Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Rövidre vágva
[ Nemzeti Táncszínház ]
fotó Ajpek Orsi
 
Dátum: 2020. május 27. szerda    Mai névnap(ok): Hella a - a - a
KÖNYVHETI ÚJAK!
Páll Zita = kritikák (FISZ)
Pécsi Györgyi = Kányádi Sándor;(KALLIGRAM)
Halusz Léna = Állati 142 nap;(ACCORDIA)
Török Miklós = Égszínkék rózsák nincsenek; (PONT)


   Tartalom
   
   Aki átszínez, (a)hogy
   
Az “elírt” Város
   Az újító Petri
   Szívhang (ciki, nem?)
   “A csendben sejtek realizálják az olvasatot”
   Magot hagy, ír
   Irt a Sántha, szabadlábon
   Transzközép – irányzatosság és/vagy pozíciókeresés?
   (Nem annyira visszakézből)
   Töredékesen: a fiúról, aki elvétette
   Nem félünk a farkastól(?)
   Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához(?)
   Inverzió, averzió. Perverzió?
   Melyben még továbbírja
   “Mire én írói hatalmam teljes tudatában…”
   Az asztal marad
   Az olvasó mind/t perverz
   Ez most kicsit erősebb
   Arcok – versben és monográfiában (!)
   Orsolya szóródik

   

   *
   

   Irt a Sántha, szabadlábon
   
   Sántha Attila: Az ír úr
   
   Erdélyi Híradó; Kolozsvár, 1998.
   
   „Igen, az Olvasó, és nem az akadémikus
   az irodalom mindenkori mércéje.”
   „Mert az Olvasó nem aszkéta... hogy megfossza magát az élvezettől,
   és nem is hülye, hogy fecsérelje egyre drágább idejét.” (OJD)
   
   Kurtafarkú előjáték. Voltak. A Münchhausen báró csodálatos versei , mint első kötet. Sántha második kötete már ekkor váratott magára. Idő kellett ahhoz, hogy a báróból szadista írúr legyen. Mivelhogy S. A. második kötete adó költemény nélküli címét explikálandó a hátsó borítón, úrként definiálja azt, aki ír (ettől úr? vagy attól ír?). Pl. székelyül, rögtön az első fejezetben. Aha, fejezet, mondok, mivel a kötet látszólag verseket tartalmaz, tékápé abszurd-nonszensz-regény / ballada / balladaregény?-töredékeket, több hangra (ímé, a szereplírai folyamatosság, l. első kötet, hogy a Gajdó Máris nyelvének folytatódásáról ne is, avagy valahol az alábbiakban essék szó), négy fejezetben.
   
   Tehát: Székely versek. Sántha egyik vendégszerzője, Székely Árti maga szólal meg itt elsőnek, s rögtön két verssel azelőtt, hogy – vendéglátója dolgát könnyítendő – kinyírná magát, váratlanul levelet intéz Kálmán C. Györgyhöz, Pomogáts Bélához valamint Göncz Árpádhoz. Amolyan sárbogárdijolános nyelven mondja el a valósághoz híven, semmit nem változtatva, (h)arcpoetikáját: „Szerintem a jó vers a népért van, a néphez szól, a néphez nő, a nép fia.” Hallotta, hogy a költészet végveszélyben lenne, „mert már nem populár”, és ez őszerinte azért is történhetett így, mert „Önök szerzők csak nagyritkán járnak korcsomába, különben nem írnának olyan elvontan és visszahajlón, mint a sír.” Populáris / szórakoztató vs. magasirodalom, avagy kit olvas(s)unk és miért, avagy le az uralkodó kánonokkal, melyeknek corpusa (amint azt a szakirodalomban gyakran alkalmazott terminus is megerősíti) – van. Döglött művek hűvös halomban. A néphez nő művek kánonja még mindig underground (ide azok az írások tartoznának, melyek szórakoztatóan / élvezhetően mélyek, azaz magasak, tehát azért a Tiffany-sorozat nem férne bele).
   
