Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Andromaché - tanulmány
[ Nemzeti Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. szeptember 17. kedd    Mai névnap(ok): Zsófia, Ludmilla a - a - a
Török Miklós: KUTYADOLGOK (részletek)
Kutyadolgok a hetvenes évek Erdélyéből. Főszerepben egy váradi boxer. És egy világrendszer.


   

   

   KUTYADOLGOK
   

   

   Megrendelhető:
   e-mail: dorka.23@freemail.hu
   Kaposi Dorka, Erdő u. 65, 2092 Budakeszi. Tel./Fax: 06/23-453493 - ár: 1400 Ft
   
   
    Valódi kutyabőrös családból származott, őseit jóval több, mint a tizedik generációig vissza tudta vezetni, de ezért soha nem részesült hátrányos megkülönböztetésben, s a felmenői se lettek osztályellenséggé nyilvánítva. Semmi bé-lista, recski tábor, kitelepítés vagy emigráció.
   
Csabaközi Dáma a XX. Század 70-és éveiben született Budapesten, amikor a világ olyan volt, hogy az emberek azt hitték, van ok az optimizmusra.
    Dámát azonban ilyesmi nem foglalkoztatta. Azért nem, mert ha a boxerek hajlamosak is egy filozófus bölcs tekintetével szemlélni környezetüket, amúgy mindenféle fölösleges töprengéstől tartózkodnak.
    Az újszülött boxerkölykök, mint általában minden kutya első, ösztönös megnyilvánulása az, hogy vakon és csúszva, mászva gurulva elindulnak megkeresni anyjuk duzzadó emlőjét, aztán gyúrják, öklözik, szívják az éltető nedvet, míg pocijuk oly keményre nem dagad, hogy már mozogni is alig tudnak. Így alszanak el rakáson, szuszogó csomóban, hogy időnként egyikük-másikuk méltatlankodva felvinnyogjon, s kíméletlenül, mint egy kis buzgó patkány, kényelmesebb helyet szorítson magának ugyancsak igyekvő testvérei között.
    Dáma nyolc hetes korában került városunkba, Varadeára. Ez a név ugyan így nem szerepel semmilyen térképen, mert én találtam ki. A várost alapításától kezdve 800 évig magyarok lakták és Váradnak nevezték. Aztán jöttek a határtologatások, Oradea lett belőle, aminek semmi értelme nincs, azon kívül, hogy hivatalosan románná nyilvánították, mintha itt magyarok sose laktak volna és igazolásként a Kárpátokon túlról telepítették ide a népeket. Ezért pontosítottam Varadeának szülőhelyemet, mert így jobban tükröződik a valóság: már nem tiszta magyar, de még nem is teljesen román ahhoz, hogy akár az egyik, vagy a másik neve igaz lehessen.
    A kiskutya ára kétezer forint volt, ami szép pénznek számított, de új gazdája, örökké vállalkozó kedvű Jeles barátom nem garasoskodott, hanem számolt és tervezett. Számolt azzal, hogy Varadeán ritka volt a fajtatiszta boxer, no meg azzal is, hogy a villákat építgető fejesek urizálása, sznobizmusa máris potenciális vásárlókká teszi őket, ha divatba jön a kutyatartás. Erre utalt egyébként a nemrég megalakult Ebtenyésztők Egyesülete --- és a kutyakiállítások, versenyek szervezése is.
    Dáma dinasztiát alapító szerepe tehát már ekkor el lett határozva. S mert minden fejedelmi frigy végeredményben csak hideg számítás és üzlet, Jeles azonmód eljegyezte a kiskutyát sógorom még nem létező, de garantáltan pedigrés, jó házból, azaz kennelből beszerzendő kanjával. Ilyen formában kerültem én valami rokonszerű kapcsolatba a barátom és később a húgom boxerével.
    Ha alaposabban visszatekintek az időben, volt már kutyákkal azelőtt is dolgom. Talán másfél év körüli lehettem, amikor az udvarunk végén lakó szomszéd állandóan láncon tartott, nagy, sárga szukája lekölykezett. Olyan vad volt és harapós, hogy a közelébe se volt szabad mennem. Feltételezem, ennek a tilalomnak az lehetett az oka, hogy engem féltettek a kutyától, és nem a kutyát tőlem, mert nekem eszem ágában sem lett volna öt bántani. Amilyen szófogadó gyerek voltam, természetes, hogy a legelső adódó alkalommal hátrasettenkedtem a kiskutyákhoz és bizonyára remekül elszórakoztam velük, mert mire az egyik szomszédunk észrevett, én már a kicsik felét félresöpörve versenyt szoptam a többiekkel. Lett is belőle riadalom, összecsődült a fél udvar, és tisztes távolból suttogtak, pisszegtek, csalogattak, de én juszt se akartam abbahagyni ezt a csodálatos játékot, hiszen itt biztonságban éreztem magam. A nagy kutya megvédett, s ha volt okom valamitől félni, akkor az csak az engedetlenségemért járó büntetés lehetett. És ez nekem igazán nem volt sürgős. Így telt az idő, amíg haza nem érkezett a gazda és erőszakkal, ölbe kapva el nem szakított a kutyatej további élvezetétől.
   Másik, rendhagyó élményem már sokkal későbbi, sógorom első boxerével kapcsolatos. Szegény Lady kicsi korában véletlenül beszorult az ajtónyílásba és olyan csúnyán roppant meg, vagy inkább roncsolódott a medencéje és olyan rosszul forrt össze, hogy ennek következményeként nem lehetett pároztatni. A hormonjai viszont normálisan működtek, valószínűleg ez okból minden tüzelési periódus után egyre agresszívabbá, vadabbá vált. Én már így ismertem meg, kiszáradt aggszűzként, szomorú, mogorva és csak a közvetlen környezetét elfogadó, indulataiban kiszámíthatatlan házőrzőként. Félt tőle mindenki, s bevallom, eleinte én is. Egy alkalommal azonban valahogy úgy találkozott a pillantásunk, hogy önkéntelenül, kinyújtott kézzel, lassan elindultam felé.
   - Ne! Megharap! – kiáltott rám a sógor, de már késő volt. Magamnak se tudom megmagyarázni, miért tettem, egyszerűen éreztem, hogy ez a jószág vonzódik hozzám, én pedig szívesen megsimogatnám.
   - Jól van, jól... jó kutya, jó kutya...
    Halkan beszéltem hozzá és megsimogattam a fejét. Tudtam, hogy nem fog bántani. Csak az ember nem igazán őszinte teremtmény ám, és én ezt a nagy, jóleső érzést, az elfogadás örömének valahol legbelül támadt harmóniáját máris elbohóckodtam egy cirkuszi attrakció „voilá” tapsot váró laposságára.
   - Ehhez mit szólsz, kispajtás?
    A kispajtás nem jutott szóhoz, és én sem, amikor Lady, évek óta teljesen szobatiszta lévén, a nevét és neveltetését meghazudtolva, mintha valami delejes inger bűvkörébe került volna, minden részében remegve, de szemmel láthatóan örömből fakadó kígyózó mozdulatokkal, kissé leereszkedve, a szőnyegre pisilt. Nem sokat, de ahányszor hozzáértem, csöpögtetett egy kicsit. Ilyet a sógor se látott még tőle, s bár nem értette, hogy mi is történt tulajdonképpen - őszintén szólva én sem -, annyit mindenképpen megérzett, hogy ez alkalommal vétek lett volna akár csak egy szóval is megszidni a kutyát... Ettől kezdve, ahányszor találkoztunk és megsimogattam, Lady egyfolytában odapisilt.
   - Nem csoda, tiszteli bennem az igazi férfit!
    Ezzel a pökhendi magyarázattal általában sikert arattam, lelkesen röhögött rajtam mindenki, tovább nem firtatva a köztünk lévő „intim” kapcsolatot. Azt hiszem, valahol én maradtam „szegény, aki beérte egy ilyen sápadt poénnal. Mentségem talán az, hogy én csak ember vagyok, s mint ilyen, korlátolt olyan dolgokkal szemben, amiket egy istenadta kutya jobban megérez, tud és értésemre próbál adni, de nekem nincsen hozzá antennám...
   
