Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Idill
[ Sirály ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. június 25. kedd    Mai névnap(ok): Vilmos, Viola a - a - a
Török Miklós: Időszámításaink közben (részletek); Ami kimaradt (Az élet kalandja)
Török Miklós 1946-ban született Nagyváradon. 1982-ben emigrált Romániából Németországba. Frankfurtban él. 1997-től a frankfurti Német-Magyar Társaság elnöke. Az oldalon ízelítő olvasható prózáiból, interjúiból.

Török Miklós dedikál
 
   
   Török Miklós:
   Időszámításaink közben (részletek)
   
   Ez a könyv nem keres és nem ad választ a Világ, s az emberiség Nagy Kérdéseinek megoldására. A Szerző úgy döntött, hogy ezt a feladatot azokra az okosabbakra hagyja, akik tényleg értenének hozzá, csak az a félő, hogy ŐK még nem születtek meg.
   Amit tehát az Olvasó kézbe vesz, az nem más, mint apró sztorik, öt kontinens történeteinek miniatúrái, akár egy amatőr bélyeggyűjtő albumának színes lapjain a sorba rakott négyszögek, amik közeli vagy távoli országok üzeneteit hordozzák; – és ezekből csak annyi derül ki, hogy abszurd politikák, groteszk társadalmak és tragikus-mulatságos sorsok szenvedő alanya mindig a homo sapiens. Azaz, olyan ütődött, ostoba világban élünk, hogy teljesen mindegy, mit mutat a naptár: 1990-et, avagy 4631-et (kínai időszámítás szerint), mert soha nem igazán előre, illetve visszafelé lép az ember, hanem mindig csak bele a ... Szóval abba az életnek nevezett közegbe, amit főleg a józan ész derűjével és a humor oldaláról érdemesebb elviselni.
   
   
   974 nap teltével
   
   Sokszor ígértem már, hogy nem feledkezem meg az ígéreteimről és majd beszámolok, majd elmondom a dolgainkat: – csak valahányszor neki akartam fogni, egyszerűen fogalmam se volt róla, hogy miként kezdjem el. Ez persze nem mentség, s nem is ezért bocsátom előre, hanem inkább a helyzet pontosítása miatt, amolyan sarkigazságként megállapítva, hogy milyen nehéz egy fehéren virító papírlappal szemben ülni és várni, hogy megjelenjenek rajta azok a szavak, amik pontosan közlik a gondolataimat, de közben a fejem üres és nem jut eszembe semmi, csak az egyik barátom, aki író és Münchenben lakik.
   Egyszer felhívtam telefonon, amikor éppen írt, és mikor megkérdeztem, hogy miről, azt mondta, hogy még ő se tudja pontosan, de a vége már megvan, és a címe is, csak az a baj, hogy nem halad vele, pedig reggel óra ül az íróasztalánál és köpköd ki az ablakon a második emeletről és a járdán akkor tócsa gyűlt már össze, hogy a járókelőket külön rendőr irányítja át a forgalmas út túlsó oldalára.
   Ez engem akkor mélyen elgondolkoztatott, hogy lám csak miként, s hogyan születik az irodalom és milyen jó dolguk van az íróknak. Mármint az igazi íróknak, akiknek olyan a státuszuk, amit jegyeznek, mint a lóversenyen, talán befutóra (lóra) és ebből meg lehet élni.
   Nekem ilyen pedigrém, a mű-faji-fajtisztaságot igazoló igazolásom nincs. Nekem csak fehér papírlapjaim vannak, amiket jó volna teleírni, bár az igazság az, hogy egyszer én is kiköptem az ablakon.
   Pontosabban a vonatablakon, amikor a kérelmünk beadásától számított 974-ik napon, állampolgárság nélküli útlevéllel a zsebünkben átdöcögtünk a román határon, a Nap mozgásának irányát követve. Persze, ez csak amolyan civil-gesztus volt, felszínes nyomaték, vagy ha úgy tetszik, éppen pont egy olyan mondatnak a végén, amely a megkönnyebbülés sóhajával befejeztetett és egyben múlt idejűvé is vált, úgy zárva le eddigi életünknek egy periódusát, ahogy a moziban szokás kiírni: „vége”, nehogy a szellemileg fogyatékos közönség még egyszer megnézze azt a filmet, amire csak egyszer váltott jegyet.
   Mellesleg, akkor éppen lógásban voltunk, mert becsaptuk, átvertük és kijátszottuk annak a magunk mögött hagyott országnak a ránk vonatkozó és két hete érvényben lévő törvényét, mely szerint az emigránsok vissza kell térítsék az államnak az iskoláztatásukra fordított költségét, természetesen kemény valutában, amivel közönséges állampolgár börtönbüntetés terhe mellett nem is rendelkezhetett. Így, a feleségemmel együtt, bizományban, negyvenezer márkára lettünk taksálva, amihez ha hozzászámítom azt a nyolcezret, amit a nyugat-német állam fizetett értünk, személyenként, igazán jutányos vásárt csináltak a XX. század 8-ik évtizedében, amikor a Révai Kislexikon szerint Európában a kereszténység fokozatosan megszüntette a rabszolgakereskedést, sőt 1807-től, utolsónak, Anglia törvényei is megtiltották a feketékkel való embervásárt.
   Összegezve tehát, anélkül, hogy túlértékelném magam, ha az élősúlyban számított 65 kilómat összevetem azzal az „angebot”-ban vásárolt fél disznóval, amivel az ősszel megtöltöttük a fagyasztót, potom 139 márkáért, teljes precizitással megállapíthatom, hogy bolti áron, szőröstől-bőröstől annyit érek, mint száz darab nyolcvan kilós disznó, miközben a tizedesektől és az eltelt idő inflációs rátájától nagyvonalúan eltekintek.
   Szóval, húzhatnám ki magam büszkén, ez azért már nem semmi, és igazán tartást, méltóságot és önbecsülést adhatna az embernek az a biztos tudat, hogy száz disznóra oszolva röföghetne a megállapított és kifizetett áruértéke alapján...
   Visszatérve azonban a vonathoz, amelyik menetrendszerűen, másodpercnyi pontossággal betartotta azt a másfél óra késést, amit vámvizsgálat ürügyén elvesztegetett a biharpüspöki állomáson, nemcsak arról nevezetes, hogy köptem belőle egy nagyot, hanem arról is, hogy ugyanazon az ablakon kidobtam az összes pénzemet is. Igaz, nemcsak úgy egyszerűen, hanem nylon-zacskóba csavarva, s olyan tökéletesen becélozva vele anyósomat, hogy szegény két szemtörlés között is elkapta a levegőben és karácsony előtt ebből az ötezer lejből tudtak disznót vágni, annak ellenére, hogy a szerelvényt körülvevő katonák azonnal felé fordították barátságos géppisztolyaik csövét, hogy a peronon lézengő éber szolgálatos nyugodtan ellenőrizhesse a küldeményem tartalmát.
   Szóváltásra csak azért került sor, mert anyósom nem akart hitelt adni a szolgálatos azon állításának, hogy a százasokra nyomott szöveg „Banca Republicii Socialista Romania” szerint ez a pénz az államot illeti, és miután teljes határozottsággal visszavette az elképedt elvtárs kezéből, rossz románságával még valami olyan hízelgőt is mondhatott, hogy mi az államé, hogy az elvtársnak tátva maradt a szája.
   Később biztosan becsukta, de ezt már nem láttuk, mert a vonat megindult és azóta valami olyan kényszerképzetben élünk, hogy azt hisszük: szabadok vagyunk. S ez nagyjából így is van, mert azért jöttünk el, hogy leszokjunk és ne akarjunk soha többé félni. Világosbarna, állampolgárság nélküli útlevelünk jogosított fel erre a reményre és ezt később nagyon sok hivatalban kellett megmutassuk, általános elragadtatást és csodálatot keltve a velünk foglalkozó tisztviselőkben, akiknek egy része nem csak annyit tudott „Siebenbürgen”-ről, hogy földrajzilag „Transilvániával” azonos és onnan jön Drakula, hanem az ország kulturáltságának színvonalával is szembesültek, egyetlen dokumentumunk ötödik oldalára lapozva. Ott ugyanis a fiam adatai és a szárazpecséttel hitelesített fényképe szerepelt, annak a törvénynek a tökéletes betartásával, melynek előírása szerint személyi okmányba „ptr.barbati” (férfiaknak) csak sötét zakó, fehér ing és nyakkenővel készült fotó engedélyezett.
   Én pedig, mint mintaállampolgár, ezt cselekedtem. Igaz, hogy Sajtképű akkor éppen két hónapos volt, de egy „barbat" két hónaposan is „barbat", s miért épp az én fiam legyen már ekkora korában törvénysértő, lefényképeztem tehát az előírás szerint.
   Így aztán a dundi, kerekfejű, kopasz csecsemő fehér ingben, nyakkendővel és sötét zakóban majdnem úgy nézett ki az útlevelemben, mint valamikor az ötvenes években Rákosi-pajtás az úttörőkarneválon, szemmel látható reklámként annak az országnak dicsőítésére, amely Nagy Vezérünk személyi kontójára száz disznó árát vételezte egy ember kiengedéséért.
   