   1 csokorra való 2 verssel demonstrálja Árti, hogy mit jelent populárisnak lenni, aztán fenyegetését („Ma éjszaka meghalálok, / beszedem a nyugtatót”, oka: „Darumadár ne sirass, / elloptad a páromat, / ha oly magas lehetnék, / a fejedet betörném”) beváltja, de ezt már szeretője – ki aztán igazán Jolán, noha Rózsi – ugyanazokhoz címzett leveléből tudjuk meg. Zene van, rontott rím, ritmus, nyelv, groteszk, fekete humor, olvasó szórakozik, hogy ez árt. Ellazulhat, nem kell mazochizálnia, busongania nagy magyarul/-án. Csak ha le akar bukni, akkor. Kommersz költészet? Igen, el szándékszik adni magát, delektálni akar, akarja, hogy olvassák. Hogy a művészet nem áru. Ugyan. Azaz: persze. Vagyhogy ez nem is művészet / vers? Szöveg? Graffiti?
   
   Kifordul a nyelv, indexbe kerülnek a rímvárásaink, és S.A., a fikcionált valóságos szerző ponyva-balladaregénye székely fejezetének további töredékeiben Gajdó Máris eposzi cselekedeteiről olvashatunk. A Máris-verseknek nem minden szava érthető a „civil” beszélő számára (hogy a székely önálló nemzet-e, melynek a magyaréhoz hasonló nyelve van, avagy csupán a magyar alesete, azon most nem óhajtok tűnődni), de ez nem kisebbíti az olvasói élvezeteket, sőt. A nyelv ilyetén problematizálódása S.A. első kötetének öröksége (akárcsak e némber figurája), aki a nonszensz költészet adeptusaként már akkor eljut a „székelyül” írt versekhez, melyek az által teszik lehetetlenné a referenciális olvasatot, hogy olyan kifejezésekkel élnek, melyek nagyrészt talán csak S.A. magánszótárában léteznek, avagy egy nagyon szűk réteg használja őket a mindennapi kommunikáció szintjén, tehát jelentésük nem azonosítható be megbízhatóan, s varázsuk onnan ered, hogy az olvasó a megérzések szintjén mégis megérteni vélheti őket a szavak hangalakjából eredően. Így válik S.A. (nonszensz)nyelv-teremtővé (annak ellenére, hogy ez így hülyén hangzik). Ártival ellentétben, aki viszonylag mellőzte a tájnyelvi elemeket, Máris legalább annyira gátlástalanul követel létjogosultságot az irodalomban eme mást, másként tudó nyelvnek, mint amennyire lazán nyírja ki anyját majd’ minden versében. Pikáns epizódokkal („Pisti a lokba bévitte, / s megmonyókolta a cinkát, / hogy kiduvadt a szeme. / Máris a lusztos valagával / Pistit még vagy kétszer kiküpülte...”) dúsított morbid szado-játék ez, mely a szokványos apagyilkosságot (erről l. később) az anya megölésével egészíti ki (így lesz a megkonstruált lírai én kétszeresen árva, amely tény az objektum / szubjektum hermeneutikai terében anaforájaként működik a kötet utolsó fejezetében megteremtődő frusztrált, szorongó, az egzisztenciális kérdéseket mélyen önironikus metafizikai átéltséggel exponáló lírai alanynak stb., mondhatnánk, ha komolytalankodni akarnánk). Főnixmadárhoz hasonlatos anyu ez, ki folyton folyvást föltámad, mintha perverz módon kevesellné egyszeri megöletése tényének eredendő tragikus-groteszk morbidságát, s kérne még belőle, többször is. Avagy, mint aki hasonlatos lányához (Máris egy berbécstől meg az anyjától való menekültében megfullad, hogy aztán váratlanul feléledve Greenaway-i mintára meg(s)üsse, megmérgezze stb. szülőjét). Aztán a sok sikeres merénylet megelégelődik: „jó, csak üsse, / de ha bé nem áll a szája, / olyat vág anyjára, / hogy megáll a ződhatárba! // De anyja már a gondolatolvasáshoz / érteni kezdett, / s minthogy meghaljon / e versben es, / inkább kifutott, s a berbécsnek / gulit szedett.” Brecht és Alfred Jarry, populáris, szado-horror, pornó, elidegenítő effektusok, metaszöveg, S.A. máris. „az élet egyszerű, de nehéz, / mint Einstein relativitás-elmélete.” Levél van itt is, a nyelvferdítés, Máris tenyeres-talpas vérmérséklete és a nagymamák korabeli levélírási formulák ötvözete tutira működik, mint a humor megbízható forrása.
   Kemál és Amál: szado-mánia. Avagy: a lírai én mint sebész, pap és kezében késsel mentőautó ír, nonszensz versikét is, valamint folytatódik a szadizás mazochizmussal kiegészítve. Mindez már gátlástalanul – magyarul: „Lennék Amálban, / lé a kanálban, / nem análkanál, / a babám faszába.” Polgár nem pukkadhat, mert nincs, olvasó meg szereti, ha pikáns, izgatják a csattanós vég(let)ek, miközben az Apa neve gyilkolászásánál [hosszú betétdal à la Kurt Weil: Arany János, Ady, Kosztolányi, József Attila és egyéb nagy költőelődök tagadhatatlanul nagy hatással voltak / vannak az utánuk létrejövő magyar lírára, szinte megkerülhetetlen hagyománnyá váltak ők, és sokak – S.A. sem kivétel – számára valamiképpen kényszeresen „az Apa neve”-ként (hatalom, törvény, autoritás) kezdtek el funkcionálni életműveik. Az Apa nevének létmódja azonban minden esetben a fiú szembefordulását vonja maga után, aki egy idő után az Apa nevének életére tör, kasztrálni akarván annak hatalmát, hogy ő maga vehesse át azt, s megszabaduljon ezáltal az autoritás folytonos, frusztráló érzékelésétől] is asszisztálhat (Dunának, Oltnak egy a vére stb.). Nőverés, apagyilkosság, kémkedés, brutális Altruismus nyet után anyagyilkosság is újfent. A jelölőjátékok minimalizmusa az értelmezés redukálódását implikálja. Végakkordként Arany János, Kemál, Amál, valamint a líraién-nemén-szadomazo-vendégek és minimalista-groteszk-populáris világuk együtt temettetnek el.
   
