KO A SZIGETRŐL 1.

Esőnap        “Én kifejezetten örülök a szar időnek – kezdi Gege a Filatorigátnál, délutáni találkozásunk felütéseként. – Eltűntek a zsernyákok a megállóból, lehet lejmolni gőzerővel. Az mégiscsak piszokság, hogy egy kalap alá vesznek minket a koldusokkal…”        Gege fél óra alatt összehozza a holnapi napijegy felét, a mait tőlem kapta. Már csak a benti életre kell, de arra nem olyan sok, az előbb is megállt mellettünk egy punk pár, veregetik Gege vállát, szájába kannás bort töltenek. Óvatosan nézegetem a flakont, nincs az oldalán halálfejes jelzés, mégse kérek.    Fél öt, az Irodalmi Sátor szereplőinek a gyülekezési ideje. Erdős Virág a Battyányitól telefonál: teli van minden ellenőrökkel, neki egy vasa sincs, most gyalogoljon?        Gegét otthagyjuk dolgozni, mi pedig végül csak bevergődünk, Mátéval a szomszédos pultnál landolunk, első, jól megérdemelt sörünkkel. A tavalyi beszámolóim után megkaptam a dorgálást, hogy sörivási szokásaim taglalásának szabjak gátat – de hiába minden, a sör dicsérete a sziget-krónikámból ki nem maradhat. Érdemes elolvasni ehhez adalékként Őz Zsolt wan2-béli cikkét a szigetes táplálkozással kapcsolatban… Szóval első gyöngyöző kortyok, körülöttünk csupa külföldi, a pultosoktól megtudjuk, hogy már hétfő óta itt vidámkodnak. Ezek után nem csodálom a mobil-WC-k állapotát…        Befelé jövet, az első kanyaroknál sóhajtva állapítottuk meg, hogy idén bizony nem lesz full a fesztvál. Ám mihelyt a Pesti Est sátrához értünk, a kép megváltozott. Pokolbéli kavalkád, a színpad üres, valahonnan harsány zene szól, az emberek erre őrjöngnek. Ösztönből a színpad felé fordulva tapsolnak, mintha lenne kinek.    Nekem valahogy nincsen táncos kedvem, marad az üldögélés, aztán kezdődik a felolvasás. A programunkat mindenhol másképp, más szereplőkkel hirdették meg, ezért meg is döbbent a közönség viszonylag nagy számú jelenléte. A program szerint paródia-est vagyunk, én ezt nem értem, meg is interjúvolom az egyik szervezőt, Balázs Esztit, mi indokolja itt az én jelenlétemet.        Rájöttem, hogy kétféle író van. Az egyik az életben enervált, humortalan, csak mások bánatán tud nevetni, ám az írásaiban maga a gegek királya, a vicc virtuóza. És van a másik, aki a hétköznapok derűjének őre, akinek szájából még a gané is mosolyt fakaszt, viszont ha papír, vagy monitor van előtte elkomorodik, a létet feketébe csomagolja, és csak rója-rója az elkeserítő, szomorúságot sugárzó sorait. Én ez utóbbi kategóriába tartozom, kértem hát, hadd kezdjek én. Négy tragikus vers után Hazai Attila osztotta meg velünk ihlete legfrissebb gyümölcseit, egy házasságparódiát, melyben a bonyodalmakat egy ékszerteknőc okozza.    Aztán a hihetetlen vékonyra lefogyott Erdős Virág prezentált egy másmilyen mesét.    A sort Gráf Légrádi Balázs zárta, igazi csemegeként. Dalszövegeket versesített, amikről eldönthetetlen, vajon viccnek voltak-e szánva. A közönség mindenesetre annak vette, fulladoztunk, gurultunk, a sátrat életre keltette Odorics finom kacaja.        Az est után az eső újra rákezdett, a csónakházi bázisunk felé vettük az irányt. Húgom elstartolt Uhrin Benedekre, aki példátlan módon negyed órát kapott a Nagyszínpadon. Végre valóra vált a rajongók vágya, Uhrin a helyére került. Húgom elcsípte a csónakházban egy percre az öreget, aki érdemi eszmecsere helyett arról panaszkodott, milyen mocskos a világ. Az ő CD-jét pl. csak tízezren vették meg, de milliók élvezték másolás után…    Mindegy, várunk a másik nagy öregre, a Buena Vistás Ibrahim Ferrer-re, várunk a legendás Pop Ivánra, és megint éjjel van, és megint becsíptünk kissé…