   
*

   
    Dáma Varadeára kerülése nem volt teljesen legális, mert a két „baráti szocialista ország” viszonyát meglehetősen komplikált és szerteágazó vámtörvények szabályozták, különös tekintettel arra, hogy „kire” kellett őket vonatkoztatni. Ha „jó elvtársra”, ha a vámos ismerősére, ha a vámos sógorának az ismerősére, vagy ha ennek a komájának az ismerősére és valaki szólt is egy jó szót az érdekében, akkor természetesen a „közismerten híres nemzeti vendégszeretet” jegyében - ami a határ belépő oldalán a magyart leszámítva több nyelven is olvasható -, szokás volt eltekinteni a kötelezően kötözködő bürokráciától. Időnként a „mica atentie” („apró figyelmesség”) is segített, amerikai cigaretta, kávé, csokoládé, pipereszappan és egyebek formájában. Jeles nem tartozott az első, kiváltságos kategóriához, „mica atentie”-t sem hozott, így a határozott fellépésen kívül csak a Magasságbeli gondviselésében bízhatott.
    A három napos társas kirándulás utasait csomagostól behajtották az épület várótermébe és az ajtóhoz rögtön odaállt egy géppisztolyos katona, hogy minden kétséget kizáróan érezzék, tudják: hazaérkeztek. Egy hatalmas, kerek asztal belső oldalán álltak a vámosok, az utasok pedig szép sorjában, körbe-körbe pakolták elébük a kinyitott táskák, bőröndök tartalmát. Jeles a kicsi kutyát még a buszból való leszálláskor a nagykabátja zsebébe süllyesztette és a többi utassal ellentétben nem azért aggódott, amit hozott, hanem azért, amit nem hozott: az állatorvosi igazolást. Ennek beszerzésére egyszerűen nem maradt ideje.
    Amíg az asztalhoz ért, érezte, hogy Dáma abbahagyta a mocorgást, s talán már el is aludt a jó meleg zsebben. Nyugodtan állt a vámos elé, kinyitotta a sporttáskáját, amiben semmi más nem volt, csak a saját személyes holmija. Ettől persze rögtön gyanússá vált. A vámos buzgón kotorászott, aztán megkérdezte:
   - Mit hozott?
   - Semmit... – vigyorgott Jeles ártatlan képet vágva, mert a magas asztallap teljesen eltakarta enyhén domborodó kabátzsebét. De a vámos tudta, hogy ilyen nincs, akkora hülye még nem született ebben a szép hazában, aki két évenként egyszer külföldre szabadulva teljesen üres zsebbel tér meg. Ami tényleg nem volt üres, csak ebben a pillanatban a vámszedőnek nem jutott eszébe éppen ott keresgélni.
   - Legyen őszinte... – kezdett lágyabb akkordokat pengetni, hatásos szünetet tartva, akár egy ájtatos plébános, aki gyónásra szeretne bírni egy apagyilkost, „valld be fiam... könnyíts a lelkeden”, s mert még mindig semmi, fenyegetően felemelte a hangját. - ... ha mi találjuk meg, sokkal rosszabb lesz!
    Jeles azonban már döntött és ő lendült támadásba.
   -Micsoda dolog, hogy nem hisz nekem? Azt állítja, hogy hazudom?!
    A vámost meglepte ez a határozottság, de még nem adta fel teljesen. Az asztalra borította a táska tartalmát, és egyenként, minden darabot alaposan megforgatva, tapogatva rakta vissza.
   - No... és ebben a neszesszerben mi van?
    Hat levél magyar antibébi tabletta lapult az alján, de Jeles, diplomás gyógyszerész lévén, nem jött zavarba.
   - Migréntabletta.
   - Fejfájás ellen?
    A hangsúlyban már ott feszült a felhúzott csapda. Tudta, hogy mire való, a felesége is bizonyára használta, csak olcsóbb fajtát, csomagból. Az utasok csomagjából.
   - Persze – bólintott Jeles, és mielőtt még a vámos diadalmasan lecsaphatott volna, bizalmasan hozzáfűzte: - Ha a barátnőm szedi, nekem se fáj a fejem.
    A poén ült, a másik nem tudta megállni nevetés nélkül, így enyhültebben folytatta.
   - Remélem tudja, hogy nálunk „ilyesmit” tilos használni?
   - Miért? Óvszert mindenhol lehet kapni és a végeredmény ugyanaz.
   - De „ez” nincs engedélyezve.
   - Én meg nem szeretem a gumit. Maga szereti?
    Szolgálatban nem szokás zavarba jönni, sem olyan kérdésekre válaszolni, amelyek nem a tárgyhoz tartoznak, ezért a vámos bölcsen úgy döntött, hogy lezárja a helytelen vágányra tévedt társalgást.
   - Legközelebb mondja meg, hogy mit hozott, láthatja, mi mindent megtalálunk. – És mintha egy legyet hessentett volna el, egy kézmozdulattal befejezettnek nyilvánította a vizsgálatot.
    Így érkezett Dáma illegálisan az országba, ám a maga részéről makulátlanul tiszta lélekkel, édesdeden szunyálva új gazdája zsebében.
   
