Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Rómeó és Júlia
[ Új Színház ]
fotó Ajpek Orsi
 
Dátum: 2019. szeptember 17. kedd    Mai névnap(ok): Zsófia, Ludmilla a - a - a
Kukorelly az óbudai Fő téren
Részlet a TündérVölgyből
JÚNIUS 14. SZOMBAT
10.00 óra Vendégünk:
KALLIGRAM Könyv- és Lapkiadó
dedikál és felolvas:
KUKORELLY ENDRE

   
   
   A Tündérvölgyről
   
   
   Kukorelly Endre regénye azt állítja, hogy az ember legboldogabb időszaka a gyermekkor, esetleg az ifjúkor. Amikor minden összeáll, van apu, anyu (jobb esetben persze), van Utas Üdítő, amit valóban gyártottak a zord hatvanas években, vannak csajok, van a foci, meg van a nyár, vagy ami van. Ilyen apróságokról szólnak ugyanis a regény töredékei, hiszen minden egyes bekezdése külön töredékként került egymás mellé. A szöveg nem folyamatos, hanem a figyelem fókuszálódásának egymást követő hullámhegyeit és hullámvölgyeit követi - ahogy történik valami, amin a gondolkodás elidőz, és mire észre tér, már egészen más történt, amin szintén el kell gondolkodni.
   A cselekmény nem lineáris, és a nézőpont sem egységes. Egyszerre hatja át a szöveget az ifjúkor végtelen komolysága, és az érett emlékezés végtelen iróniája, mely nosztalgiával támasztja meg saját múltjának ingadozó mérlegelését. Kukorellynek jól megy ez a stílus, verseiben, és a Sulineten évekkel ezelőtt ajánlott Szovjetónió című regényében is ezzel él.
   Az irónia azonban néha a visszájára is fordul: a Kalasnyikov, ami akkor csak a tájkép viccesen érdekes mozzanata volt, disszonanciát kelt a mai szemlélőben. Kiderül ugyanis, hogy az idilli gyermekkor nem is idilli volt, hanem inkább a sötét hatalmak árnyékában eltöltött álomszerű, rövid és mámoros extázis. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki a zuhanó repülőn még elmond egy viccet arról, hogy Putyin és Bush zuhan egy repülőn, és azon muszáj röhögni.
   A regény enciklopédikus részletességű, és mindeközben megmarad egyetlen hangszínnél, az ironikus nosztalgia hangjánál. Mindeközben láthatólag azok a részletek jelentik a legnehezebb feladatot az író számára, melyekben megkísérli múltként és felnőtt fejjel mérlegelni a múltat. Megpróbálja elmondani, hogy mi az igazság, hogy a részletek mögött milyen mélyebb összefüggések, világhatalmi tényezők, általános emberi kérdések húzódtak meg. Hogy a csajozás, ami akkor a leírt módon zajlott, vajon jelent-e valamit az örökkévalóság számára.
   Ez kissé túláradó követelés, és láthatólag nehezen találja meg Kukorelly azokat a szavakat, melyek romantikusabb korokban a "hazafiság" vagy a "kétely" terminusaival lennének leírhatók. Bizonytalan, nem eldöntött a kérdés, hogy helyes-e ilyen "nagy" szavakat használni egyáltalán. Gyanúsak ezek a gondolatok, és a regény mintegy kiemeli, kirajzolja azt a folytonos gyanút, mely az emlékek újraértékelése során zajlik le az íróban, az emlékezőben. Sohasem lehetünk bizonyosak abban, hogy bármi értelme van tizenéves gyerekeknek zászlócskákat tűzniük az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc hőseinek sírjára. Ez az önpusztító, bizonytalankodó magába fordulás különösen jellemző Kukorelly szövegeire, és sajátossá teszi őket. És teszi egyben, ha nem tévedek, sajátosan magyar irodalommá is - és éppenséggel ez Kukorelly egyik legnagyobb ambíciója. Az eszmék malomkövei közt őrlődő önértékelés. Persze az is lehet, hogy az író hazudik, és nem is a saját gyermekkorát írja le, vagy legalábbis nem pontosan. Ez azonban semmit sem számít akkor, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit is mond ez a regény.
   