   1985. Szabálytalan útinapló
   
   Püspökladány és Ártánd között négy kocsit előztem meg, hamar túlleszünk a vámon, bizakodtam, sajnos korán, mert a sor végétől még a határállomás se látszott, a tűző napon kicsi kemencékké hevültek az autók, az emberek félpucéran tébláboltak, a határőrség locsolócsapjánál falkányi tülekedés, szépen összejött a KGST, a kocsijelzéseken a H dominált, a PL, s csökkenő sorrendben CS, DDR és RO, nyugati, rajtunk kívül csak három, az emberek hangosan szitkozódtak, a magyarokat értettem is, rokonokhoz megyünk uram, kis kajával, kávéval, ki az Isten törődjön velük, ha már mi sem, és cifrázták, sötétedésig, a libasor időnként araszolt valamit előre, a gyerekeket lefektették, a nikotinmérgezéssel már csak a legelszántabbak próbáltak dacolni, a konvoj zöme kókadtan bóbiskolt, a fertőtlenítő vizesárkon túl külön sávba soroltattak, jó érkezést a román vendégszeretetbe, kis táblácskákon mindenféle nyelven ez állt, kivéve magyarul, teljes óra sem telt el, mire észrevettek, rendkívüli éberség, tessék mindent az asztalra pakolni, konzervbontó híján csak az autót nem kellett kifordítanom, Biblia, fegyver és pornó érdekelte őket, aztán szerényen beérték kávéval, cigarettával és dobozos sörrel, mesélték, hogy a gyerekek mennyire szeretik a német csokoládét, a kollégáé is, igazán bűbájos látvány volt, amikor dagadó zsebüket lapítva elsunyítottak, majd köszönetképpen erélyesen ráförmedtek a kiskatonára, mit vacakol annyit azzal a sorompóval...
   Jó utat kívánni lehet, találni nem, tudhatta ezt a határőr is, bosszankodtam egyik tengelytörő gödörből a másikba zöttyenve, szétesik a tragacs, aggódott a feleségem, a gyerek meg tengeri betegséget kap, így cammogva lavíroztam tovább, végig hosszúfázissal lékelve a sötétséget, az éj leple vastag lópokróc és Nagyváradon is sűrűbben villant a kóbor macskák szeme, mint ahány közúti lámpa alatt elhaladtam, alig múlt éjfél, de életnek, mozgásnak semmi nyoma, később felvilágosítottak, hogy kilenckor már a vendéglők is bezárnak, egyszerűen nincs hova elmászkálni, sötétedés után csak azok merészkednek az utcára, akiket leütnek, levetkőztetnek, kirabolnak, megerőszakolnak, s persze akik mindezt elkövetik, mesélték az eseteket, a rendőrség őrjáratai, egy altiszt és biztosításnak két géppisztolyos suhanc, csak igazoltatással foglalkoznak, ott, ahol éppen nem történik semmi, azon kívül, hogy unaloműzésként megkopasztják a magánházak gyümölcsfáit, vagy késsel szétfeszített redőnylécek közé gyufásdobozt ékelve leskelődnek, bár a gyufa is hiánycikk...
   Káprázott a szemem, a kéket szürkének láttam, s csak közelről jöttem rá, hogy félujjnyi por változtatta kaméleonná az autómat, csutakolhattam a szélvédőt, szét akartam kicsit nézni, buszról, villamosról lebeszéltek, sokat kell várni rájuk és még mindig jobb csak a saját levemben dunsztolódni, mint összezsúfolva, a város sokat változott, sajnos nem előnyére, kopottabb és szemetesebb, mint valaha, a blokknegyedek befelé terjeszkednek, a rombadöntött utcasorok törmelékébe ássák az alapot és öntik a betont, virágzó, kertes magánházak helyén, apelláta nincs, a tulajdonosokat blokk-lakásba telepítik, a kártalanítás összege pedig pár ezer lej, ami talán két másodosztályú temetés ára, jutányosan, sírhely nélkül... Mi a célja ennek a „szocialista gondoskodásnak", kik kapták és fogják megkapni ezeket a blokk-lakásokat, amikor megyén belül, a városban dolgozók is csak ideiglenes tartózkodásra jogosultak, tehát albérletre, a város lakosainak száma azonban ezrekkel gyarapodik? A válasz az eredmény: a zömmel magyar helységek lélekszáma több mint a duplájára nőtt az elmúlt évtizedekben és így a nemzetiségi összetétel arányszáma is keményen eltolódik, nyilván az uralkodó nemzet javára (szegény nemzet, amelyik így „uralkodik"), hogy ezzel is fokozzák a mesterséges beolvasztás folyamatát, s hogy ez mennyire egyoldalú, példa rá egyik barátom, aki két gyerekkel és rokkant édesanyjával lakott egy szoba-konyhában, s kilenc éves kérvényezés eredményeként most ugyanott találkoztunk, kivittem a piacra, mert a gyerekek, fene látott ilyet, minden nap enni akarnak, amit a kiskertekben a nyár megterem, kapható is, csak az árak nincsenek a munkászsebekhez igazítva, amennyivel olcsóbb az állami zöldség, annyival rothadtabb, nehéz okosnak lenni, cukrot, olajat, lisztet, vajat havonta egyszer adnak, bónra, keveset, az élelmiszerüzletekben vendég a sós szójaliszt ízű felvágott (aminek minőségét állítólag hús helyett főtt csirkebéllel javítják fel), de verekednek érte, givecs és zöldségkonzerv van csak állandóan, lejárt határidejű is, de töménytelen az ital, no nem választékában, hanem mennyiségében, igazán praktikus, az üvegek felfogják a port és nem kell az üres polcokat állandóan törölgetni, kétféle minőségben ajánlva, egyik rosszabb, mint a másik, barátom nem bőbeszédű, tömören összegzett: ez van apám, nyomorgunk...
   Rohantam tovább, a következő csatlakozást elérni, kora reggel csörgött már a telefon, vártak, megáldja az Isten, hogyan fizessem meg, a nagydarab ember könnyezett, még sosem találkoztunk, csak írtak róla, az édesanyja gyomorműtétjéhez kértek olyan szálat, amit felold a szervezet, mert a kórháznak nincs, s ha a paciens nem tart ilyesmit a sifon tetején, nem operálnak, hoztam hát jó zacskónyit mindenféle madzagból, vajon kinek jut még belőle...
   Púpos teve az autóm, s én első fehér az oázisban, döbbent belém a szégyen, valahányszor egy parkolóban megállva szinte közelharcot kellett vívnom a cigányokkal, nincs semmi eladó, csak egy rágót, akkor egy márkát na, százast adok az ingedért; hihetetlen, ahogy a semmiből előkerülve minden külföldi kocsit megrohamoznak, ígérnek, alkudoznak, kapkodják egymás kezéből a cuccot, s mire a gyanútlan turista rájön, hogy meglopták, átejtették, bottal ütheti a nyomukat, a rendőrséghez sem fordulhat, mert megbüntetnék feketézésért, szabad a gazda és az „élelmesek" korlátlan mennyiségben halmozzák a farmert, kávét, cigarettát, piperéket, amiket hiánycikk lévén, két-háromszoros áron adnak tovább, virágzik a korrupció és a feketepiac, egyre szervezettebben, a maffia törvényszerűségével és a nagyhalaknak jóemberük van a rendőrségen, a securitátén, ők e két illusztris intézmény mindenre kapható beszerzői és besúgói, sosem volt még jobb világ, aranykor, XX év Ceausescu éra, pirosbetűs újságok címlapján babérkeretben bandzsít a képe, dicsőítő vers, dicsőítő vezércikk és sok-sok dicsőítő írás társaságában, melyek a spontán lelkesedés jegyében születtek X-munkás, Y-agronómus, Z-igazgató (és még sorolhatnám a társadalmi rétegeket) tollából és aláírásával, akiket a párt propagandaosztálya jelölt ki, hogy spontánul lelkesedjenek, teljesen mindegy hány helyesírási hibával, s miként, úgyis kijavítja és átpofozza majd a szerkesztőség, azért kapja a fizetést, piros a nyomdafesték, a szégyentől, de dupla a honorárium, A-kategóriás...
   Rég látott barátokkal jó érzés találkozni, s hogy ki igazán az, akkor derül ki, ha öt perc után sem kell erőltetni a beszélgetést, mert eleve úgy kezdődött, mintha tegnapi gondolatainkat folytatnánk, nem hordott gátat, s nem vájt szakadékot közénk az idő, de hazajönni is kevés, ha nem értjük meg, hogy összetartozásunk fokmérője nem a személyes, vagy érzelmi kapcsolat, hanem tudatunk, magyarságunk, ennyink van, ennyik vagyunk és csak ez a mienk, hogyan lehetne másként, még akkor is, ha a nagyfőnök ideges lett a nemzetiségi politikája állandó kritizálásától és egy tavaszvégi bizalmas ülésen kinyilatkoztatta azon óhaját, hogy 1990-ig tűnjenek el a nemzetiségek, s akkor radikálisan meg van oldva, egyszerűen nincs nemzetiségi kérdés, hassanak oda az elvtársak, és lőn, hogy az eddigi formula „románok, magyarok, németek", stb. helyett „román ajkú románok, magyar ajkú románok, német ajkú románok" új kategóriája jelent meg a közéletben, igen keményen kihangsúlyozva, s mint immár fölöslegest, egyik óráról a másikra feloszlatták a TV magyar adásának stábját, valamint a vásárhelyi, kolozsvári, temesvári rádiót, alkotmánymódosítás nélkül, az érvényben lévő törvényekkel ellentétesen, egyszerűen megtiltották az egyetemi felvételi dolgozatok magyar nyelven való írását, mégpedig időzítve, a tétel felolvasása után, ami nyilván csak románul történt meg, toborozza híveit a rendszer, a magyar-angol szak végzett növendékei valamennyien a regátba kaptak kinevezést (hangsúlyozom: főszak magyar, mellékszak angol), mihez kezdjen ott egy magyar tanár, testületileg beadvánnyal fordultak az illetékes hatóságokhoz, tanügyminisztérium, központi bizottság, stb. ahogy az egy jogállamban szokás, és az eredmény nem is váratott magára sokáig, a securitáté azonnal intézkedett, csak semmi ugrálás, vagy elfogadják meg sem érdemelt katedráikat (olyan tantárgyban, amire éppen szükség van), vagy gondoskodnak ők hűvösebb helyről ennek az irredenta, nacionalista bandának, lelkes ifjúság, az új tanévtől felére, vagy még kevesebbre redukálták a magyar osztályok számát az ország valamennyi iskolájában, kezdésig még ez is változhat, jól utánaszámolva nem sokat tudhatunk lassan magunkénak, hat magyar színházunk sorvad, vergődik a repertoárpolitika és a rentabilitás elvének jól szított ellentétében, meddig, könyvkiadásunk és a magyar lapok várják közös sorsukat a Bibliával, mikor készül, immár helyettük a WC-papír, vagy még az sem, de tart-e három óra hosszat és lesz-e olyan hangos a haláltusájuk, mint apósomnak, akit egy glukóz és egy algokalmin injekcióval (fogfájásra erősebbet adnak) magára hagytak a kórteremben, fullassza meg nyugodtan a szívroham, hisz az oxigént illusztrisabb betegeknek kell tartogatni, és ezután szó nélkül, jámboran ki fogjuk fizetni az el sem küldött távirat árát is, amikor a halott karóráját se tudjuk visszakapni, mert nyomtalanul eltűnt?!
   