   A nagy hantolás után: Sehonnan vers. Az íródó balladaregény ezen fejezetében a dezintegrálódó én beszél, közvetítők nélkül, önreflexíven. Vágyódás valami elveszett (harmónia?) után: „néha, ha úgy hiszem, / lehetnél még velem”, „Volt idő, volt, igen tudom. / Amikor. Ahogy. / Egy szál La France rózsa.” Átható, fanyar önirónia, helyenként lemondó (ön)mentegetőzés próbálja elviselhetővé szelídíteni a birtoklás nemtényét, az örök félelmeket („bekapom a bogot”, „véresre verték a seggem – / ahogy Baka megmondta”, „Teszem, amit tenni lehet”, „nem vagyok se jobb, se rosszabb, / mint annyin, kik szerettek”, „Pedig éltem én, nem sokat, csak éppen” stb.). Másképp meghökkentő világ tárul fel, mint az előzőekben. Váratlan képek („Aztán halkan zakatolva / ragyogó, zöld expresszvonat. / Nem tudom, hogy miért. / Hogy miért az”), a lefele stilizált nyelv esztétikája, valamint a meglehetősen gyakori intertextuális utalások („Ettől féltem, ettől, / hogy majd kései József A.” stb. stb.) által játékba hozott konnotációs mezők konstituálják. Fojtottság, visszafogottság (is) jellemzi hangulatában ezt a hiányprózai világot, költő nem enged a kínálkozó rímlehetőségeknek, (frusztráltan) frusztrálja a rímváró szavakat és az olvasót magát is. Aztán rájön a megoldásra: „Jó volna meggazdag”. A fejezet utolsó bekezdése (Magyar! hasad) mint az össznemzeti skizoid meghasonlás lólába fityeg ki a kontextusból.
   