   
*

   
    Házunk szemben állt a Jelesével, az utca páratlan oldalán. Ott áll most is, bár a pontos helyét nem koordinátákban, hanem a relativitás elméletével lehetne csak közelítőleg meghatározni.
    Kísérlet erre valamikor a hetvenes évek elején, egy vasárnapon történt, amikor az egész országban önként, de kötelező módon az urnák elé járult minden állampolgár, férfi és nő, kommunista és alkoholista, hogy letegye voksát a szebb jövő és az aranykor eljövetele mellett.
    Késő délután, nehogy még itt is sorba kelljen állni, indultunk el nagyapámmal s nagyanyámmal hármasban a sarki iskolához, szavazni. A hosszú, pirossal letakart asztalnál három öltönyös, nyakkendős elvtárs ült, előttük halomban a körzet lakóinak névsora.
   - Neve, lakcíme? – mordult ránk hivatalosan, az ország hivatalos nyelvén a középső.
   - Jó napot kívánok – mondta nagyapám magyarul és megemelte a kalapját.
   Az elvtárs úgy meghökkent, hogy ugyanígy köszönt vissza.
   - Jó napot... – és megismételte az előbbi kérdést.
   - Van szerencsém. – nyújtott kezet az öregúr és bemutatkozott. Az elvtárs megrázta, visszazöttyent a helyére és pislogott jobbra-balra, hogy mit szólnak hozzá a társai. De azok hallgattak.
   - Hol tetszik lakni?
   - A Lukács György utcában.
   Az elvtárs végigfuttatta ceruzája hegyét a listán, egy rovat sarkát kipipálta, majd oktatóan felvetette a fejét.
   - Azt az utcát már nem úgy hívják.
   - Tényleg? – nézett vissza nagyapám, mint aki nagyon csodálkozik. – Mióta?
   - Régen... – vonogatta a vállát az elvtárs és kezdett ideges lenni.
   - Az nem lehet, kérem – csökönyösködött az öregúr – mert régen az Lukács György utca volt.
   - Jó, jó, oda tessék bemenni a függöny mögé. – legyintett reménytelenül az elvtárs és nagyanyám felé fordulva megjegyezte: - Annyit azért igazán tudhatna a bácsi, hogy hol lakik.
   - Hát nem mondtam az előbb? – méltatlankodott nagyapám félútról. – Szólj már te is, asszony, hogy ne vacakoljon az elvtárs velem.
    Nagyanyámnak pedig csak ennyi kellett. Szép asszony volt különben, de ha előszedte a legártatlanabb mosolyát, bűbájosan lehengerlővé tudott válni. Még az elvtárs képe is felderült tőle, s úgy is maradt, pofájára meredt torz vigyorral a választól.
   - Én is ott lakom. Nicolae Jiga huszonegy.
   Nagyanyám szó nélkül kapta meg a céduláját, s amint rám került a sor, én is bemondtam a címünket.
   - Castanilor huszonkilenc.
    Így lettünk kipipálva mind a hárman, az egymás alatti rovatok szélén, hogy az egy és ugyanazon lakásban élő személyek eleget tettek választási kötelezettségüknek... Ez tehát a relativitás.
    Remek hangulatban távoztunk az iskolából és az utcán jót mulattunk a tökéletesre sikerült, spontán családi komédián. Alapja persze volt az ugratásnak, mert az utcánk valóban Lukács György nevét viselte valamikor, s feltételezem, hogy nem a kommunista filozófus, hanem az 1865-ben született politikus, főispán, közoktatásügyi miniszter és országgyűlési képviselő Lukács Györgyét. Amikor ide költöztünk, helyesen mondta nagyanyám, Nicolae Jiga 21 volt a címünk. Hogy ő ki volt, nem tudom, de bizonyára jellemes ember lehetett, ha az elvtársak utcanévként se tűrték, így lett az utcánkból Castanilor. Ekkor változott meg a házszámunk is, 21-ről 29-re. Ez úgy történt, mint a fából vaskarika: pártutasításra.
    Teljesíteni kellett a városfejlesztési tervet. No nem építkezéssel, hiszen az sok munka és pénzbe is kerül, hanem statisztikával. Így minden régi épület, aminek a bejárata vagy kapuja középen nyílt, két külön házzá nyilváníttatott. Például az 5 a jobb oldalon megmaradt, de a bal oldali épületszárny már 7 lett és ezzel feljebb csúszott az utca teljes számozása a következő hasonló épületig és így tovább. Ilyen zsenialitásokra szavaztunk akkor, országszerte...
   