Török Miklós
 
   
   '91 nulla óra
   
   Ha „bűnözésről" esik szó, az ember automatikusan olyasmire gondol, hogy valaki hazudik, lop, csal, gyilkol és a listát még hosszan lehetne folytatni, bár Mózes kőtábláján csak tíz olyan parancsolat szerepel, aminek megtartása esetén a „bűn" nem életünk (közéletünk) jellemzője lenne. Mielőtt azonban bárki magára venné és sértődötten tiltakozni készülne, sietve közlöm, hogy ez esetben csak az emigráció Németországi Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat (MRLSz) ügyéről szeretnék beszámolni.
   Ezt az 1946-ban alapított, saját Szabályzattal és autonómiával rendelkező szervezetet folyó év szeptemberében ellopták! No, nem úgy, hogy valaki zsebre tette és áron alul készül valami zugárusnál megszabadulni tőle, hanem egyszerűen szemétre vetették, mint egy elhasznált felmosórongyot. Hogy miként lehetséges ez egy olyan jogállamban, mint Németország (ahol azért annyi korrupciós botrány, mérgesgáz, atom és fegyver affér kipattanása szórakoztatja a nagyközönséget, hogy szinte már unalmas), arról tanúskodjanak a tények, az utóbbi évek kisded eseményei.
   A Szolgálat működését (a Szabályzat szerint) egy öt tagú Elnökség irányítja, melynek három lelkészi és két világi tagja van. Ezeket a személyeket három évenként tartandó tisztújító gyűlés választja meg, ami mellett az évenként megtartott közgyűlés ellenőrzi (évi beszámoló) és koordinálja a Szolgálat munkáját, négy központtal, München, Hannover, Kastl-i Magyar Gimnázium, valamint Hessen, Nord-Baden és Rheinland-Pfalz területén (Frankfurt, Mainz, Heidelberg). Köln kezdettől fogva a tartományi német egyházhoz tartozott.
   A Szolgálat pénzügyi alapját és a javadalmazásokat az Evangelische Kirche in Deutschland-dal (EKD) kötött szerződés biztosítja. Szóval eddig minden olajozott és síma. Az emigráns magyarság fórumot, teret, lehetőséget teremtett magának, nemcsak az Istentiszteletek idejére, az összetartozás, kultúrakciók, cserkészmunka, stb. igényének megvalósítására.
   Csakhogy: az Elnökség annyiban tett eleget kötelezettségeinek, hogy 26 év alatt mindössze 1 (egy!) alkalommal került Közgyűlés összehívására sor, 1982 májusában. Dr. Fáy Gedeon a 70-es évektől a Szolgálat hatalmat gyakorló világi elnöke, akit 1986-ban az EDK Kirchenamt I.sz. főosztálya – a közgyűlést összehívó presbitériumokat pénzügyi és jogi támogatás megvonásával fenyegetve meg – egyszemélyes intézményként, egyedüli és kizárólagos tárgyalópartnerként ismert el a Szolgálat részéről. Kikiáltottak tehát egy Führert, Conducatort, vagy ha úgy tetszik, világi református pápát. Éljen I. Gedeon! Ettől kezdve a forgatókönyv olyan, mintha a securitáté írta volna a kutyabőrös lovagnak. Mert Fáy úr az is, a Johannita lovagrend magyar tagozatának kommendátora.
   Első lépésként ugye el kellett távolítani a megújulást, a törvényesség és a Szabályzat betartását közgyűlésileg követelő renitens lelkészt. Ezért valami Szabó bácsi (müncheni presbiter) írt egy felháborodott levelet arról, hogy ő olyasmit hallott, hogy azt beszélik, hogy valami Sipos Tibor nevű lelkész olyasmiket követ el, amiért sürgősen ki kéne rúgni. Ezek az „olyasmik" abból álltak, hogy személyesen Ceusescunak címzett levélben tiltakozott 1984-ben Pálfi Géza katolikus pap meggyilkolása és az erdélyi magyarság diszkriminálása ellen, éveken át szervezte az adományokból Erdélybe küldött élelmiszersegély akciókat, valamint a kádári Magyarok Világszövetsége egyik cserkésztáborba látogató elvtársainak előadását is próbálta megakadályozni. Mellesleg saját költségén kiadatta Szilágyi Sándor erdélyi református lelkész nyugatra csempészett „Boldog rabságom" című önéletrajzi vallomását, ami a romániai 58-as koncepciós perek hű dokumentációja egy hívő ember szemével nézve. Mindezért tehát logikus, hogy kirúgást érdemel!
   A levél (Romániában ezeket névtelenül gyártotta a securitáté) eredménye hónapokig tartó, kötetnyi „atyafiságos üdvözlet" és „Isten áldásával" záruló paksaméta lett, amire Fáy Gedeon világi elnök-conducator minőségében felszólította Sipost, hogy amennyiben nem kötelezi magát írásban arra, hogy „ezután nem politizál", felbontja a munkaszerződést. (A securitáté ugyanezt „angajament" – fogadalom – címszó alatt íratta alá mindenkivel, akit a markában akart tartani.)
   Ez a szabad ország szabad polgárának benyújtott ultimátum 1987 májusától érvénybe lépett és Sipos lelkész két évig munkanélküli státuszban végezte tovább, megszakítás nélkül a szolgálatát.
   Mindezek előtt érkezett Münchenbe egy Lázár Csaba nevű fiatal lelkész, a szintén teológiát végzett feleségével, Romániából. Nyilván erősítésként, mert maga számolt be, talán ijesztésül, kitűnő securitátés kapcsolatairól. Alkalmazását – ezek után és a Szabályzat értelmében – Sipos lelkész, aki az Elnökség tanácsbírói tagja, csak úgy lett volna hajlandó aláírni, ha Lázár a diplomája bemutatása mellett eskü alatt kinyilatkoztatja, hogy a securitatéval mindennemű kapcsolatát felszámolta. Erre azonban nem került sor.
   A lovag úr viszont nagylelkűen, nagyvonalúan és conducatori módon miden ceremóniát, törvényességet és Szabályzatot mellőzve nemcsak alkalmazta, hanem vazallusként a rend, illetve az Elnökség tagjainak sorába is beiktatta.
   Dr. Fáy Gedeon, a Johannita Rend lovagja Halász Gedeon név alatt szokott prédikálni a Szabad Európa Rádió református adásaiban és legalább olyan szépeket tud mondani emberségről, Isteni parancsról, mint az időközben ide is beszervezett Lázár Csaba. Úgy látszik, jó helyre fekteti pénzét az USA szenátusa, ebbe az igazság hangjaként számontartott intézménybe.
   Sipos Tibor, elbocsátása ügyében a német munkaügyi bírósághoz fordult és ennek eredményeként „in name des Volkes" visszahelyezték jogaiba és a Szolgálatba, az elnök-conducator minden illegális és meg nem alapozott tiltakozása ellenére. Akiről azonban kezdett kiderülni, mint a kígyó levetett és ottfelejtett bőre, hogy az időközben magyarul is megjelent „Magyar Holocaust" című könyv R. L. Braham professzor munkája, igen előkelő helyen dokumentálja vitéz Dr. Czanik Géza (örökös tiszteletbeli elnök) és utódja Fáy Gedeon szerepét a zsidóüldözés és deportálás előkészítésében, végrehajtásában.