   Térszűkület. Ez lehetne a székely, a szado-mazo és az én töredékes fejezetei után az Én-Te fejezet, hogy teljes legyen a kép, az amerikai sikerfilmek vegyületi mintájára (nemzeti büszkeség, erőszak-szex, az ego válsága s egy kis pár-romantika is). Csakhogy. Távolról sem a teljes összhang jellemzi ezt az én-te kapcsolatot, s ezt néhol az (el)vágyódás spleenes hangulatai („Másként kel a nap, nyugszik a hold, / már nem lesz semmi, amilyen volt”, „Rosszabb, mint tizenöt éve, délután, / nem jön ide, nem jön ide hozzám”) erősítik, máskor az önironikus-triviális humorizálás próbálja enyhíteni („Godot eltűnik, mint a szamár, / közelebb, egyre közelebb, / valamiért zöld a nadrág”, „S jut eszembe általános, / szebbnél szebb gondolat, pedig annyi történt: / kit szerettem, elb…”, „megyek és rád gondolok, / faszom mint az árboc(ok)”). A kissé patetikus fejezetzáró Búcsú a valóságtól aztán egy bibliai parafrázissal visszavonja, a nemlétbe küldi a gyötrődő lírai alanyt is a Kedvessel együtt („Mindent visszavonok. / Nem az vagy, ami vagy, / nem az vagyok, ami vagyok”). Ez a kontextus szolgáltat ürügyet ama – némileg azért hatásvadász-közhelyesnek mondható – fogás alkalmazására, hogy a tartalomjegyzék után elhelyezett Sír(ra)felirat zárja le véglegesen a kötetet, mely az önlefokozás mámorában azért nem mulaszt el odafricskázni az olvasónak: „Belátja: még csak jól sem írt, / nem kér hát farkasréti sírt. / Disznók elé szórta, a sárba, / mit ősöktől, kedvezményes árba’.”
   Minden szereplő kinyiffantva, székely-populár-(ön)ironikus tömegegyéni hang megerősítve, szereplíra és intertextus mint pretextus kijátszva, happy end.
   *
   FORRÁS: iv.hu
   

   

   Pécsi Györgyi:
   Kányádi Sándor
   Tegnap és ma
   
   Ár: kb. 1500 Ft
   Az jól ismert erdélyi költőt a hagyományokhoz való hűség és a lírai modernség szintézise jellemzi. Életműve szorosan kötődik az erdélyi magyarság kisebbségi gondjaihoz, de egyetemes érvénnyel fogalmazta meg az ember hazatalálásának vágyát. A monográfia először tekinti át Kányádi életművét.
   
   Kányádi Sándorról
   
   Zbigniew Herbert meglepetéssel figyelt föl a 17. századi flamand festők tanulmányozásakor arra, hogy míg a jó hírű kortárs mesterek külföldön, német fejedelmeknél próbáltak szerencsét vagy Angliába mentek vendégfestőnek, másolat készítőnek (olykor önmagukat is másolva), addig “az igazán nagyok – Vermeer, Hals, Rembrandt soha nem kerültek az Alpokon túlra, még a szomszédos országokba sem. Hűségesek maradtak hazájuk és szülővárosuk fáihoz, falaihoz, felhőihez, és ami ennél is furcsább, ez az önként vállalt provincializmus vált erősségükké, ez volt a döntő a halálukat követő diadalmenetben.” Holott, jegyzi meg Herbert, lényegében nem tettek mást, mindössze lefestették azt, amit láttak: a körülöttük zajló életet. De az élet apróságainak lefestése a holland festészetben mégis a szabadság festészete lett, hiszen a szabadság nem elvont eszme volt: a tárgyakban a mesterember, a kézműves, a paraszt, a megszülető polgárság szabadságtudata nyert formát.
   