*

   
    Jeles, aki öttusázó volt és ötlet-gyáros, ha belekezdett valamibe, mindig nagyon komolyan vette és teljes erőbedobással igyekezett maximálisan elvégezni. Dáma érkezését követően azonnal boxer-szakértővé képezte magát. Lázasan gyűjtötte, tanulmányozta az ide vonatkozó szakirodalmat, s ahogy haladt előre a dresszírozás és kutyanevelés művészetének elsajátításában, soha egyetlen alkalmat se hagyott ki, hogy önzetlenül meg ne ossza velem is a tudását. Jó kis beszélgetések voltak ezek, de igazán élvezetessé akkor váltak, amikor több ízben is meghívott a gyakorlati bemutatókra. Ezeknek a parádéknak a szenvedő alanya természetesen Dáma volt.
    Kisétáltunk a közeli Schlauch-kertbe, és valahogy úgy néztünk ki, mint valami régi burleszk-film epizodistái. Jeles magas, kisportolt, Adoniszra emlékeztető alakja határozottan lépkedett, előtte pedig egy macska nagyságú vakarcs loholt a póráz végén s húzta gazdáját teljes erővel maga után. Ismerte már az utat és tudta, hogy a parkban kedvére szaladgálhat.
   - Ülsz! – mondta a gazdi és tenyerével lenyomta a kiskutya hátsófelét, hogy értse. Immár hetek óta. És Dáma már olyan jól tudta a leckét, hogy a következő parancsszóra – Gyere! – rögtön a fenekére ereszkedett, fejét megbillentve csúfondárosan nézett, és meg mertem volna esküdni rá, hogy a maga módján röhögött rajtunk. Amikor pedig haza akartunk menni, hónapokig következetesen a szó szoros értelmében a bolondját űzte velünk.
   - Hozzám! – hangzott fel a parancsszó és Dáma tudta már, hogy ez mit jelent. Látta a pórázt is és semmi kedve nem volt hazamenni. Úgy tett, mintha egyszerűen nem találna bennünket, nyargalászva, meg-megállva lázas keresésbe kezdett. Persze, hogy hallotta a hívást, meg is értette, hiszen azonnal reagált, láthatta ezt a gazdi is, aki vajon hol rejtőzködhet? És rohangált minden irányba ide-oda, ahol éppen nem voltunk. Ez alatt véletlenül se pillantott ránk. Lehet, hogy azt képzelte, ha nem néz ránk, ha ö „nem lát” bennünket, akkor mi sem látjuk öt? Ez persze csak feltevés, de a kisgyerekek kedvenc „kukucs, itt vagyok” játéka vajon nem ugyanez?
    Dáma fél éves korától Jeles új gyakorlóteret választott, a valamikori Kálvária-dombot. Hála pártunk szerető, világnézetünk és lelkünk épülésére is kiterjedő gondoskodásának, a stációk és a Kálvária-kápolna rég leromboltattatott. Helyére vendéglőt építettek, kerek bádogtetővel és nagy terasszal. A formája után Gombának nevezték és természetesen harmadosztályú volt, mint általában minden ezekben az évtizedekben. Csak a panorámát nem tudták elvenni, sőt államosítani sem, hogy eladják valutáért, mint a zsidókat és a németeket.
    Innen fentről a város nagyon szép. A piros háztetőkkel, a várral, a régi palotákkal, a templomok tornyaival, a központot átszelő folyóval valamiképpen harmonizálja a távolság még a betonnegyedek otromba paneljeit is. Tiszta időben a Püspök-fürdői erdőktől egészen Magyarországig el lehetett látni.
    A domb meredeken lejtett a város felé, egészen a vasút vonaláig, ahová cikcakkban lépcső vezetett. Hozzánk a kövezett autóút volt közelebb, a Közkórház és a Dózsa György utca felöl.
    Dáma ekkor már sok mindent tudott.
    Parancsszóra leült és várt. (Hogy utálhatta!)
    Az ételt ülve, felemelt mellső lábbal kérte, s csak akkor nyúlt hozzá, ha gazdi azt mondta: „Jól van, egyél” (Miket ki nem találnak az emberek?!)
    Járdáról lelépni tilos. „Ülsz! Vársz!”... gazdi átmegy és hív. „Gyere!” – csak így szabad átmenni az úton, amikor nem jön semmi jármű. (Ebben azért van valami...)
    „Lábhoz!” – gazdi mellett kell haladni, semmi rohangálás se előre, se hátra. (Csak ne mozogna a gazdi olyan lassan, mint egy csiga!)
    „Hozd!” – eldobott fadarabért, labdáért elrohanni és visszahozni gazdi lába elé. (Remek játék, nem lehet vele betelni.)
    „Hopp!” – gazdi rámutat egy padra, vagy kerítésre, amit át kell ugrani. (Semmiség! Vajon ö is meg tudná csinálni?)
    „Keresd!” – gazdi megszagoltat egy darab rongyot, jó messzire eldugja egy bokorban, s meg kell találni. (Ez is valami? Bújócska különböző személyekkel játszva sokkal érdekesebb.)
    „Csibész!” – erre a gyakorlatra később került sor. Akire gazdi mutat, teljes erővel az illető mellének nekiugrani, hogy hanyatt essen. Aztán két lábbal lefogni és várni. Másik variáns: ha bot van a kezében, vagy bármi egyéb, a csuklójánál fogva kell a földre rántani. (Mindkettő remek játék!)
    Ezt a gyakorlatot Dáma soha nem vette komolyan. Valószínűleg azért nem, mert az „ellenség” vagy én voltam, vagy valaki más a baráti körből, mindannyiónkat jól ismert, és soha nem bántott volna. Csak játszott, de oly finoman, hogy ha a csuklóig kapta is be az ember kezét, félelmetes fogai egy karcolást se ejtettek rajta. Jeles eleinte mérgelődött, amiért túlságosan barátságos, jóindulatú kutyája mértéken felül tiszteli az embert, de ezen nem tudott változtatni. Azt azonban nagyon következetesen belénevelte, hogy a kutya rajta kívül senki mástól ne fogadjon el ennivalót, csak ő adott neki enni, és minden alkalmat felhasznált, hogy próbára tegye. Ha Dáma nem tudott uralkodni a kívánás természetes ösztönein, egy összehajtott újsággal vagy a pórázzal alaposan megcsapdosta. Az pedig már valóságos állatkínzás volt, hogy valahová letett egy kutyaorrot ingerlő, illatozó fasírtot, ínycsiklandó sült húst, ami ha valahogy eltűnt, Dámának szidás és verés járt, azonkívül az aznapi séta is elmaradt. De, ha ellenállt a kísértésnek - s később már egyszerűen tudomást se vett az ilyen csalétkekről -, simogatást, dicséretet kapott, és ráadásnak finom falatokat.