   Az Elichmann-per után az 1961-es berlini evangélikus kongresszus határozatának 2. sz. pontja kimondja, hogy azon személyek, akik háborús vagy népellenes bűntettek előkészítésében vagy elkövetésében vettek részt, nem vállalhatnak VEZETŐ egyházi funkciókat. Ezért Sipos Tibor tanácsbírói minőségében, a kötelességét teljesítve, nyilvánosan felszólította Czanik Géza örökös tiszteletbeli elnök és Fáy Gedeon elnök urakat, hogy a NMRLSz elnökségében és a müncheni presbitériumban viselt tisztségükről azonnali hatállyal mondjanak le.
   Az eredmény: Czanik visszautasítással és fenyegetéssel, Fáy pedig tagadással válaszolt. Aztán mindketten siettek sürgősen perelni, no nem a dokumentumokat feltáró Wiesenthal-irodát és Braham professzort, hanem a rájuk és a törvényre hivatkozó Sipost.
   Az időközben elhunyt Czanik keresetét már az elején elutasította a német ügyészség. Hogy miért, azt bizonyára jól tudják: nehogy más is kiderüljön annak a 46 éve Németországban élő prominens, mindenki által tisztelt úrnak múltjáról, akit a háború után, népirtásért, távollétében halálra ítélt a román bíróság.
   Fáy úr azonban még tartja a mezőnyt, olyan személyek tetemrehívásával, akik őszintén hisznek írásbeli nyilatkozataikkal a lovag úr makulátlanságában.
   Az eljárás még tart, miután az első bírót elfogultság miatt az „Oberlandsgericht München" felmentette az ügy további vizsgálatától. (A konzekvenciákat vonja le mindenki maga.)
   Ami azonban az NMRLSz belső ügyeit illeti, itt az elnök-conducator korlátlanul dolgozhatott tovább, a már egyszer, 1987-ben az ügybe bevont Nyugat-Európai Református Lelkigondozó Szolgálat segítségével, amelyik készségesen minden azonnal elítélt, bár a gyülekezetekben tájékozódni soha meg nem jelent, ha Sipos lelkészről volt szó.
   Ilyenformán több éves vajúdás után a NYERLSz, ami a NMRLSz Elnökségéhez hasonlóan az elhalt és a vezetőségből hiányzó tagokkal nem funkcióképes; – de mindegy, mert a semmin kívül úgy sem csinál semmit –, mint a román Vatra Phőnix-je hirtelen feltámadt és „illetékes fegyelmi választmányként" egy 21 oldalas jogi zagyvalékot szült, hogy kinyilatkoztassa: nem tart igény Sipos Tibor további egyházi szolgálatára. Indoklás: „nevezett megszegte a VI. tc. 46.§. A. fejezetének 9., 7. és 1. pontjában (összefüggésben a II. tc. 10.§. C. és D. pontjával) körülírt fegyelmi vétség tényálladékát", – de a részletesen kifejtett főbűn egyetlen valós vádpontja az, hogy „meggyanúsította és a nevét rontotta Lázár lelkésznek"!
   Tessék? Azzal, hogy miután maga dicsekedett securitátés kapcsolataival, ezt megpróbálta lelkiismereti alapon leállítani? Ez Sipos lelkész bűne, amikor 1985–86-ot ír a naptár és kezdődik Romániában a falurombolás? Kik ezek az urak, akik nem kivizsgálják, hanem a müncheni elnök-conducator szellemében itt, Nyugaton, a securitátés kollaboratőröknek adnak zöld utat és a beépülésre figyelmeztetőt ítélik el? Ennyire buták, szklerózisosak, vagy már nem tudják, hogy nem a mennyben, hanem annyira megviselt sárgolyónkon, a Földön élnek? Ha így van, Isten bocsássa meg nekik, – de mit keresnek akkor ezekben a felelősségteljes funkciókban? Ha viszont nem azok, hanem megbízásból vállalják, akkor kapkodja magát minden olyan magyar emigráns, aki a Fáy-féle angol és német-magyar fordítóirodánál adta le a papírjait a politikai menedékjog megkapásának reményében. Mert az nemcsak ide, hanem ODA is fordított!
   Akik pedig társai ennek a magyar érdeket eláruló akciónak, azok a NYERLSz aláíró tagjai: Kenessy Miklós titkár, Szabadi Sándor lelkészi tag, Kenessy Csaba világi tag, Kövi Attila világi tag és Cseri Gyula lelkészi tag. A Londonban élő idős lelkész-elnök, Varga Sándor aláírása helyett annak a Papp László, volt nagyváradi püspök kegyeltjének az aláírása szerepel, aki szintén Varga, csak éppen Pál! (Erről bővebben lásd: Tőkés László „Temesvár ostroma" 66. o. 7–14. sorai). E fellebbezési döntés dátuma 1991. szeptember 13.
   Romániában a magyar iskolák megszüntetésének gyakorlata az volt, hogy román osztályokat létesítve előbb vegyesítették, majd végképp megszüntették a „nem igényelt" magyar – immár „tagozatot". Itt Németországban az elnök-conducátoron kívül a fene se kényszerítette a magyar és autonóm Szolgálatot arra, hogy függetlenségéről lemondva beolvadjon a bajor, illetve az észak-németországi NÉMET egyházakba, mégis megtette ezt München és Hannover presbitériuma. Vajon miért?
   Persze, azért ne fogjunk mindent a magyarokra, van még nemzetköziség a világon, aminek hatalomra „éhes proletárjai egyesüljetek", mert '91. szeptember 4-én az EKD egy Fáynak címzett levélben közli, hogy a Németországi Magyar Lelkigondozó Szolgálat de facto és de jure nem létezik, tehát szeptember 30-ával bezárólag mindennemű jogi és funkcionális kapcsolatot megszüntet a Szolgálattal szemben. Aláírás: Stolz.
   A Szabályzat értelmében a Szolgálat működésének felfüggesztését csak a Közgyűlés mondhatja ki... Mellesleg mi van az archívummal, a Szolgálat vagyonával, valamint az 1946 óta folyósított pénzekkel? Hogy adták 45 éven keresztül olyan szervezetnek, amelyik nem létezik?!
   Hát mi van itt, uraim?! Lopunk, csalunk már Isten nevében is?
   Mert a gyülekezetek magyarországi, erdélyi, szlovákiai és újvidéki tagjaitól ellopták az egyetlen legális, magyar szervezetüket!
   Az évek óta manipulált hazugságokkal doppingolt heidelbergi és mainzi magyarok félnek összejönni, mert érzik, hogy „valami nem tiszta".
   És végezetül a magyar szellemiség legyilkolása, orvul hátbadöfése az a tény, hogy az emigrációt összefogó, a nemzeti öntudat lángját ápolni hivatott szervezet éppen a vezetői által szolgálja ki a securitáté és a Vatra célkitűzéseit, azaz megszűnik!
   Isten és ember előtt – nincs.
   Számít ez valamit annak a lovagnak, aki a magyar Johannita Rend kommendátora és Dr. Fáy Gedeonnak hívják? Avagy ennyire ostobák vagyunk mi, magyarok? Tűrjük szó nélkül, beijedve, hogy még mindig a balkáni korrupció, a barna-vörös összemosódás és ennek jegyében a féktelen bűnözés szabja meg utunkat még a szülőföldről elüldözött szétszóródottságunkban is?!
   