   Kányádi Sándor organikusan alakuló költészete a hatvanas évek végére nyert stílust. Nem annyira versépítkezésben, verstechnikában, hanem világértelmezésben tisztázódik ekkorra valami nagyon radikálisan a költő számára, mely az 1979-es Szürkület kötetben válik nyíltan szembeszökővé. S ez leginkább éppen a Herbert által is említett, meghökkentőnek és provokatívnak tetsző kifejezéssel, az önként vállalt provincializmussal írható le. A kötet legfontosabb üzenete ugyanis a szülőföld szeretetének parancsa lesz. A szülőföldé, mely nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember egysége. A költő pedig nem tett mást – ahogy mondani szokta –, mint leírta, amit látott. Csakhogy amit meglátott, és ahogyan leírta, abból a 20. század második felének legjelentősebb erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló értéke született.
   A költő új versei ma is az irodalmi élet eseményei, s különösen azok voltak, revelációszerűen hatottak a hetvenes-nyolcvanas években. Tragikus, hogy az erdélyi magyar irodalom újabb kori reneszánsza és az értő magyarországi olvasók egymásra találásának ihletett, szép pillanata a nemzetiség létveszélyének idején történt meg, de vigasztaló, hogy a veszélyt az erdélyi magyar irodalom érvényesen meg tudta szólaltatni, az apátiába süllyedt magyarországi közvélemény számára pedig a nemzeti sorskérdés gondolatát (Németh László) ekkorra ismét élővé tudta formálni a hazai irodalom közgondokat fölvállaló része. Ezekben az évtizedekben tudatosult, hogy Trianonnal beteljesedhet a herderi jóslat a határon túli magyarságot illetően, hogy nem csupán búsmagyarkodó virtus mondatja az aggódó, tragikus-pátoszos szavakat, de ténylegesen is eltűnhetnek milliós közösségek, például a romániai magyarság is.
   
   Kányádi Sándor verseiben a várt Erdély szólalt meg, az értéktudat méltóságával és önérzetével –, ezer szállal kapaszkodott a magyar irodalmi műveltség gazdag és sokszínű hagyományához, mégis meglepően friss hangon beszélt: költészete minden modern versépítkezése ellenére is zavarbaejtően hagyományos, és minden hagyományosságával együtt is meglepően modern volt, s az ma is.
   
   Miért tagadnánk, annak idején talán jobban figyeltünk a fájdalmas üzenetekre, az erkölcsi felelősségvállalás megfeszülő példázatára. Arra, a magyar irodalom legjobbjait mindig is jellemző magatartásra, amely a közösség szolgálatát, a szó és a tett egységét nemcsak vallotta a legnehezebb időkben, de gyakorolta is. Százados értelmiségi mintákra talált a költő, Apáczai Csere Jánostól, Szenci Molnár Alberttől, az erdélyi peregrinusoktól kezdve a közteherviselés eszményét hirdető Petőfi Sándoron át a közgondokat fölvállaló Illyés Gyuláig. A 20. század a kételyek százada; szerepek, magatartások, régi értékek kompromittálódtak a totalitarizmusok és az ember általános elbizonytalanodása századában, maga a nyelv is kétely tárgya lett –, de a költő megtalálta azokat a hiteles magatartásokat, szerepeket, a hagyománynak azokat az szálait, amelyek éltették, megtartották a nyelvi közösséget, s e magatartásokat, szerepeket a modern kor körülményei közt felújítva ismét élővé formálta.
   
   Költészetének –, mely szorosan kötődik a romániai magyar társadalom valóságos sorsához, életkörülményeihez –, azonban a nemzetiségi lét bár meghatározója, de nem kizárólagos értelmezője. Bő évtizeddel a rendszerváltozás után ma tisztábban látható, hogy a költő a 'provincia' nyelvét emelte meta-világirodalmi nyelvvé, s ezen az egyszerre 'provinciális' és egyszerre meta-világirodalmi nyelven vált képessé egyetemesen is költészetté formálni a huszadik századi ember legfontosabb kérdéseit, az ember egzisztenciális és ontológiai hazatalálásának elemi vágyát –, melynek része, számára legfontosabb része az erdélyi magyarság léte és sorsa. De költői világának közéletisége, életközelsége mellett (ellenére) még a diktatúra legtragikusabb évtizedeiből küldött “palackposta”-versek is elsősorban nyelvi, formai gazdagságukkal, mívességükkel, merész kísérletezésükkel, virtuozitásukkal hívták föl magukra az olvasók figyelmét. És valóban, a “népi”, az “elkötelezett”, a “nemzeti sorsirodalom költője” hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poeta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor költészete – ahogy Csiki László fölfigyelt rá – mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig.
   