    Ezen kívül még egy nagyon szigorú parancsolata volt a Jeles-féle kutyakódexnek, nevezetesen: SENKINEK sem engedte meg, hogy a kutyáját megsimogassa. Emiatt össze is zördültünk.
    Dáma már olyan jó év körüli lehetett, remekül fejlett, keskeny csípőjű, erős mellkasú, tökéletes izomzatú mintapéldánya fajtájának. Bundája fényes, mély dióbarna színű, fekete, úgynevezett tigriscsíkokkal, elöl fehér mellényt viselt, ami a nyakáig kanyarodott, persze saját anyagból. Feje szögletes, hatalmas kalapácsra emlékeztető, de a pofája, a fekete maszk élénk mimikája (egyéb fajtáknál ez nem ilyen kifejezett) időnként zavarba ejtően emberinek hatott. Egyszerűen le lehetett róla olvasni, ha például valamit nem értett: ilyenkor a homlokán összefutottak a ráncok, a fejét előre nyújtotta és kemény töprengésében pont úgy nézett ki, mint egy őserdei varázsló, akinek le kellene vezetnie Pithagoras tételét, de nem tudja, hogy miért.
    Azon az estén mindketten a vendégeim voltak, Jeles a karosszékben, Dáma pedig a perzsaszőnyeg szélén foglalt helyet. Beszélgetésünk jól belenyúlt az éjszakába, mert a fene se tudja, miért, állandóan találtunk olyan témát, amit halaszthatatlanul meg kellett vitatnunk, és ilyenkor minden egyéb elveszítette a jelentőségét. Csak Dáma maradt mind a négy lábával reálisan a földön, és miután kialudta magát, úgy hajnali három óra után nagyot ásítva feltápászkodott. Enyhén szemrehányó képpel, külön-külön jól megnézett mindkettőnket, majd utánozhatatlan kecsességgel maga alá húzta két hátsó lábát és leült, mint valami bejárati dekoráció egy elhagyatott buddhista templom romjainál. Szinte szoborrá merevedett, de nem a semmibe bámulva, hanem a szeme sarkából élénk érdeklődéssel követte a beszélgetésünket. Ekkor bújt belém az ördög, s az asztal alatt, hogy Jeles ne lássa, intettem Dámának. A boxer puritán keménységű neveltetése ellenére azonnal reagált. Észrevétlenül, szinte egy dorombolni készülő macska puhaságával mellém somfordált és a fejét az ölembe tette. Én pedig, mintha a barátom feleségét csábítanám el az asztal alatt, simogatni kezdtem. Jeles csak valamivel később vette észre és fel volt háborodva. Ekkor még nem rám haragudott, csak Dámát szidta és visszaparancsolta a helyére. A kutya bűntudatosan, lehajtott fejjel, kelletlenül elkullogott. De úgy ült le, felém fordulva, olyan kihívó szemrehányással a tekintetében, hogy muszáj volt újra intenem. És Dáma megint jött!
   - A fene egye meg! – mérgelődött Jeles, s mert kinevettem, még dühösebb lett. – Nem látod, hogy teljesen elrontod a kutyámat?! Hogy lehetsz ilyen hülye?... Dáma! Gyerünk!
    Egészen hátul laktunk, a sötét udvaron U-alakban kellett megkerülni az épületet, hogy a nagy, fedett kapualjba jussunk. Természetesen kikísértem őket, mint máskor is minden vendégemet, az utcáig.
   - Ülsz! Vársz!
    Dáma fegyelmezetten engedelmeskedett, akár egy elit század katonája. Jeles már félig átkelt az úton, bennem azonban ellenállhatatlanul bujkált a kötekedhetnék, s mielőtt teljesen átért volna, halkan odasúgtam a kutyának:
   - Vársz!
   - Gyere! - kiáltotta dühösen a gazdi odaátról és bámult. Aztán káromkodni kezdett, mert a kutya jámboran állt mellettem és úgy tett, mintha süket lenne. Kénytelen volt visszajönni, rácsapott egy nagyot a kutya farára és köszönés nélkül sarkon fordult. Az úton együtt mentek át, tajtékzó barátom épp a kulcsot dugta a zárba, amikor én is becsuktam a kaput és indultam befelé. Illetve indultam volna, mert a sötétben a lábamhoz dörgölőzött egy nagy, szuszogó test. Dáma volt. A jó húsz méter körüli, két ház közötti távolságot annyi idő alatt kellett megtennie, amíg megfordultam és még be se csuktam magam mögött a kaput. Szerintem ez sebességi világrekord volt, és Jeles joggal lehetett volna büszke a kutyája teljesítményére, ha ez más körülmények között történik. Például az ő parancsára. Így azonban csak dühöngeni tudott, és pedig még tápláltam gazdi-önérzetének sértettségét.
   - Miért nem viszed már haza a dögödet?! A frászt hozta rám itt a sötétben!
    A választól bizonyára elvörösödnének a betűk, de én akkor egyáltalán nem szívtam mellre. Ellenkezőleg, nagyon jó kedvem támadt. Mert hiába verte meg Jeles a kutyáját, szidta és büntette hűtlenségét, nem neki volt igaza. Ugyanis, ha egy állat vonzódik valakihez, akkor ez spontán, érdek nélküli, ösztönös, a gazdi akaratától teljesen független. Dáma ráadásul vitathatatlanul egyéniség volt. Különben is, miféle korcs, nyakatekert parancs tilthatná meg, hogy a barátom kutyája ne legyen az én barátom is?
    Hetek teltek el anélkül, hogy találkoztunk volna. Jeles nem jött át, én pedig csak azért se kerestem. Ilyen „normális” tud lenni két ember, akik azon kívül, hogy jó barátok, még értelmesnek is tartják magukat...
   