   
   Török Miklós
   
   A vörös bölcsész
   
   Máté Imre
   
   (önéletrajzos visszaemlékezés)
   
   Hőn áhított gyerek voltam. Ikrek előztek meg, egyikük leány volt, másikuk fiú, de elhaláloztak. Anyám tizenkilenc éves volt akkor, apám húsz. Bánatot eloszlatandó, vágyat megvalósítandó nekem köll e világra jönnöm. Ezt meg is tettem 1934. december 11-én, noha hóvihar tombolt. Háznagyságú hófújásokat hordtak össze a szelek Maglóca és Bősárkány között. Maglócán születtem, az orvos meg Bősárkányban lakott. A lovak nem birkóztak meg a hófujatokkal, ezért apám meg az orvos hólapátokkal hánytak ösvényt maguk előtt. Orvosra azért volt szükség, mert anyám elvérezni látszott. Nem tudom miért, mitől, mert én bizony igen hitvány állapotban kerültem fényre. Két kilót sem nyomtam, csak hosszom volt normális. Négy esztendejére rá, a húgom születésekor nem volt semmiféle komplikáció. Az orvos megnézett, s azt nyilatkozá anyámnak, hogy „ezért a gyerekért kár lett volna megkrepálnod, Ilonka!”. Meg is jósolá, hogy nem sokáig üvöltök, – mert ordítottam, mint a fába szorult féreg. A bába viszont azt állította, hogy „csupa élet ez a gyerek, csak az anyjában nem érezte jól magát, – más nőkben majd antul jobban érzendi”! A bábában lakozott az érettebb bölcsesség, de anyám az orvosra hallgatott és apasztgatta a tejét. Ennek okáért kancatejen épültem-szépültem, és négy hónapos koromra alábbhagytam a szakadatlan bőgéssel. Néha oly erővel ordítottam, hogy a bakter, meg a strázsák bejöttek, megtapasztalni, hogy nem ölnek-e valakit. Az egyik strázsa „tudó” volt. Kicsomagoltatott a pólyából. Megnézett és mondott valamit, amit sem anyám, sem Öreganyám nem árult el nekem egészen, csak annyit, hogy UKKÓ, az istenanya kegyében volnék. Talán ezért vagyok öt gyerek apja?
   Igen hamar erőre kaptam, erős fiaccsá tekeredtem. Erre szükség is volt, mert akadtak kötekedő, verekedős gyerekek, akiket csak erőnek erejével lehetett jobb belátásra bírni. Jómagam barátkozós és barátságos kölyök voltam, egyébként vásott, csintalan, de nem szívesen verekedtem. Ám ha bántottak, megtépáztam ellenfeleimet istentelenül. A konfliktusok irigykedésből táplálkoztak. Családom földműves, állattenyésztő volt. Találóan úgy fogalmazhatnám, hogy jómódú szegényparasztok voltunk, anyám-apám korában. Az elődök, visszafelé evezve egyre több ágon, éren, részben vidéki, birtokos nemesek, részben iparosok, konkrétabban főleg kovácsok. Ezek az Erdősök, anyám családja apai ágon. Anyain, a Bors-ok, rátarti, tékozló dzsentrik. Öreganyám, Bors Terézia viszont dolgos, gürcölő asszony volt, emellett történetekből, mesékből kifogyhatatlan. A család történetét úgy adta elő a tatárjárás korából is, mintha az eseményeket ő maga nézte volna a zsalugáteren át.
   A Máték, akik hol „h”-val, hol anélkül szerepelnek a múlt lapjain, Kónyban a Bors-ok szomszédai voltak, lenézték a Borsokat Patópálos gazdálkodásuk miatt. Olyan két szomszédvár viszony alakult ki. Anyám, apám ezt nem tudták, de megtudták, ám akkorra már apám kicsente a kerékszeget ama hintó kerekéből, amely anyámat volt hivatva a maglócai búcsú után visszavinni Győrbe, valamiféle apáca internátusba. Nagy szerelem volt, s én ilyen szerelemmel és szeretettel teljes családban nevelkedtem. Az egész rokonság örült nekem, de a szomszédság is, mert előzékeny voltam, meg élvezték szövegeimet. Mert megfeleltem mindenre, találóan és alaposan!
   Anyám szívesen öltöztetett szép ruhákba, noha rühellettem a csinosítást. Hol matróz-ruha, hol Bocskay. Igen sok gyerek ezért irigykedett, mondott tücsköt, bogarat, böcsmérelte így, meg úgy. Ekkor konfrontálódtam először az irigységgel, melyet csak analitikusan ösmerek, az érzet idegen tőlem mindmáig. Miközben az én Bocskaymat böcsmérelték, otthon nyafogtak érte, s ha szüleik kiizzadták nekik, feszítettek benne mint szaros Pista Jézus neve napján. Kicsi közösségben az összefüggések könnyen megvilágítódnak. Ezek a gyerekek az iskolában nehezen állták meg helyüket. Macskát kínozni, madarat kiparittyázni a fészkéből, ilyesfélét viszont tudtak. Sokszor verekedtem ilyesmi miatt, mert én meg szerettem és sajnáltam az állatokat. Életem első nagy akciója kutyalopás volt. Picike, szopós kutyát csentem el a szomszédból. Anyám visszavitte, de megígérték, hogy az enyém lehet, ha elválasztódik. Barna kuvasz volt, Koffer név ragadt rá ezért.
   Igen sok könyvünk volt. Maglócán sokat olvastak. Akadtak persze buburnyákok is, akik nem, de az „ősi” családok kivétel nélkül. A magukat ősinek tituláló családok mindmáig az avar tudat hordozói. Közel negyven év távollét után falumba látogatván, gyerekkori barátom és szomszédom első kérdései közt szerepelt, hogy emlékszem-e még az avar gyűrűre, meg, tudom-e még, hogy avarok vagyunk ...
   Ténylegesen és csakugyan. Ám a szövet sok szálból készül. Az avarok hunokkal keveredtek, majd besenyőkkel, akik meg már félig vagy egészen zsidók voltak akkorra. Az én kihímzésemhez még a kis- és nagykunok is hozzájárultak. Dédapám Varga Antal, – az ő szokásaiknak megfelelően Vörös-Varga kettős család – névvel kiskun volt, dédanyám, Madarász Margit pedig nagykun, hajdú atyafisággal. (Vörös)-Varga dédapám a GYSEV pályamestere volt, úgy került a Rábaközbe. Az ő hollófekete hajú leányukat csábította el, – gondolom könnyedén – az én öregapám, Máté Illés. Öreganyám, Varga Anna, akkor tizenöt éves volt. Anyám szerint (aki saját normái értelmében „erkölcsös” volt), átkos, szerelemre hajló természetemet ezektől a „romlott” kunoktól örököltem. Az ebbéli csiszolódást viszont alsó szomszédék leányának, a Lujzának köszönhetem. Lujza hat esztendős volt, én meg négy és fél, amikor elkezdtünk játszadozni, s akkor hagytuk abba – igen nehéz szívvel –, amikor már kis híján késő volt, de épp még megúsztuk továbbszaporodás nélkül, – szerencsével!
   Akkor én már félárva voltam, mert apám elesett az orosz fronton. Az elemi iskola második osztályában unatkoztam akkortájt. Mert unatkoztam. Kezdetben fogam sem fűlt az iskolához, mert kanász akartam lenni, később meg beleuntam. Maglócán hat osztály tanult együtt egy teremben. az első tanév végéig megtanultam a hat osztály tananyagát, mert a butábbakat annyit nyúzta a „mester” – így neveztük a tanítót, hogy egy közepes eszű pudlikutya is megtanulhatta volna.
   Sokkal szívesebben tanultam csőszöktől, bakteroktól, csikósoktól, gulásoktól. Mink nem mondtunk „gulyát”, hanem „gulát”. Ez a mi ősi hangzóízlésünk. Ők sokat tudtak az ősök szokásairól, ösmerték azok hitét. Áldoztak Ukkónak, az ős-istenasszonynak. Az ő társaságukban keveset szóltam, sokat hallgattam, ezért sokat is hallottam.
   Időközben „fölszabadultunk”. Mi úgy mondánk, elvesztettük a háborút és megszálltak bennünket. Igen haragudtam az oroszokra, mert orosz golyó ölte meg apámat. Később gondoltam csak át logikusan, hogy az oroszok nem hívták be a magyarokat, mi támadtuk meg őket, ők csak védekeztek, s azért vonultak be a nyakunkra, mert végül is ők győztek. Erre kevesen gondoltak a több mint négy évtizedes megszállás alatt. Az oroszok bevonulta után nem sokkal meghalt Bátya. „Bátya”, Erdős Péter csizmadiamester, dédapám, Erdős Gellért öccse volt. Mindkettő említést érdemel irodalmi pályafutásom indoklásában. „Bátya” tizenkét évig kitartott mesterénél, mert a mesterné asszonyt szerette, de a Céh végül is rákényszerítette a szokásos vándorlásra. Évtizedekre nyoma veszett. Bejárta fél Európát egy morva kollégával, aki vándorlásaikor szegődött hozzá. Amikor én készülőben lehettem, akkortájt tért haza, úgy, mintha tegnap ment volna el. Ő volt az én dajkám, fődajkám. Később sok ösmeret forrása. Gellért öregapámról főleg hallottam. Vidám, tréfakedvelő és tréfagyártó ember volt. Végrendelete az volt, hogy ne korán elhunyt első felesége mellé, hanem hasmánt fölé temessék. Ezt avval indokolta, hogy föltámadáskor egy félfordulatnyi időt sem akar veszíteni. Csodaszép hírében járó felesége, – dédanyám, Csonka Margit – emlékét általában oly módon ápolta, hogy szép időben ebéd után megitta a fél liter borát és kiment szunyókálni a sírhalomra. Hajlamom szerelmi lírára tehát öröklött.
   A háború után még szerényen gazdálkodtunk. Tizenkét esztendős voltam, amikor először kaszát vettem kezembe. Ekkor már Csornára jártam iskolába. Ott is érettségiztem. Még az érettségiig bírtuk a termelést, minden zaklatás, beszolgáltatás dacára. Még egyetemista koromban is hazamentem aratni, aztán veszendőbe ment minden, mert értelmét vesztette minden igyekezet.
   A gimnáziumban, reál tagozaton, mert humán abban az évben jelentkezők hiányában nem indult, a merészek kis csapatához tartoztam. Osztályfőnököm Király Iván volt, hasonlóan korábbi igazgatóimhoz és történelem tanáromhoz, Bársony Kálmánhoz, a gerincegyenesítés mestere. Király Iván, a világhírű ornitológus sokszor magával vitt természetkutató vándorlásai alkalmával. „Ellenállni ezeknek fiam, de okosan, ravaszul!” – Így intett! Bizonyos esetekben azonban nem lehetett nem színt vallani. Hittanra járni, méghozzá egészen az érettségiig, nem jelentett ugyan életveszélyt, de ajánlólevelet sem az egyetemre. Iskolaigazgatóm könyörgött, hogy hagynám abba, mert nem vesznek föl egyetemre. Nem hagytam abba. A jó néhány száz diákból akkor hatan-heten jártunk hittanra, – katolikusra. Hittantanárom, Csorna akkori plébánosa, Fodor Pál volt. Jókedélyű, humoros ember. Tőle hallottam először, hogy magas szinten minden hit, minden bölcselet találkozik, ezért, mint mondá, „a filozófusnak mindegy, hogy melyik szegre akasztja a kabátját”. Akkor, ama nehéz időkben az volt a lényeg, hogy megvalljuk istenhitünket, bármiképpen is képzeljük el az elképzelhetetlent. „Istenről és annak akaratáról alkotott elméleteink lényegtelenekké válnak, ha az ateizmus veszedelmei közepette a puszta istenhitet valljuk meg” – tanította az Öregúr. Ha diskuráltunk, gyakran megkérdezett: „S mi erről a táltosok véleménye?” Meg is magyarázata, hogy „az ős-kinyilatkoztatás gyakran világosabban található meg a régi vallásokban, mint a szövegmanipulált kereszténységben”. Így el voltunk szépen hatan, heten, ugyanennyi materialista, és három-négyszáz beszari opportunista között. Az egyetemre mégis fölvettek.
   Orvosnak készültem, mert a „tudók”-tól – ma sámánnak mondják őket –, sokat tanultam, és gyógyítottam is. Akarva, akaratlan. Akinek azt mondják, „te tudsz” abban hisznek, bíznak, attól segítséget várnak. A régészet, a történelem, a nyelvkutatás azonban még jobban érdekeltek. Valahogy a légben voltak jelen a múlt megoldatlan titkai. A magyarság az ország sok vidékén „szentistvános” –idolja az első keresztény uralkodó. Mentül erősebb a szláv, vagy német bekeveredés, ez antul erősebb. Ez föltérképezhető néprajzilag, – s én föltérképeztem. Mifelénk nem szerették, sőt sokan gyűlölték István királyt, aki a „népet szolgaságra vetette és a papoknak adta a földet!” Mióta a röghöz ragaszkodás meglazult, ez a magatartás is vesztett erejéből. Mindemellett a Hanság, a Rábaköz, a Mosoni-síkság Lehel és Sur vezér népei voltak, a Lech-mezei árulás áldozatai. A rábaközi sámánok hagyatéka szerint István öregapja Taksony, szövetkezett Lehel, Bulcsú és Sur (besenyő vezér) ellen a németekkel.