   
Kukorelly Endre
   TündérVölgy
   

   avagy
   Az emberi szív rejtelmeiről
   

   (részlet)
   

   (1)
   A, a. Nem az apámmal álmodom. Olyan sokszor nem is jut eszembe, nem gondolok rá, ha valamiért mégis eszembe jut, nem emlékszem vissza rendesen. Elfordul onnan az emlékezet, elmozdul, odébb megy, külön van. Külön nincs. Mindenféle furcsa és unalmas dolgok eszembe jutnak, más ugyanilyen furcsák és unalmasak nem, lehet, hogy ilyen egyszerű.
   
   Egyszerű emlékezet, előbb el kell mesélnem neki, kitalálni a részleteket, hogy legyen mire visszaemlékeznie. Legkisebb dolgok is megzavarhatják, elhangolják az egészet. Akad azért mindig, ami már jól megy, újra meg újra előbukkan, mint a télikabát bélése, ha fölfeslett a varrás. Visszatömködöd, kibújik megint. A földrengés például eléggé megy, be van rendesen gyakorolva. Egyetlen, jókora lendülés.
   
   Ha nem mese, igazából volt, nem csak képzelem, nem azért emlékszem, mert annyiszor elmondták ugyanúgy. A csillár kilendült, mint a harang nyelve, a karácsonyfa végigkorcsolyázott a parketten, a gyerekszoba sarkától megindult visszafelé.
   
   Csúszott, megállt, valami megfogta, tartja a levegő, vadul az ellenkező irányba rántja. Lejött a csúcsdísz, nem törött el. Az apám, ahogy kiugrott az ágyból, a lódulástól elesett, ez anyám története. Mindig ugyanazokkal a szavakkal mondja el, bemutatja, így, a bal kezére, ugyanúgy szokta elmesélni a kedvenc történeteit, a maga nemigen csodálkozós, inkább vidám mint nem, agyondohányzott hangján. Mutatja a karácsonyfa helyét a belső szoba sarkában. Szerinte azzal kezdődött ötvenhat, hogy egy tizenkettes busz a korlátot áttörve a Dunába zuhant.
   
   Így indult az év, a Margit híd kanyarulatánál megcsúszott a jeges burkolaton egy üres autóbusz, és beleszaladt a folyóba.
   
   Nem üres, benne volt a sofőr meg a kalauz. Aztán a földrengés, így kezdődött, ilyesmi lendületes dolgokkal, és azzal ért véget, hogy el kéne mennünk innen, de sürgősen. Lelépni ebből az országból, teljesen világos, ráadásul mások is így tudják, és tényleg le is lépnek. Mindenki elment, kivéve minket, elő volt készítve a dolog, mégse mentünk.
   
   Mert az apám nem akarta. Nem disszidáltunk, apád végül is nem akart. Mihez kezdjen, ugye, odakinn. Igazán jobb, ha nem. A disszidálás pontos szó, maradjunk ennél. Mert mi másnál. Bepakoltak volna minket a húgommal egy ruháskosárba a cuccok közé, belénk nyomtak volna némi altatót. Elalszol, és Ausztráliában ébredsz föl.
   
   Vagy pedig Új-Zéland. Magadhoz térsz Új-Zélandon, arra ébredsz, hogy Új-Zéland. A járda tele volt elszórt töltényhüvellyel, állítólag óvodából hazafelé az Andrássy úton üres töltényhüvelyeket rugdostam a platánfák közt, erre nem emlékszem. A Beruházási Bank óvodájába jártam, páternoszterrel lehetett fölmenni az ötödikre.
   
   És ott gyorsan kipattanni. Ha nem szállsz ki a legfelső emeleten, átfordul veled a kabin, fordítva jössz le, úgy jönnél lefelé, a fejeden állva, mint a újzélandiak.
   