   
*

   
    A Fő utca sarkán pillantottam meg őket, s erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert Dáma akkor minden valószínűség szerint egy boldogtalan házasság létrejöttét akadályozta meg.
    Már póráz nélkül is szabályosan lépkedett gazdája oldalán, nem nézett se jobbra, se balra, az emberek pedig tiszteletteljesen kitértek előle. Hja kérem, egy „nagykutyának” mindig, mindenhol van tekintélye.
   - Szervusztok! – léptem melléjük – Nem baj, ha tegezem a kutyádat is?
   - Még mindig hülye vagy.
   - Te se változtál semmit, amióta nem láttalak.
   Míg kezet fogtunk, Dáma ült. Jeles lenézett rá és fejcsóválva megjegyezte:
   - Hát te? Nem köszönsz a „barátodnak”?
   Dáma illedelmesen felemelte a jobb lábát, s a következő pillanatban már ugrott is rám. Hatalmas pofája szinte az arcomig ért, félig nyitott szája mintha röhögött volna és nagy, piros nyelvével olyan gyorsan lesmárolt, hogy azt se tudtam, merre kapkodjam a fejem.
   - Anyámmal is ezt csinálja. – panaszkodott Jeles kajánul. – Rólam már leszokott, mert ilyenkor kissé rátaposok a lábára. Anyám ha elesik, az az ő korában végzetes lehet, még sem tesz ellene semmit, hagyja magát feldönteni.
    Közben haladtunk előre a csendes Staravecky utca jobb oldalán, az első sarokig. Dáma szinte már reflexszerűen lehorgonyzott a járda szélén, míg Jeles a „Repetitio est mater studiorum” érvényességének jegyében vezényelt:
   - Ülsz!... Vársz!
   Fiatal, önfeledten összeölelkező szerelmespár andalgott velünk szemben. Amint túlhaladtunk rajtuk, máris leálltak csókolózni. Bennünket igazán nem zavart, nem miattuk fordultunk vissza a következő saroknál, hanem a már említett latin bölcsesség kutyára is érvényes helytállósága végett.
   - Gyere! – intett Jeles, és Dáma felpattanva, hatalmas párduc-ugrásokkal meglódult. Pofájának lógó lebernyege kinyúlva, vízszintesen úszott a levegőben. Teste egy feszült íj, pattanó rugó lendületével repült felénk, olyan, mindent elsöprő erővel, mint egy rohamozó páncélos lovag az utolsó viadalon. Isten bizony, élvezett volt nézni. A párocska azonban kővé dermedt a rémülettől, és mielőtt még Dáma, rájuk ügyet se vetve eldübörgött volna mellettük, a legény hősies elhatározással maga elé kapta a kislányt és férfiasan elbújt a háta mögé... A folytatásról nincsen tudomásom, csak annyi a biztos, hogy ha én nő lennék, egy ilyen srácnak azonnal kiadnám az útját.
    Ebben teljesen egyet értettünk Jelessel.