    Ezek a kérdések jobban izgattak a szőcsing kimetszésénél, vagy a székrekedés megszüntetésénél. Sorsomat az pöcsételte meg, hogy tanulmányt írtam a rábaközi nyelvjárásról. Még gimnazista koromban. Ezt elküldtem a Nyelvőr főszerkesztőjének, Beke Ödönnek. Ő továbbította a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének, ahonnan Lőrincze Lajos üdvözölt nagy elismeréssel, kifejezve abbéli reményét is, hogy egyetemi tanulmányaimat ez irányban folytatandom. Ez tényleg így folytatódott. Addigra már mint költő is löbögtettem szárnyaimat. Első verseim politikai versek voltak, majd megköltöttem a Hany Istók történetet és igen hamar sor került szerelmes versekre is. Mert a szerelem szele gyakran megütött, de ahhoz még mulya voltam, hogy észre vegyem, melyik leányzó vágyik éppen én reám. Hol az osztályfőnököm nyitotta meg ez irányban szememet, hol az öreg plébános, a jó Fodor Pál. Ezért külön áldom őket haló porukban!

    Az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemen magyar szakosként kezdtem és azzal párhuzamosan finnugor nyelvészetet, Beke Ödön, a világhírű tudós tanítványaként. Beke, az „Öreg”, sokoldalú tudós volt. Öt–hat finnugor nyelv mellett összehasonlító nyelvtudományra is oktatott, meg a segédtudományok fölhasználására, régészet, néprajz, történelem, sőt zenetörténet körébe vágó ösmeretekre. Melegen ajánlott a volgai török nyelvek tanulmányozását is. Beke Ödön atyai jó barátommá vált és utódjául óhajtott. Érdekes és nehéz ember volt, de az őszinteséget nagy böcsben tartotta. Annak jegyében mindent lehetett neki mondani, azt is, hogy nevetségesen zsugori. Hozzám nagyvonalú volt, mert tudta, hogy a pénzt barátnőmre költöm, s az iránt nagy megértést tanúsított. Sárospatakra jártam az általam írott versekben és a rólam írott paródiákban egyaránt megénekelt „Mari”-hoz. A közlekedés akkoriban olyan rossz volt, hogy csak kaktuszt vagy cserepes cikláment tudtam odáig hervadatlanul elcipelni. Szonettek sorát írtam a sárospataki Marinak, név szerint Jakó Máriának, „kálomista szent Lucám”-nak. Egyik-másik meg is jelent. Különböző újságokban, majd az Egyetemi Ifjúság c. újságban, melynek irodalmi szerkesztőjévé nevezett ki a rektorátus 1954-ben. Innen 1956 nyaráig kiutáltak. A Pártnak nem tetszett működésem. Támadtak cikkekben, még saját lapunkban is, de főleg az Újságíró tanszék lapja, a TOLL mart belém. Az indok az volt, úgy summa summarum, hogy rovatom nem a szocializmus építését szolgálja, hanem szürrealizmusnak, individualizmusnak nyújt megnyilvánulási lehetőséget. A tényleges ok, az egyetemi mozgalmak polarizálódása volt, népire és urbánusra. Az „urbánusok”-nak nem tetszett, hogy a rovat „népi” kézben van. A népi elnevezés helytelen, mert inkább vidéki-nagyvárosi jellegű volt a megosztódás. Jómagam sohasem tartoztam a népi írók nemtudomhányadik nemzedékéhez. Ezt Illyés Gyula is fölfödözte, aki ennek ellenére támogatott, ajánlott, aminek következtében tetszetős honoráriumokat fizettek verseimért. Az urbánusok reformálni akartak, de a rendszert nem akarták fölborítani, mert szüleik többnyire haszonélvezői voltak a rendszernek. Ők „emberarcú” szocializmust akartak, mi, úgynevezett népiek pedig szabad Magyarországot.