   (2)
   
   1977. augusztus közepén halt meg az apám. Nem voltam ott, amikor meghalt, mert nem voltam otthon. Hanem külföldön nyaraltam, egy Fekete-tengeri, csontig lerohadt szovjet üdülővárosban, és nem bírtam hazajönni. Forró nyár, jégesők, kiadós záporozás, ez ment akkoriban, meg az hozzá, hogy nem tudtam eljönni onnan, mert nem volt repülőjegyem.
   
   Vagyis persze volt nekem repülőjegyem, csak nem akkorra érvényes, hanem másfél hónap múlva, vagy három hét, és nem írták át az oroszok. Nem írták át, mert nem.
   
   Teli volt léggyel az iroda, zizegtek, mint a neoncső. Döglődtek ugyanis a legyek, egyfajta átható illatú, fehéres tömegpusztítóval irtotta az állományt a szovjet. Álltam az irodájuk pultjánál, az üvegfal mögötti asztalnál komoly műgonddal mulatságosan kifestett aeroflotos nő a papírjaimmal. Repülőjegyes, ugyanakkor katona, konkrétan elhárítótisz, külföldiekre szakosodott. Elhárító nő, vizsgálja a jegyemet, megtekinti, visszaadja, el vagyok hárítva.
   
   Legmogorvább ügyintézés, látszik rajta, hogy nincs esélyem, nem fogja átírni. Nincs hozzá hangulata, eleve nincs kedve, vagy nem szabad neki, ezt már soha nem fogom megtudni. Golyóálló üveg mögött ül, deréktól lefelé nem mutatkozik, nem látom a lábát meg a fenekét a kasztnitól, nem kel föl onnan, nem mocorog, lehet, hogy egész nap el se mozdul, nem szabad, hogy kedve legyen.
   
   Lehet, hogy nincs is lejjebb, nincs folytatása, ő így hárít, eddig tart az elhárítás, legalábbis, amit látok belőle. De majdnem mindent tulajdonképpen látok, a lényeg látszik, amit kitakar, épp az látszik, és ez méghozzá a titok miatt van így. A titokzatoskodás miatt, titkolózásból látszik ez a mindenféle. Vegyifegyverbűz, olaj, cigarettafüst, rovarirtó, az üveg alatti keresztlécen, körben a linóleumon légytetem-halmocskák, ez az egész légyzizegés a szovjet, a legszorosabban ehhez a történethez tartozik. Nem lehet pontosan tudni vagy kideríteni, hogy itt igazából kinek mihez jön kedve. Vagy megy.
   
   Mitől jön és megy, mi cseréli meg, mikor van csere és mikor nincs. Ráadásul ez mind ugyanaz, lehetetlenség és kedvetlenség, kedély és szabadság között fölösleges különbséget tenni. Történeteket ahhoz a nem különösképp megemelt, nyugodt és egyenletes tónusban legjobb elmondani, ahogy Lev Tolsztoj csinálta. Itt nem úgy lesz. Úgy nem lesz itt elmesélve semmi.
   
   Mikor meghalt az apám, huszonnyolc éves (esztendős, mondaná Tolsztoj magyarul) voltam, és, azt hiszem, akkoriban nem sok közöm volt hozzá. Valami unalomféle, meg a szeretet. A szeretet igen.
   
   Az igen, hogy egy tizenvalahány ágyas, emberi kipárolgástól bűzlő kórteremben halt meg, és úgy halt meg, hogy nem lehettem ott. Szag, test, émelygés, kopás, kocsonya. Dobogó szív. Bevitték egy terembe meghalni.
   
   Berakták más haldoklók közé. Kezdjük ott, hogy bevisznek bárkit ilyesmi helyekre, és minden további nélkül tárolják. Mi az, hogy beviszik?
   