   
*

   
    Őszintén szólva sejtelmem sincs róla, hogy a kutyáknak mi lehet a véleményük a házasság intézményéről, annyi azonban bizonyos, hogy nem egyértelműen támogatják. Érzésem szerint inkább a szabad szerelem hívei. Viszont ez nem zárja ki a tényt, hogy a gazdákkal szemben szégyentelenül és teljes határozottsággal ki ne mutassák a féltékenységüket. Dáma esetében ez olyankor jelentkezett, ha Jeles nem azért vitte haza egyik-másik alkalmi barátnőjét, hogy reggelig csak beszélgessenek.
    Képzeljük csak magunkat a kutya helyébe: bejön gazdi egy ismeretlen nővel abba a szobába, amely eddig csak kettejük birodalma volt. A levegő megtelik idegen szagokkal. Parfüm, alkohol, cigaretta. Pfuj!... Nevetés, suttogás, halk, majd hangos szavak, sóhajok, lihegés, nyögdécselés. Gazdi az ágyban, a nő szája rátapad, mintha meg akarná enni. Természetesen legkésőbb ekkor minden kutya kutyakötelessége a dolgok további elfajulását megakadályozni. Fel tehát az ágyra közéjük, és figyelmeztetően belemorogni a nő arcába: „Nana, elég, nem tűröm!”... Érthetetlen, miért haragszik a gazdi, amikor éppen őt akarja védelmezni. Megszidja és kikergeti az előszobába. De ez nem a kutya helye. A kutya helye bent van, ahol a gazdi védtelen és ki tudja, mi történhet vele. Vissza kell menni! Kaparja az ajtót, morog, ugat, felveri a házat... A nő elmegy. Gazdi dühös, elkergeti magától, ahelyett, hogy dicsérné... Meg lehet ezt érteni...?
    Dáma sokáig és következetesen játszotta ezt a műsorszámot és bizony időbe telt, amíg leszokott ezekről a féltékenységi jelenetekről, végérvényesen beletörődve abba az immár megmásíthatatlan helyzetbe, hogy Jeles megnősült.
    Ezzel új fejezet kezdődött mindkettőjük életében. Mint utóbb kiderült, Jeles nem csak asszonyt, hanem birtokot is szerzett a házassággal. Az após ugyanis a Sonkolyos fölötti hegyekből, Tízhatárról származott, ami pontosan olyan település, mint a neve: minden tizedik dombon egy ház. Se utca, se villany, se kollektív gazdaság. Ezért maradhatott meg a szülői ház, kert, szántó, legelő, erdő, összesen 25 hektár a tulajdonában, mert államunk harácsoló keze nem volt elég hosszú, ki hitte volna, és nem ért fel ebbe a magasságba a boldogító ideológia se. Így éldegélt itt néhány szabad ember is ebben a szép hazában, állatokat tartva, meszet égetve, pálinkát főzve és az erdőt járva, mint valami másik bolygón.
    Jeles eleinte csak hétvégeken, kikapcsolódni járt fel. Javítgatta a roskadozó, elhanyagolt parasztházat, rendbe tette a berendezést, bútorokkal egészítette ki. Barátkozott a szomszédokkal, ezt-azt megcsináltatott velük és egyre több ötlete támadt, hogy miképpen lehetne a teljesen leromlott birtokot hasznot hozóvá tenni. Amikor már valósággal megszállottja lett a gondolatnak, úgy csapta pofon a sors keze, hogy egyik pillanatról a másikra felköltözött ide, ebből a magasságból lenézni a világot, egy új, szabad és független életforma reményében.
    Korábban gyógyszerészeti képesítéssel méregkeverőként dolgozott az egyik szövetkezet patkány- és rovarirtó részlegének vezetőjeként. Magasan az átlag fölött keresett, a programját maga alakította annyi szabad idővel, amennyit csak akart. Kevésnek volt ilyen kiváltságos helyzete akkoriban. De egy összemenés az elnökkel, aki nem így akart valamit, hanem másként, (főnőkként ugye hogyne szólhatott volna bele abba, amihez nem értett?) elég volt ahhoz, hogy Jeles rácsapja az ajtót. Nem csak felettese orrára, hanem eddigi kényelmes életmódjára is.
    Persze, ha sejtette volna, hogy az elképzelés és a valóság között mi a különbség, bizonyára másként kalkulál. Mert akkoriban az volt az általános helyzet, akárcsak ma, hogy ami papíron igaz, az a valóságban hamis és megfordítva ugyanígy. Pedig a kalkuláció helyes volt és igazán illet volna beválnia. Kilencven kecske ugye, ha rosszul is tejel, napi kilencven liter tej, amit ha három lejért vesz át a tejgyár, akkor az havonta minimum huszonhétezer, azaz tízszerese egy jó fizetésnek. De, ha legrosszabb esetben csak a fele jön ki, tejből így is lett, még mindig remek üzlet... lehetett volna. Ha: lett volna mód a tej tárolására, ha a tejgyár el is szállítja, s nem csak ígéri, ... ha ... ennyi egymás utáni „ha” nem csak egy nagy hahota...
    A szürke, hétköznapi valóság úgy nézett ki, hogy Jeles kiadott egy kalap pénzt a kilencven kecskéért, s mire felköltözött, nem maradt semmi tartaléka, csak a munka. A kecskéket minden reggel ki kellett hajtani és estig tizenöt, húsz kilométert sétálni velük. Ez volt a legeltetés. Utána fejés, a két keze már leszakadt, a lábát nem érezte, de a tejet le kellett szűrni, beoltani, kiszedni, kendőbe tenni, felkötni, mert ebből lett a sajt és éjfél már még elmúlt, azok a bolond kecskék pedig már öt órakor nekifogtak mekegni és kezdődött az egész elölről....
    Dámát a derék pásztorkutya, Bozó segítette a természethez és a nyájhoz való alkal-mazkodásban, de nem teljes sikerrel. Mert a boxer egyszerűen utálta a kecskéket, semmi köze nem volt ezekhez az állatokhoz, tehát nem is törődött velük. Amire eddig vasszigorral, következetesen tanították, értelmetlenné vált ebben a környezetben, ráadásul az ellátás se volt olyan bőséges, mint régen, csak az étvágya lett tízszer nagyobb. Így aztán lassan, ahogy Bozótól is látta, kezdett ráállni az önellátásra, bekapott minden ehetőt, kérés, engedély nélkül. Amúgy remekül kiegészítették egymást, a boxer félelmetes ereje és a pumi ravaszsága a környék korlátlan uraivá tette őket.
    A parasztok ösztönösen féltek Dámától, szokatlan külseje, fenyegető megjelenése miatt vérszomjas vadállatnak tartották, ezért nemigen kezdtek ki vele, inkább elkerülték. A hamis hiedelem, amit suttogó figyelmeztetésként adtak egymásnak tovább, „ha ez egyszer megharap, többet nem enged el”, csak növelte félelmetes hírnevét.