    Rovatvezető posztomról nem távolítottak el, hanem egyszerűen más anyagot nyomtattak ki, bármit szerkesztettem össze. Helyzetemet rontotta, egy (azaz megint egy) konfliktusom az ÁVH-val. Nyaranta tolmácsolással szereztem pénzt, nem is keveset. Finneknek tolmácsoltam. Egy finn kommunista följelentett, hogy negatívan nyilatkoztam a szovjet hadseregről és a szocialista berendezkedésről. A Fő utcán hallgattak ki és csak pimasz-merész föllépésem mentett meg. Jó pontot azonban nem szereztem. Ezt az önkéntes kukoricatörés a zsámbéki TSz-ben sem tudta ellensúlyozni, de ott ismertem meg – társadalmi munka közben – Koncz Évát, az angol tanszékről. Hozzá járkálván Csepelre, láttam bele a munkásság életébe. Ott tapasztaltam, hogy nem csak a paraszt nyögi a „szocializmus építését”, értsd a tunya muszkák etetését, hanem a munkás is.

    Az egyetemen akkoriban már erősen szervezkedtünk. A dékán és a dékánhelyettes, I. Tóth Zoltán, illetve Varga János szervezésében már működött az összeesküvés határán mozgó, „Kolhoz”-nak nevezett klub, a népi szárny mozgatója. Ennek az alig 20 főt számláló, de igen hatékony társaságnak én is tagja voltam. Ez az előforradalmi tevékenység nekem mindenek előtt Koncz Évába került, aki nagyon félt a végzetes lebukástól. Beláttam én is, hogy nem tehetem ki a veszélynek.

    A „Kolhoz” (ez fedőnév) 1956-ban érettnek látta az időt más egyetemekre is becsempészni reformgondolatainkat, forradalmi elképzeléseinket. Domokos Péternek meg nekem a Képzőművészeti Főiskola jutott. Ott ösmertem meg Darázs Máriát, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, aki a forradalom idején fegyvertársam volt, s azóta öt gyerekem anyja, társam szerelemben, eszmében, esztétikában. A képzőművészeti főiskolások nélkül nem történt volna meg az október 6-i tüntetés, amely a forradalom kirobbanásának kulcsa.

    Mivel befolyásunkat az „Egyetemi Ifjúság” c. újságnál elvesztettük, befolyásunk az egyetem ifjúságára pedig nőtt, elhatároztuk saját, független folyóirat kiadását. Ezért alapítottuk a „Tiszta szívvel” c. folyóiratot, melynek főszerkesztője voltam. Megjelenését október 6-ára időzítettük, Rajk újratemetésének napjára. A temetésen osztogattuk a változásokat követelő folyóiratot. Ott a temetőben jutott eszébe a képzőművészeti főiskolás lányoknak, Barna Évának, Darázs Máriának, hogy tüntetni lehetne. Ezt mi „kolhozosok” értelmes gondolatnak találtuk, a hangulatot megfelelőnek és nyomban meg is szerveztük a tüntetést, mely a Petőfi szobornál ért véget. Részleteibe ehelyütt nem akarok belemerülni. Annyi azonban bizonyos, hogy a „Kolhoz”, illetve a „népiek” befolyását ez erősen megnövelte az egyetemi ifjúság körében. Ezt ellensúlyozandó ragadták meg az alkalmat az URBÁNUSOK a lengyel események kapcsán egy még hatásosabb tüntetésre, mely az ő tüntetésük lett volna. Azért lebiztosították magukat, mert engedélyeztették! Talán, ha a „Tiszta Szívvel” szerkesztőségébe bevettük volna őket, ez nem történt volna így. Kéry László professzor megkísérelte a két társaságot egyesíteni, mondván, az urbánusok tervezett folyóirata egyesülhetne a Tiszta Szívvel-lel, amire én – utólag nézve végzetesen helytelenül azt válaszolám, hogy „egy létező folyóirat nem tud egyesülni egy nem létezővel”. Nem maradt nekik más, mint belevinni a nemzetet egy előkészítetlen forradalom kockázatába. Nekem az „urbánus” vezetőkkel nem volt személyes problémám – baráti viszonyban voltam mindvalahánnyal. „Népi” társaim nagyobb részének azonban föltehetőleg kisebbségi érzése volt velük szemben, éppen kulturális vonatkozásban. Nem minden vidéki gyerek lépett színre úgy három–négy ezer könyv árnyékából, mint például én, még ha annak kétharmada ponyvaregény volt is – Buffalo Bill az acélöklű cowboy, vagy Rinaldo Rinaldini, a daliás szépségű rablóvezér. Az urbánusok meg azt a kis többletet, mellyel rendelkeztek, meg főleg a nagyvárosi föllépést, ügyesen tudták bevetni. Utólag is ügyesen tálalják magukat, amíg a „népiek”-et meg sem lehet mozdítani. Egyik itt brummog nyugdíjasan és koravénen, a másik amott. Szidják a liberalizmust, melynek zászlóvivői voltak. Vagy csak én vittem, s ők nem tudták mit követnek?

   

    A forradalom kirobbant, mert a Bölcsészkar urbánusai tüntetést szerveztek. A Jelenet történészei, Beck Tibor és Germuska Pál „Forradalom a Bölcsészkaron” c. könyvükben azt állítják, hogy Gömöri György (urbánus vezető) fölvetette a tüntetés gondolatát és Máté Imre (kolhozos vezető) egyetértett vele. Nem értettem egyet, de kolhozos társaim, főleg pedig a nem belső tag, de velünk tartó népiek többsége igen. Ezért, „a létrejött egység kedvéért”, „rendező” szerepet vállaltam. A továbbiakat a lázadó tömeg „rendezte”.

    A Kopácsi Sándor által fölfegyverzett Nemzetőrségben harcoltam. Nem sok író-költő küzdött fegyverrel. Dénes Tibort, aki később Svájcba emigrált és sajnos elhalálozott, harcok közepette ismertem meg. Egyik szép visszaemlékezésében meg is írta ezt a találkozást. Ladányi Mihállyal több helyütt együtt harcoltunk, – Papp Árpád, a klasszika-filológus és költő az én egységemben kockáztatta életét azért a hazáért, mely utólag mellőzni igyekszik, mint mindannyiunkat, akik tényleg kockáztattunk. Ez a Magyarország nem a kockáztatók jutalmazója, hősök díjazója. Sohasem volt az. A hazáért elesettek özvegyeit, árváit mindig koldusbotra juttatta, ezért is csappant meg a kedv, a közért áldozatot hozni. A ma Magyarországa egy ál-ellenálló tenyészetből előállt nomenklatúráé. Ami a kultúrát illeti, különösképpen. A forradalom leverését követően, hasonlatosan az 1848/49-es szabadságharcot követő kultúrpolitikához, elkezdődött a megtervezett identitásrombolás. Ma azok a „nagymenők”, ez vonatkozik a képzőművészetre és irodalomra egyaránt, akik Aczél György idején törtek föl azáltal, hogy az identitásrombolás kivitelezőivé váltak. Ez a Nyugaton lejárt (s eleve életképtelen) izmusok utánzásából áll, azt bizonyítandó, hogy a magyar géniusz csak ennyire képes. Ezt az akciót befelé még mindemellett el lehetett adni, mint ellenállást. Ennek a manipulációnak természetesen külföldön is vannak támogatói. Egyfelől azok, akik a magyarságot gazdaságostul, kultúrástul a béka segge alá kívánják, másrészt azok, akik a Lunacsarszki-féle kultúrpolitika értelmében egész Európát le szeretnék minden vonatkozásban zülleszteni. A jelenlegi, magát nemzeti kulturális értékek védelmére elkötelező kormány kultúrpolitikusai nem tudják, vagy nem akarják erre vonatkozóan észrevenni az összefüggéseket. Ezért keserű vigasz, hogy én a karámon kívül élek, távol a barmok jászolától.

    Miért, miért nem, bár Franciaországba készültünk, Münchenben kötöttünk ki. Maradék fegyvertársaimtól elbúcsúzván – mármint azoktól, akiket hazaküldtem, hogy ne néptelenedjék, ne aggjon el az ország. A „Vörös bölcsész” – így neveztek innen-onnen toborzódott harcostársaim, akik parancsnokuknak tekintettek, búcsút vett a Hontól.

