Villon, a punk

Minden becsületes rocker utálja Hobót. De én a rockereket is utálom. Dilemma. Villon számomra a Kretens (Jó tanítás balladája a rossz életűeknek), vagy (a) The Snobs (Apró képek balladája) tolmácsolásában hiteles. „Tudom, férgek megesznek, csak azt nem tudom, ki vagyok.” Artista legyen a talpán, aki a nyomukba akar érni. Hobónak sikerül. A hatásvadász kezdés, és a szájbarágós díszlet ellenére is. Mert a versek jók, és Földes H. László előadóművésznek sem utolsó. Sőt, a látványt sem szidhatom igazán, hiszen nemcsak irodalmárok járnak színházba.        Lánccsörgés közepette felül börtönágyán a költő – eladdig egy darab rongy hevert a siralomház priccsén –, és gyertyára gyújt, hogy az akasztófa árnyékában átgondolja, mivégre. Az asztalon pohár, bor, penna, versek. Az ágyon merész női bugyogók, Margó harisnyája. Élete képe ez. Kivégzésére vár, „a estre pendu et estranglé”: kötélre és megfojtásra ítélték. Nem először. Talán a jó pártfogó segít megint. Gyújtsunk gyertyát érette. S egy hízelkedő ballada sem árthat.

Meglátásom szerént főként Szabó Lőrinc és Vas István fordításai hangzanak el, de Mészöly Dezső, József Attila és Illyés Gyula munkái mellett Faludy-átköltések ugyancsak helyet kapnak, hiszen a Ballada a senki fiáról Faludy szavaitól válhatott a Hobó-koncertek részévé. Ez a népművelés magasiskolája. Most is ülnek gyerekek a nézőtéren, engem tulajdonképpen akkor győz meg Hobó, mikor az előadás végén lejön a színpadról, barackot nyom az egyik bikfic fejére, és kérdez valami csacskaságot. (Hányszor tehette már?) Jut eszembe: Villon 1461-ben harmincéves volt (amint nagyobbik testamentumában írja: „Harmincéves koromra a szégyent bizony fenékig ittam”), Hobó viszont öreg, mint a 66-os országút – itt tudnék egyedül belekötni a Vidnyánszky László rendezésében színpadra állított elõadás szereplőválasztásába–alakformálásába. De nem akarok. Annyira túlzásba viszi a ripacskodást a vastaps után Hobó, hogy az felér egy kikacsintással, s ráadásként négy változatban mondja el a Quatrain négy sorát.            Villon négy sorocskája        Francia vagyok, mérgelődhetem.    Ponthoise-i Párizs volt szülőhelyem.    Most hát egy kenderkötéltől fejem    Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.    (József Attila fordítása)            Négy sor        Francia vagyok, csak ez kellett,    Párizs szült (Ponthoise mellett);    Rőf kötél súgja majd fejemnek,    Hogy mi súlya fenekemnek.    (Illyés Gyula fordítása)            Négysoros versezet a szegény Villon bitófájára        Francnak születtem – megbántam nagyon –,    Párizs szült, ott, hol Ponthoise vagyon.    Egy jó öles kötéllel nyakamon    Immáron seggem súlyát latolom.    (Mészöly Dezső fordítása)            Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt        Francia vagyok Párizs városából,    mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,    s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,    s a nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.    (Faludy György fordítása)        Villon tudta, hogy az élet hiábavalóság, nyomorúság, ostoba tánc, melynek a halál vet véget, de legkeserűbb soraiban sem hívta a véget, vaskos humorát a halál szele sem fújta el – ennyi a tanulság, túl jó kedvem kerekedett, kellett hát kis nofjúcsört az arcomba nyomni. A kultúra mint rossz rongy foszlott le rólam általában a Vörös Yukba belépve, ám most Ambrózy György (alanyi költő) szavalt éppen Aberrált költészeti est című ciklusából, vagány vágáns dalokká formálva verseit. Villon, taréjjal. Bocsássatok meg mind nekem!        Hobó: http://www.hobo.hu/    Kretens: http://ludens.elte.hu/zene/kretens/    The Snobs: http://www.extra.hu/snobs/    Ambrózy: http://www.extra.hu/erdekfeszulet/