    Dolga csak a sunyi, korcs parasztkutyákkal akadt, melyek azelőtt szabadon garázdálkodhattak az elhagyott birtokon és a megváltozott helyzethez még nem szoktak hozzá. Bozó volt a felhajtó, de kisebb termetű lévén a közelharctól lehetőleg óvakodott. Ö csak a betolakodó előtt ugrált, éles hangon ugatva, fürgén körbecsaholva hergelte, valósággal megsiketítette, mire Dáma, mint egy öklelő bika, nekirontott és elkergette. Támadáskor soha nem harapott rögtön, csak ha a másik megpróbált ellenállni. Akkor ledöntötte és megtépte a torkát. Időnként bokszolt is, fél lábbal akkorát csapott az ellenfél pofájára, hogy az beleverte az orrát a földbe. De volt egy nagy csele is, amit saját szememmel láttam, amikor három jól megtermett parasztkutyával verekedett.
    Bozót közrefogva, vad ugatással közeledtek a ház felé, mint vérszomjas, kóbor haramiák, akik majd megmutatják, hogy ki az úr itt a hegytetőn. Dáma kényelmesen feltápászkodott, jól megnézte őket, teste lassan megfeszült, izmai kinyúltak és belemerevedett abba az utánozhatatlanul kecses, erőt sugárzó, tipikus boxerállásba, amelyet oly nagy előszeretettel szokás fényképeken mutogatni. Mélyről jövő, sötét, fenyegető morgást hallatott, gerincén sörtévé borzolódott a szőr és vad hörgéssel lezúdult a dombról. A támadók lendülete megtorpant, mikor észrevették a közeledő fergeteget, a három kutya helyezkedni kezdett. Bozó kitört és íziben mögéjük kerülve rákezdett a pszichológiai hadviselés dobhártyát tépő, ideget borzongató kutya-áriájára. Dáma egyenesen a középső, legnagyobb felé tartott. A bozontos kutya keresztbe állt, messziről nagyon jól látszott, hogy így készül ellenfele védtelen oldalára ráugrani. Dáma azonban jó méterrel előtte, mint egy gumilabda, felpattant a levegőbe, perdült száznyolcvan fokot és a tomporával akkorát csapott a bozontos pofájára, hogy az, a vagányok zsargonjával szólva, „elszállt, mint a sóhaj”, messzire gurulva a domboldalon. A következő piruett, helyből ugrással nem volt olyan erős, a betolakodó csak felhemperedett, de felállni, védekezni már nem tudott, s a bokszer csúnyán megszabdalta a gallérját. Hátulról Bozó is besegített, miután a harmadik támadó közben elszelelt... Különben az egész „csata” olyan tüneményes gyorsasággal zajlott le, hogy szemmel is alig tudtuk követni. Aztán a dombhajlat eltakarta előlünk az üldözés további részleteit, csak távolodó, fájdalmas vonyítások foszlányai értek el hozzánk, majd teljes lett a csend. A két „hős” jó idő múltával került elő csapzottan, lihegve, lógó nyelvvel. Mindkettő pofája maszatos volt a vértől és úgy estek a vizes tálnak, mintha nem a hegyen, hanem a Szahara közepén találtak volna oázisra.
    Bozó, a pásztorkutya, veleszületett ősi ösztöneivel tökéletesen alkalmazkodott a vad környezet és a nyáj melletti kemény életmód adottságaihoz, s minden helyzetben feltalálta magát. Például, ha megszomjazott, de víz nem volt a közelben, nem jött zavarba, hanem kiválasztott egy teli tőgyű, szelíd kecskét - ő csak tudta, hogy melyik az, hiszen terelőként ezért kapta a fizetést -, és bizony szégyentelenül megszopta. Dáma viszont a városi „kultúrájával” és génjeinek nem kecskék közé való programjával simán éhen pusztulhatott volna. Bár az igazság az, hogy Bozó példájára ő is megpróbálkozott a kecsketejjel, de „szakértelem” nélkül. Utólag már nem lehet tisztázni, hogy a mekegő jószág azért öklelte fel, orvul és alattomosan, mert vad és agresszív természetű volt, vagy esetleg a szopási kísérlet fájdalmat okozott neki, illetve egy ilyen ellenszenves, lapos képű kutyától, amelyik még ugatni se tudott rendesen, nem tűrte a bizalmaskodást...? Ki tudja. Tény annyi, hogy Dáma feladta a további kísérletezést, de ha meg kellett hajtani a nyájat, s Bozó harsány csaholással terelte, irányította a kívánt irányba az állatokat, ő csak azt az egy foltos kecskét vette üldözőbe, amelyik egykor oly dicstelenül feldöfte. A többivel nem törődött, de ezt a szerencsétlent úton-útfélen megmarta, állandóan vérző lábbal sántikált a nyomorult.
    Később Jeles kíméletből levágta, de sok haszna nem származott belőle, mert a hús a sok véraláfutástól, az ütések fekete göbjeitől undorítóan élvezhetetlennek bizonyult. Dáma kegyetlen, csontot roppantó harapásának nyomát csak az alsó lábszáron lehetett felfedezni. De honnan volt a rengeteg zúzódás? A rejtélyt Dáma és egy kutya közti verekedés látványa oldotta meg. Jeles volt a szemtanú, s ez után minden világossá vált. Dáma ugyanis, miután üldözőbe vette megfutamodott ellenfelét, s annyira beérte, hogy el tudta kapni a hátsó lábát, egyszerűen kirántotta alóla. Ettől a menekülő egyensúlyát vesztve zuhant, csapódott, törte össze magát. Ezt tehette engesztelhetetlen bosszúja a szegény kecskével is.
    Kutyák között hogyan, miképpen és miért kötődnek a barátságok, azt hiszem, túl bonyolult vagy egyszerű (?) kérdés ahhoz, hogy emberi logikával, vagy akár „tudományosan” valaha is megmagyarázhassuk. Elégedjünk meg annyival, hogy: van. Létezik és kizáró ok, az emberrel ellentétben, soha nem az eltérő szín, fajta, külalak, avagy veleszületett adottság, mint vadász, juhász, őrző-védő, hanem... talán a Mindenható tudja, én nem. A tény annyi, hogy Dáma és Bozó, a tigriscsíkos, rövid szőrű boxer és a gyapjas bundájú, fekete pumi között olyan tökéletes volt a megértés, hogy emberi kapcsolathoz viszonyítani már azért is lehetetlenség, mert akkor szégyellnünk kellene magunkat.
    Ebben a környezetben, amikor a gazdának is kutyául ment a dolga és a saját ügyeire se maradt ideje, sokszor arra se, hogy kenyérért lemenjen Sonkolyosra, a kutyái is kénytelenek voltak úgy gondoskodni magukról, ahogy a létfenntartás ősi ösztöne diktálta. Azaz: rabolták a határt. Macskát ettek, mint az olaszok, igaz, mindig a szomszédét, madártojást, mint a csavargók, vadnyulat, mint egy orvvadász és ezen kívül mindent, ami erdőn mezőn felhajtható, megfogható. Sokszor órákra eltűntek, majd előkerülve, dagadó hassal, a világgal megbékélt elégedettséggel nyalták a szájukat és leheveredtek lustálkodni.

   
*

   
 

2003-07-07 17:34:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]