érzékelhető Márai nyelvteremtő ereje, idegen nyelven nem arattak elismerést - a Szindbád hazamegy 1978-ban közreadott német változata bizonyítja ezt a legszemléletesebben. Úgy is lehet fogalmazni: Márai műveinek esetében a fordíthatóság a népszerűséggel van egyenes és az igényes, szakszerű értelmezők véleményével fordított arányban. A gyertyák csonkig égnek eredeti megjelenésekor kemény bírálatokat kapott, de 1946-ig huszonhétezer példányban fogyott el - ami a negyvenes évek közepén kiemelkedő magyar könyvsikernek számított -, s 1990-ben a Helikon Kiadó is vele indította az életmű közreadását. Másutt is ez a könyv bizonyult legsikeresebbnek: 2000-ben Brazíliában, Dániában, Hollandiában, Lengyelországban, Norvégiában, Svédországban és katalán földön, 2001-ben az Amerikai Egyesült Államokban, Portugáliában, Cseh- és Finnországban, 2002-ben Angliában, Izráelben és Szlovéniában adták ki, és tudomásom szerint készül a bolgár, észt, görög, izlandi, japán s koreai fordítás.
   
A fordítások sikertelenségét Márai hamar elfogadta. Az viszont egyre inkább nyugtalanította, hogy az idegen nyelvek használata rombolhatja anyanyelvi kifejezőkészségét. „Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom és franciául, vagy angolul fejezem be, ahogy tudom” - állapította meg 1950-ben, s ebből a keserű tapasztalatból kiindulva írta Halotti beszéd című versét a következő évben, közvetlenül a kivándorlás előtt.

   Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
   Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...
   Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.
   A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.
   Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
   Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
   (...)
   A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.
   A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
   „A halál gyötrelmei körülvettek engemet!...”
   Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
   A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.
   A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
   Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
   Még szólnak s üzennek ők, mély szellemhangokon,
   A tested is emlékezik, mint távoli rokon.
   Még felkiáltasz: „Nem lehet, hogy oly szent akarat...”
   De már tudod! Igen, lehet...

   Eredetileg nem szánta közlésre, de hamarosan több helyen is megjelent, sőt hivatkozási alappá vált e költemény. „Ez lesz az emigráció 'Szomorú vasárnap' című kupléja - amely mellett hajdan, Pesten, a cselédek öngyilkosok lettek” - jelentette ki, meglehetősen fanyarul (Márai 2001, 232). Közvetlenül ötvenkétéves születésnapja után, 1952. április 13-án szállt föl a „Constitution” nevű hajóra. Elutazása előtt Vörösmarty utolsó verseit olvasta, s a Világos utáni helyzetre gondolva, a következő szavakat vetette papírra: „Ma úgy gondolunk vissza erre az időre, mint valaki, aki látta tulajdon rákleletét, gondol arra, hogy ifjúkorában valamikor influenzája is volt” (Márai 2001, 98).
   
Nem sokkal New Yorkba érkezése után megtapasztalta azt, amiről a Halotti beszédben szólt: hivatalos iratokon már ékezet nélkül írta a nevét. A Béke Ithakában levonatainak olvasásakor megrendítő élményben volt része: „Hét éve először korrigálom egy könyvem magyar nyelvű szedését. Javítás közben egy pillanatra, - s ez a pillanat igazán olyan, mint amikor örvény előtt áll s elszédül az ember, - nem tudom 'polyva' vagy 'pelyva' a helyes szó? Egy pillanat után kapcsol az agyam és tudom, hogy 'pelyva'; De ez a pillanat félelmes” (Márai 2001, 311).
   
Élete utolsó négy évtizedében állandó rettegésben élt, hogy elfelejti az anyanyelvét. Többeket megkért arra, figyeljék az esetleges idegenszerűségeket nyelvhasználatában. Nincs kizárva, 1989. február 4-én kelt levele is ezzel a szándékával hozható összefüggésbe, amelyben azt javasolta, látogassam meg. Mivel rossz irányítószámot írt a borítékra, kéréséről csak azután értesülhettem, hogy San Diego vezető napilapjában megjelent az a néhány mondat, amelyet halála alkalmával megfogalmaztam.
   
Legfőbb mesterének Aranyt tartotta, kinek szavai „az emlékezés mély vizéből fodroznak, türemlenek elő” (Márai 1999, 242). „Egyedül kell maradni, egyedül a magyar nyelvvel, Károlival, Pázmánnyal, Vörösmartyval, Arannyal, Babitscsal, Kosztolányival, Krúdyval... Egyedül, halálig” (Márai 1999, 269). Negyven évig ennek az eszménynek a jegyében élt s dolgozott.

Szegedy-Maszák Mihály
   

Hivatkozások
   Fekete, Gézáné (1975) A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825-1973. Budapest: MTA.
   Hornyik, Miklós (1982) Beszélgetés írókkal. Újvidék: Forum.
   Kosztolányi, Dezső (1979) Európai képeskönyv. Budapest: Szépirodalmi.
   Márai, Sándor (1945) Napló (1943-1944). Budapest: Révai.
   Márai, Sándor (1946) Ihlet és nemzedék. Budapest: Révai.
   Márai, Sándor (1971) Rómában történt valami: Regény. Toronto: Pannonia.
   Márai, Sándor (1972) Föld, föld!... Emlékezések. Toronto: Vörösváry.
   Márai, Sándor (1993) Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Pozsony: Kalligram.
   Márai, Sándor (1999) Ami a Naplóból kimaradt: 1949. Toronto: Vörösváry.
   Márai, Sándor (2001) Ami a Naplóból kimaradt: 1950-1951-1952. Toronto: Vörösváry.
   Szőnyi Zsuzsa (2000) Vándor és idegen: Levelek, emlékek. Budapest: Kortárs.
   
   Forrás
   
   

[ Szegedy-Masszák Mihály ] 2004-02-23 21:19:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Sinkovits Imre, nem lévén más lehetősége, aznap fulladásos halálra ítélte Gertrudist. Az ifjú kellékes, Szász János néven immár világhírű film- és színházrendező.

Ronyecz Mária hetvenöt éve született.

[ Archívum ]
A yesyes és Myra Monoka képviseli hazánkat
Az ibis szállodamárka nemzetközi programjának keretében 17 országban adnak helyi művészek összesen 44 intim és exkluzív minikoncertet. Az ibis Music magyarországi eseményén, az ibis Budapest Centrum közösségi terében ketten is felléptek: a yesyes dinamikus, fiatalos koncerten adott válogatást legnépszerűbb dalaiból, a sokoldalú és izgalmas Myra Monoka pedig kortárs r’n’b-ből és érzelemdús elektronikus popból ötvözött számait mutatta be.
[ Keresés ]
Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Radnóti Miklós 110 éve született

Deák Kázmér grafikai kiállítása &

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Lord of the Dance ismét Magyarországon

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]