   Az elmúlt században nem volt könnyű élni és embernek maradni Közép-Európában. A történelem túlságosan összeforrt az irodalommal, mert a történelem túlságosan brutálisan avatkozott be a nemzet, a társadalom, s így az egyes ember életébe is. Kányádi Sándor életét, költészetét is behatárolta a trianoni örökség, behatárolták a baloldali diktatúrák, de költészete minden tragikumával, fájdalmával együtt sem csak tragikus: belengi a derű, az irónia, a humor, a játék, a fanyar-vidám anekdotázó kedv, melyek együttesen minden társadalmi, történelmi tapasztalata ellenére is az élet igenlését, az egyetemes létbizalmat erősítik. De talán csak azért születhetett nagy irodalom ebből az “élményanyagból”, mert sziklaszilárd fundamentumra épül. A modern ember a “kételkedés korában” nehezen tudja elfogadni, hogy léteznek axiómák, arkhimédészi pontok. Kányádi Sándor költői világképe pedig eleitől axiómákra épül; a közösséghez tartozás axiómájára, az erkölcsi felelősség axiómájára, a világban való otthon-lét axiónájára, majd pedig megerősíti a lét transzcendens fundamentumának axiómájának az igényét is. A bizalom, hogy világunkban helyreállhat az erkölcsi világrend, kezdetektől nem változik, még ha drámákkal, tragédiákkal viselős is a hit, az erkölcsi meggyőződés vállalása, majd végül ontikus belátása.
   
   Költészete talán minden lényeges ponton szemben áll korának uralkodó eszméivel, stílusával, világértelmezésével –, de ez nem azt jelenti, hogy elfordulna, ellenkezőleg, a legfontosabb, leginkább neuralgikus pontokon veszi föl a szálakat, és provokatívan viszi tovább. A 20. században a népképviseleti költészet hitele megrendült – Kányádi Sándor a prédikátori szerephez nyúl vissza; a modern líra a személytelenséget és az absztrakt tárgyiasságot abszolutizálja – Kányádi Sándor a leíró tárgyiassághoz, szociográfikus hűséghez tér vissza; a 20. századi irodalom eltávolodik az olvasótól – Kányádi arra törekszik, hogy versei mondhatók, sőt énekelhetők legyenek; az elszemélytelenedéssel szemben az emberi találkozás biológiai szintjére helyezi a hangsúlyt; a szavak és az írás inflálódása idején mintegy leépíti saját költészetét, egyetlen könyvet ír; az önadminisztrálás és önmítoszképzés korában egy negatív ellenmítoszt valósít meg, stb. A hagyományt, a folytonosság szálait veszi föl, s a divatokra látszólag ügyet sem vetve, mégis, korszakonként beépítve az új stílusok eredményeit, hoz létre új stílust: a hagyomány folytathatóságának stílusát.
   
   Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvében, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, melyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt. Költészetében, megformáltságában idegen, vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról írt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt. Az ív, amit megtett, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté.
   
   Kányádi Sándor költészetének tagadhatatlan olvasói népszerűsége, nagy ismertsége tudatos költői programjából következik. Eszménye szerint az irodalom ma sem mondhat le az olvasóról: a közös nyelv tarthatja meg a nemzetet, de ha az olvasó irodalomértése, nyelvhasználata és az irodalom nyelve túlságosan eltávolodik egymástól, megszűnhet a közös nyelv. Petőfi a maga idejében még közel állt korának olvasóihoz, Kányádi Sándor tapasztalata szerint a 20. század irodalma jobban eltávolodott a 19. századi irodalom nyelvétől, mint az olvasók: az olvasók széles rétegének irodalomértése ma is közelebb áll a 19. századi irodalomhoz, mint a 20-dikéhoz. Saját költészetében úgy törekszik a közös nyelvre, hogy kezdettől fontosnak tartja verseinek közérthetőségét –, ez a Petőfitől eredő szemlélet a későbbiekben úgy módosul, egészül ki, hogy versei több szinten befogadhatók lesznek: még bölcseleti lírájának is van olyan (szimbolikus telítettségű képi, tárgyiasan konkrét, epikus tartalmú) szintje, amelyet a kevésbé iskolázottak is érthetnek. “A modernséget ebben a bonyolult korban, bármilyen furcsán hangzik is, az egyszerűségben látom” – mondja, s Einstein relativitás-elméletének közvetítésére (amelyet ma már középiskolákban tanítanak) hivatkozik: szerinte a modern líra eredményeit is hasonló közérthető módon kellene közvetíteni az olvasók felé.
   