   Hogy na, feküdjön le oda, öregúr, hordágyra nyomják, elszállítja egy mentőautó, mert így szól az előírás, így szokásos, ezt találták ki, mivel ilyen a rendszer. Mások közé, azért, hogy összezárják másokkal, a többitől végképp külön vegyék. Miért, ott muszáj lesz akkor meghalni?
   
   Ilyen az üzemmód, ez az útvonal, ez a savanykás, a bőr alól, minden emberi húsból kipréselődő szag, egy elgondolásnak, ennek a rendnek a halálszaga? Megnézi őt egy megnézésre képesített, egyfajta államilag garantált hivatali rend szerint dönt, megvizsgálja és megítéli, jól van, tessék szépen lefeküdni ide, mindjárt megkapja a vacsoráját. Hozzák a vacsorát, betolja a személyzet egy tepsin. Üljön fel.
   
   Felül. Úgy, és ezt most egye meg. Ez a vacsora, de miért ez a vacsora?
   
   A szemközti ágyról lekászálódik az egyik, leborul a tálcája. Keresztülcsoszog a termen, becsukja az ablakot, indul vissza. Bevágta az ablakszárnyakat, zörög az üveg, igyekszik az ágya felé, az arca mellett lötyög egy zacskó, ezt találom ki.
   
   Annak az embernek az arcából, a bal pofacsontja fölött, egy sárgadinnye méretű, gömbszerű kinövés lógott lefelé. Mintha két feje volna, a rendes, meg egy csekélyebb, tartálynak, tartalékban, minden szerelvény nélkül, orr, fül, ilyesmik nélkül. Becsukta az ablakot.
   
   Igen, de ha az apám nem akarta, hogy becsukják az ablakot? Nem szerette volna, de nem kérdezte tőle senki. Ő egy beteg, ezek itt betegek, tőlük nem kérdezik meg.
   
   Egymástól se. Nem mondanak nekik semmit, nem kérdezik meg, hogy mit akarnak. Betegek, így, szigorúan külön elhelyezve a nem-betegektől, elkülönítve másoktól, a nőktől, más férfiaktól is, azoktól, akik felől még nem határoztak úgy, hogy meg fognak halni. Miért fekszik ott, miért nem a saját kibaszott ágyában fekszik, akiről úgy döntöttek, hogy mindjárt meghal? Kilép az udvarra, előszed a zsebéből egy Symphóniát, rágyújt.
   
   Lement a lépcsőn, egy padra ült, elővette a köpenye zsebéből a tárcáját meg az öngyújtót, a betonkerítés felé fordult, eltakarta, ne lássák, amit csinál, nehogy észrevegyék. Úgy, mint egy hogyishívják.
   
   Börtönben a fegyencek. Én persze nem tudom, mit kellene, fogalmam sincs, hogy rendezném át, mit csinálnék ehhez képest másként. Biztos nem is lehet, ez mind egy, minden elrendezés előre megvan, jobb és rossz szándékoknál jóval előbb, nem kerülöd ki, ami ilyen nyugodt egyenletességgel mozog feléd. Nem állítod meg. Lement a lépcsőn a második emeletről a földszinti röntgenszobába egyedül, a délelőttre előírt röntgenezésre. Fél tizenegykor.
   
   Akkorra írták ki. Elképzelem magamnak ezeket a dolgokat, mert nem voltam ott. Mert nyaraltam a tengerparton. Az elbeszélés idejére a legéletbevágóbb döntések is függőben maradnak. Felkönyökölt az ágyában, az órájára nézett, csavargatta a termosz tetejét, ivott egy korty langyos teát, hálóköpenybe bújt, kikotorta a papucsát az éjjeliszekrény alól, és úgy. És.
   
   Na. Indult lefelé. Induljál már. Ha nem bírta a fájdalom miatt, megállt a lépcsőfordulóban, a falnak támaszkodott, belekapaszkodott a korlátba. Megállt levegőzni.
   
