ÚJ FORRÁS - szeptember

Vélhetőleg az ÚFO gyakorlata - tömbösítve, csapatban, egy-egy, civil olvasói fül számára is felfogható tanulmány köré boglyázva, nevesítve, értelmezve a látottakat - az egyedül üdvözítő út ahhoz, hogy az erdélyi irodalom „egységben” legyen képes megjelenni az anyaországi olvasó számára. Már amennyire Erdély irodalma egységesnek nevezhető. Nem egységben, inkább a „létezőben”, „élőben” a helyesebb meghatározás. Csakhogy a „tömb”-nek, nekiszalad az olvasó, ha akarja, ha nem, amíg a szólistákat kikerüli, ha nem jelzi valami zászló, vagy döngetés az üstdobon, hogy itt egy figyelemreméltó szólótáncos közlekedik, koncentrálj a szokásosnál jobban, te kedves olvasó!        Kérdés: mi a teendő? Az egyik szemlélet szerint a tömbösítés azonnali rezervációt is jelent, miközben egy (1) közös magyar irodalomról szeretnénk beszélni. A másik szerint a megváltozott világban minden magyar nyelven alkotó számára adott a lehetőség betörni „bárhonnanfelől” az új dalokkal. Hát ez a kétséges, hogy hasonló lehetőséggel bírnának a határon túli, határon inneni irodalmárok. Hogy egyáltalán. (Ezt fogalmazza meg anno Lovas Ildikó: Bekerülni az anyaországi irodalomba egyképpen lehetséges, ha valaki bevisz a hátán.)    Kérdés továbbra is, mi a teendő? Miképpen oldható meg, hogy a „két” magyar nyelvű irodalom különbözőségei ne elválasszák, hanem homogenizálják, a különbözőségeket kiemelve egységesítsék, tegyék érdekessé a megjelenésben, hívják fel a figyelmet.    Az idő, mondják, szentesíti a módszert. Csakhogy az író élete nem végtelen, a múló idő meghatározza. Keveseknek adatott meg, ami Kányádinak (főként különleges derűje révén), Sütőnek (főként a politika révén), Szőcsnek (főként a politika révén), Orbán János Dénesnek (főként saját jogon).    Látunk egy működő, használható technikát az Új Forrásét: összefoglaló tanulmány (Fried István), és a kapcsolódó anyagok azonnal leképezik-bizonyítják-igazolják, amit a tanulmányíró megfogalmaz.