    A család, öt gyerekkel, kutyával, macskával, a déli tanya, fügefákkal, borral, életrajzomban fontosak, – és fontosak Darázs Mária kiállításai, melyek világjárást is jelentettek. A szakmáim – villany- és felvonószerelő –, a vállalat, fényben és homályban, mind fontos, legfontosabb azonban ehelyütt minden bizonnyal, írói pályám alakulása. Keveset írtam, s annál is kevesebbet hoztam nyilvánosságra. Minden épkézláb emigráns folyóiratban, újságban jelentek meg írásaim, – versek, elbeszélések, kritikák. Irodalmi hazám a Látóhatár, illetve az Új Látóhatár volt. Villanyszerelő vállalatom jövedelméből fönntartottam egy könyvkiadót is, ETANA néven és ki is adtam néhány író könyvét. Saját első kötetemet egy ukrán vállalat, a LOGOS adta ki 1966-ban, Fehér Förgeteg címmel. Ezt követte 1982-ben Herp/Etana közös kiadásban válogatott verseim kötete a „Karneolszemű macska fuvoláján” című. Hasonló című versem ars poeticám. Nézetem tömörített lényege, hogy az alkotást műalkotássá a minőség teszi, nem ilyen, vagy olyan eszmei tartalom. A hazafias, nemzeti érzelmű alkotás, vagy a kozmopolita egyaránt lehetnek remekművek, vagy ócska giccsek, mert a politikai elkötelezettségnek nincs befolyása a minőségre és nem is pótolja azt. E könyvet követte paródiakötetem, a „Csontom kutya” első könyve, az „Így írtok künn”. Ezt 1984-ben adta ki színesen illusztráltatva a Parabel kiadó, aki mögött Balogh Tibor kultúrmecénást leljük.

   
  
    Az évtizedek lehetővé tették (meg egyetemi tanulmányaim is Budapest után Göttingenben és Münchenben), hogy németül is írjak. Először prózát, majd verseket is. Megjelentek verseim folyóiratokban, majd 1992-ben (ugyancsak Parabel kiadás) „Licht und Tau” (Fény és harmat) c. verseimből a szerelmesek, egy Darázs Mária által illusztrált kötetben. A Szabad Német Írószövetség (FDA) e könyv nyomán vett föl tagjai sorába.(A Magyar Írószövetségnek és a Pen Clubnak is tagja vagyok, tovább a Finnugor Írók Szövetségének, valamint a Numi Tórem Tudós Társaságnak. A magyarokat általában érdekli, hogy hol vagyok tag, hol tüntettek ki, hányszor, stb., – milyen címem, rangom van. Na, nem bánom: diplomás bölcsész vagyok, az irodalom és nyelvtudományok magisztere. Nem tüntettek ki, ezért még akadnak akik bíznak bennem.)

    A SZER-nek külső munkatársa voltam, mezőgazdasági cikkekkel, humoros írásokkal, mint pl. a „Levelek a TSz istállóból” sorozat, de Ribánszky László igazgatósága idején helyet kaptak tudományos értekezéseim, tanulmányaim is. A SZER 400 perces adásban – sorozatban – sugározta leglényegesebb tudományos munkámat, a rábaközi sámánok hagyatékának földolgozását.

    A müncheni magyar kulturális életben is részt vettem, a Széchenyi Körnek alapító tagja vagyok. Legjelentősebben azonban a „Haus der Begegnung” (Találkozások Háza) keretében működtem. Darázs Máriával együtt létrehoztuk a „Jó szomszédság Klub”-ját. Ennek célja a Duna-medence és környéke népeinek egymás közelébe hozatala volt, az averziók leépítése, egymás jobb megértése, főleg pedig annak megértése, hogy mi, magyarok is tudunk akceptálni, összefogni, adni, de nekünk is vannak jogos követeléseink, melyeket barátilag akarunk rendezni. Románok, csehek, ukránok, különféle délszlávok, de még kirgizek, üzbégek is látogatták a klubot, melynek italfogyasztását mi álltuk. Mi úgy hisszük, sokat tettünk Magyarországért, mert a klub látogatói egy új, számukra megnyugtató „magyar képet” nyertek és adtak tovább – hazafelé!

    Honiaktól nem ritkán hallom, hogy mivel igyekszem pontos lenni, gyorsan cselekszem, „elnémetesedtem”! Ehelyütt szeretném nyilvánosan tisztázni, hogy nem németesedtem el, csak megúsztam az eloroszosodást! Magyar maradtam. Baráti köröm főleg németekből tevődött össze, de ez azért alakult így, mert barátainkat magunk választjuk és Németországban még mindig több német van, mint más egyéb. Magyarságom tagadhatatlan tény, nem mínusz, nem plusz, így önmagában. A nemzetnek – az én értelmezésemben – mindenki tagja, függetlenül vallásától, meggyőződésétől, származásától, aki e közösség létkérdéseihez pozitívan viszonyul. Aki nem, az önmagát zárta ki. Ezért meghökkentő és kihívó, amikor magyarul publikáló intellektuelek ütnek meg külső sovinizmusokból táplálkozó magyarellenes hangokat, vagy bojkottálják pozícióik révén magyar kulturális értékek méltó fölmutatását. Ez többnyire a Kádár-kor identitásromboló kultúrpolitikájának utóhangja. A Párt védnöksége alatt tenyésztett ál-ellenállók a váltás után taktikailag átrendeződtek. Egy részük ultranacionalista, másik részük nemzetpocskondiázó. Ezt illetően én csupán szerepmegosztást látok. Ma csak így tudnak létezni, két táborra rendeződve, mert csak így tudnak ürügyet szolgáltatni pro és kontra. Mivel pedig én átlátom a helyzetet, két széklet között tisztán maradok.

    Sikerült a Szabad Német Írószövetséget a Magyar Írószövetséggel sikeresnek ígérkező együttműködést elindítanom. Ez gyümölcsöző lehet a magyar írók számára, – ha fölérik ésszel, ami nem biztos. Nekem az a keserves tapasztalatom, hogy Magyarországon épp az a réteg gondolkodik legegysíkúbban, amelyiknek a nemzetet irányítania kellene, – a humán értelmiség. Ezért is ártottam magamat a magyar politikába. Publikáltam, a nemzetet figyelmeztetendő – leginkább és legszívesebben a Magyar Hírlapban. Tagja vagyok a Magyarország 2000 parlamenti tanácskozó társaságnak, – pártokon fölül, s azokon keresztül-kasul, mert minden pártban vannak értelmes, hasznavehető, sőt böcsületes politikusok. Magamat liberálisnak vallom, és szerettem volna a magyar liberalizmust fölvirágoztatni. Hiába intettem, óvtam, ma ez a szó Magyarországon negatív. Erről épp magukat liberálisnak nevezők gondoskodtak!

    Szívesen publikálnék Magyarországon, szívesen írnék többet magyarul. A bandaképződés olyan erős – sok az eszkimó, kevés a fóka– – koncmarcangoló alapon, hogy nehéz áttörni a bástyafalakat, még nehezebb elviselni a cenzúrán nevelkedett szerkesztők okoskodásait. Azt hiszik, a szerkesztő föladata az áthúzás, kihúzás, átírás, s más egyéb szöveggyilkolás.

    Mindazonáltal készülődöm haza, szűkebb Pátriámba, a Rábaközbe, – de nem csoszimoszi gatyarohasztó öregnek, nem meghalni, hanem küzdeni. Erre nagy szükség van. Nem nekem van rá szükségem, hanem Magyarországnak. Ma több veszély fenyegeti az Országot a tatárjárásnál, törökdúlásnál is. A demokrácia, az Európához kötödés van veszélyben. A hatalom birtokosai szisztematikusan számolják föl a demokráciát, a jogrendet és árusítják ki a nemzet javait, érdekeit. Mindazonáltal nem diktatúra felé haladunk! A despotizmus veszélye fenyeget. Természetesen nemzeti szólamok kíséretében. A despotizmus, az önkény nem azonos a diktatúrával. A diktatúrának szabályai vannak, az önkény kiszámíthatatlan. Nem tehetek róla – ez születési hibám lehet – én kötelességemnek érzem a szabadságért küzdeni.

   

   

2003-06-27 15:10:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
[ Archívum ]
A yesyes és Myra Monoka képviseli hazánkat
Az ibis szállodamárka nemzetközi programjának keretében 17 országban adnak helyi művészek összesen 44 intim és exkluzív minikoncertet. Az ibis Music magyarországi eseményén, az ibis Budapest Centrum közösségi terében ketten is felléptek: a yesyes dinamikus, fiatalos koncerten adott válogatást legnépszerűbb dalaiból, a sokoldalú és izgalmas Myra Monoka pedig kortárs r’n’b-ből és érzelemdús elektronikus popból ötvözött számait mutatta be.
[ Keresés ]
Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Radnóti Miklós 110 éve született

Deák Kázmér grafikai kiállítása &

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Lord of the Dance ismét Magyarországon

455 éve született a magyarok háziszerzője Shakespeare

A cselló lelke

20 év után JAZZ+AZ!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Novák Ferenc Tata előadása Forrószegiek

Meg kell élni a szélcsendet is

Fotóriporteri Életműdíj 2019: Szebeni András

Kovács Edit Jászai Mari-díjas

Az orosz titán a Müpában

Minden gyerek jusson el színházba – de hova és mire?

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]