   Kipihenni a fájdalmat satöbbi, ezeket így gondolom el, magam elé képzelem, mert tényleg így is volt, azért, hogy mégis maradjon meg. Igazán az összes maradék erejét föl kellett használnia ilyen lemenetelekhez. Meg vissza. Felmenni a lépcsőn a liftig. A legutolsó egynéhány nap alatt jöttek rá, akik vizsgálták, hogy rákja van.
   
   Arra, hogy mi is, ugyebár, a helyzet. Utolsó néhány túlzottan éles, nyárközépi, istenverte nap. Tűrte a fájdalmat.
   
   Tűrte prímán a fájdalmat, ehhez biztos van közöm, mert nem tudom, hogy csinálta, de így kell csinálni. Valami miatt nekem nem mondta meg, elfelejtette megmondani, hogy lehet ilyen jó megfelelő képet vágni. Nyugodtan rápillantani másokra, a szemükbe nézni, mosolyogni is, ne sajnáljon senki, aki azért jött oda.
   
   Hogy bámuljon, részt vegyen, hát ne vegyen részt. Ne is jusson eszébe, gondoljon bármi mást, sajnáljon másvalakit. Azért jött oda, hogy téged nézzen, ne saját magát, mert úgy hiszi, most nem ő kerül sorra, és ez stimmel is. Nem én következem, ezek szerint még nem, és sajnállak ezért, és persze nem örülök, de mégsem én vagyok az, akit sajnálni lehet. Sajnálom a másikat, nyilván a kibaszottul rossz lelkiismeret miatt, mert nem olyan egyszerű, hogy akkor is kizárólag magamra gondolok.
   
   Nem magamat sajnálom, hanem őt, azt a nyomorult barmot, a másikat, és ez így is van, olyankor igazán az érdekel, akivel, ugye, előfordul a dolog. És nem velem.
   
   Mert nem velem fordul elő, hanem vele, milyen különös, a rossz lelkiismeret mégis csak képes érdekessé tenni az életet. Gondosan zárt ablakok, leeresztett redőny, bámulok egy filmet, saját film, hibátlanul slampos rendezés, átnézek oda, és nem megyek át. A temetésre nem emlékszem.
   Ott voltam egyáltalán a temetésen? Felöltöztem, és kimentem az 59-es villamossal? Mégis átírták a repülőjegyet a szovjetek?
   
   (3)
   
   Én semennyit sem látok magamból. Nem látom, nincs meg, nem találom. Néhány tovább már nem alakuló, rendes vagy nem rendes magyar nyelvű mondat, ennyi látszik, ebből látszik, hogy van az Én. Mogyoró
   
   van az Én
   
   tetején. Mindenféle adatok, feljegyzések, összefirkált papírlapok, fénykép, levelek, ahogy véletlenül megmaradtak, aztán ezekre vagy emlékszem, vagy nem. Ő a mamám, így, oldalról nézve egy nagy B, két, mindennél csinosabb lábszárral, a szalámigyárban dolgozik, ekkor meg ekkor épp terhes volt velem.
   
   Előbb még sertésvágóhíd, aztán szalámigyár. És ez itt az apukám. Kék szemű. Mint egy moziszínész valami túlszínezett amerikai filmben. Vagy pedig amikor kiabálok, és a kiabálástól visszhangzik a lakás, hallom a másik szobából vissza a hangomat, ilyenkor hallatszik is, hogy én vagyok.
   
   Én persze, hogy vagyok. Van az én. Feláll, leül, lefekszik, vél tudni ezt-azt. Elenyészni a valóságból. Tud meglepetést okozni nekem, ilyenkor mindig külön érzek is valamiféle rendes-vad, valóságos ént. Akármeddig belenézek a tükörbe minden további nélkül, mert ott meg is jelenik ugyanaz, ilyenkor látszik rajtam, mivel megfelel nekem, látszik a hatás, ez elég. Eleget láttam az apámat.
   
   A kék szemét, valószínűtlenül szabályos profilját. Sápadtfehérre festett felhő a sublót fölötti festményen, a középső szobánk falán. Felhő oldalról, egyhelyben rohanó alak, profilból látszik az arca, orr, félig elnyílt száj, fogak, nem mély szemüreg. Felleg, facsoportok, egy tisztáson néhány figura mészfehér ruhában, négy-öt ember, valahogy a fejük nélkül, mintha elválna, elemelkedett volna a fejük, ezt nézegettem. Lehagyják a fejüket. Állok a kép előtt, nem tudok eljönni onnan. Nem sokáig, de sokszor.
   
   Sokáig és sokszor. Nem látom, hogy mi van, mit csinálnak, összeesküvők menekülnek a sötétbe borult, sötétre mázolt erdőn keresztül, egy réten át, ilyesmi lehet, széles, feketébe hajló zöld olaj, kevés égszínkék, az összeesküvők fehér ruhája, arany keretezés. Viharos táj, megkopott arany, a képkeret sarkai letörve. Ez a kép leszakad.
   
   Kizuhant a tokjából, a felhőfej széjjelrepedt. Ha belekapaszkodok a keretbe, kijönnek a falból a szögek. Eleget láttalak, öregem.
   
   Ehhez a könyvhöz egy Berlin melletti kastélyban kezdtem hozzá. Igazából Berlinben, a Café Hardenbergben határoztam el, és rögtön beszélni is akartam róla C.-vel, aki a mű központi alakja, és akit valóban C.-nek hívtak. Meg akartam beszélni vele a nem is tudom, mit. Nálam volt az a két könyv, amit azon a nyáron olvastam egy Fekete-tengeri üdülőhelyen, mikor az apám meghalt, ahogy kiraktam magam elé, a kávéház asztalára pergett pár szem tengeri homok. Esti zajok, emeletes autóbusz mormolása, vörös és sárga fényfoltok, az utcán suhanók árnyai, a hideg márványlap erezetén kávéskanálnyi homokszem. Én a szovjet rendszerben éltem, nagyjából egész életemben. Ha szigorúan veszed.
   
   És vedd szigorúan. 1977 után jártam is néhányszor azon a helyen, amit Szovjetuniónak neveztek. Nemigen emlékszem. Nyaraltam, utazgattam, nincs történet. Nincs semmiféle történet, és ne gondold, hogy olyan fontos odamenni.
   
   Ahhoz, hogy végképp ott legyél. Szórakozásból utaztam oda, nézelődtem a tengerparton, néztem a magnóliabokrokat, néztem a nőket, olvastam másmilyen könyveket. Lesöpörtem a lepedőmet, ha ráment a homok. És az ráment. Kiütögetem a homokot a lapok közül, lerázom a lepedőt, már majdnem rendben is van, így telnek a napok. Fekszem a lepedőn, ha sok lesz rajta a homok, fölkelek, lerázom, egyszercsak megint sok lesz. Valószínűleg jó lehetett, jól éreztem magam, egy író ugye, a tengernél nyaral, olvasgat, nem kell csinálnia semmit, nem is csinál.
   
   Nem foglalkoztam semmivel, ez ment, nem unatkoztam, és nem fogtam hozzá, pedig író voltam véleményem szerint, az íráshoz. Azért abban nyilván nem lehettem olyan biztos. Biztos és nem. Hova-hova, így a veréb, hová, merre, Sas úr. Érdeklődik veréb, verdes ez a veréb, kapaszkodik a sas szárnya alatt.
   
   Sas úr szárnya alól kérdezget egy veréb. Sas pedig, kis idő múltán, foga közt szűrve a szót, faszom tudja. Üldögéltem mindenesetre a napon, néztem ami elém került, amikor melegem kezdett lenni, begyalogoltam a vízbe, és nem sok elképzelésem volt arról, mi lesz velem. Mihez kezdjek majd.
   
   Mikor kezdődik el ez a majd. A csábító naplója, Családi boldogság, egy strand, ahol ezeket a könyveket olvasom, külön külföldiek számára fenntartott, dróthálóval elkerített partszakasz. Vehetsz, de ne vegyél másfél dollárért egy kis üveg hazai kiszerelésű langyos koka kólát az Inturiszt büfében. Ha egyedül vagy, az néz vissza rád. Reggel eltroliztam a piacig bevásárolni, beszereztem tojást, tejet, tejfölt, uborkát, bármit, ami volt.
   
   Ha kapható, akkor paradicsomot, csak annyi volt a nehézség a piaccal, hogy gyakorlatilag nem kapható. Az a bármi. Ingyen van, de az pont nincs, ez van gyakorlatilag, hogy nincs paradicsom.
   
   Szinte sosincs, vagy lehet, hogy korábban még lett volna, mire kiértem, elfogyott. Ha mégis van, nem kerül semmibe, ha viszont nincs, bármennyiért nincs, akár ingyen is odaadják neked, ami nincs. Igyekeztem minél korábban felébredni a paradicsom miatt. Reggel igazi Paradicsom, fölkelsz, nulla felhőzet, ragyog az egész, kisétálsz a piacra, vagy kitrolizol a piacra, hogy le ne maradj, mégis lemaradsz. Még nincs forróság, és már nincs produkt. Vettem tejfölt és uborkát.
   
   Zeller, fehérrépa, gyökérfélék, lehet, hogy torma, ezeket látom, sétálgatok, nézelődöm a rothadó zöldségszagban, indulok visszafelé, úgyis minden elfogyott, a tejföl is elfogyott, esetleg nem is hoztak tejfölt. Nem csinálok semmit, 1977 augusztus eleje, csattogtatom a golyóstollamat, nem írok, úgy gondoltam, hogy ahhoz valamit még nem tudok, és tényleg nem is tudtam.
   
   Azt a nem tudom mit. Annyit tudtam, hogy kéne tudnom. 1995 februárjában kezdtem hozzá ehhez a könyvhöz egy Berlin melletti kastélyban, amit pont ilyesmi dolgok miatt tartanak fönn a németek. A háború alatt hadikórháznak használták. 1947 elején került haza apám Németországból, hadifogságból, egy ilyesféle hadikórházból. Nagyjából akkor már felgyógyult a sebesüléséből, nem amputálták a lábát, hazajutott, és még abban az évben megnősült. Megkereste anyámat, kinyomozta a lakásuk címét, mert közben átköltöztek Pestre, némileg regényesen megtalálta, és lánykérés. Épp a Lánchídon sétáltak volna, amikor szokásos körülményeskedések és torokköszörülgetés után megkérte a kezét, mire jött nyomban a nem oly meglepő beleegyező válasz, hogy jó.
   
   Vagy igen, ugyanis nem sokat vacakolnak ezekkel a dolgokkal, állítólag, a nők. De hogy helyreállították-e akkorra már a Lánchídat? Egyszer átgyalogoltunk Budára anyámmal, akkor hallottam ezt a históriát, hogymint volt, arra is emlékszem, hol mesélte.
   
   A Margit-híd felőli oldalon, az egyik pillérnél. Nem is voltak még egyébként hidak, ez az ügy inkább a szakításuk lehetett még kilencszáz-negyvennégy legelején, amikor heves szóváltás után faképnél hagyták egymást a Lánchíd közepén.
   
   Úgy van konstruálva a híd, hogy a pilléreknél kerül egyet a gyalogjárda, négyszögletes, rumbalépés-szerű kitérőt tesz, ezekben a kiugrókban remekül el lehet bújni csókolózáshoz. Amíg nem jönnek arra járókelők. Nem sűrűn jönnek.
   
   Néha pislogj ki azért.
   
   És pár lépés után következnek az oroszlánok. És az alagút. Egész história, ezt anyám hangján hallom, hát, meglepően sok minden szól azon a hangon. Mikor sétáltam át én csupa szórakozásból utoljára, de őszintén, a folyó fölött?
   

2003-05-30 09:11:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]