   Az utóbbi évtizedben a hazai irodalomtudományi gondolkodásban is jelentős szemléleti változások történtek, nagyobb hangsúly kerül a megértésre, a befogadói élmény elméleti alapozottságú megközelítésére, megkérdőjeleződik a hagyományos monografikus pálykép. Kányádi Sándor költészete azonban motivikusan is szorosabban kapcsolódik társadalmi-politikai környezetéhez és személyes sorsának (a gyermekkor, a székely falu) elemeihez, semhogy eltekinthetnénk ezek inspiráló-ihlető-kényszerítő háttérétől; az időrenden alapuló áttekintés pedig bizonyos értelemben a költő helyzetéből következik: egy 19. századi(as) falu paraszti világából indult, anyanyelve a paraszti-népi kultúra volt, ezért a szerves önépítkezés ellenére is (a hatvanas évek végéig) nagyobb költészeti utak bejárására kényszerült, míg saját stílusára rátalált. Az életmű hagyományos szempontú megközelítésével pedig talán a nem szakmai olvasók számára is közelebb kerülhet Kányádi Sándor költészete.
   
   
Halusz Léna: Állati 142 nap
   
   

   Mekkora érték az önfeledt nevetés! S mennyire híján hagy minket a mai komoly irodalom! Pótlékokon, röhögtető élceken, akusztikus csiklandozásokon tengődünk, fájón nélkülözzük a valódi humor éltető nedveit.
   
   És most itt ez a kisregény, Halusz Léna üde története: minden nagyképű póz, utánérzés, rekeszizomgyötrő erőlködés nélkül, a legnemesebb eszközökkel hódítja meg nevetni vágyó olvasóit. Egy valódi, hús-vér, ám már-már besavanyodni kész nőszemélyt ragadnak ki hétköznapjaiból az állatok. Elébb csak egy kóbor eb, majd (az ember-rokonok közvetítésével) egy nyúl, egy madár, egy (két?) egér, egy macska, sőt még egy hal is gondoskodik arról, hogy ne fúljon unalomba a hősnő, s vele a csodálkozó olvasó élete. Ahogy múlnak a napok, úgy lesz egyre teljesebb, ugyanakkor egyre mulatságosabb a botcsinálta gazdi világa, félszeg, groteszk és kínos kalandok során át ismerünk sorsában csetlő-botló önmagunkra. A fura állat- és embersereglet segítségével hősünk kivirágzik, valódi párjára lel; s míg ő emberségében növekszik, nekünk, olvasóinak - a derűs órák paravánja mögött - szintén ebből ad leckét.
   

   A hiteles világ hiteles köntöst kapott: a kisregény szerkezete, nyelve telitalálat, valódi mesterre vall. A környezet képei is vérbő karikatúrák, amelyeken átsüt a megértő szeretet: a gazdára lelt, megszelídített gazda szeretete.
   

   Halusz Léna könyvét polcunkon azok mellé a kötetek mellé tegyük, amelyeket rosszkedvű vagy reményvesztett napjainkban gyógyírként emelünk le, olvasunk el újra meg újra.
   
   
   Részlet a kötetből
   


   [...] Az éccaka újfent néhány pajkosan bizalmas órát áldoztam kedvesemnek. A szenvedélyes légyottról visszasettenkedve az otthonom ajtajában egyszerre rossz sejtelem fogott el. Mikor még frusztrált állapotomban elindultam lakomból, a tisztátalan gondolatoktól eltelve megfeledkeztem ama pedáns szokásomról, mely szerint a küszöb átlépését kulcscsörgés kell, hogy kísérje. A saját ágyamban akartam ébredni, így vállalva a gyermekek előtti lelepleződést, óvatosan ütlegelni kezdtem a fa nyílászárót. Semmi válasz. Fokoztam az ütések erősségét. Néma csend. Megnyomtam a szirénát. Csupán Mariska halk nyüszögését hallottam túloldalt. Borzadó bőrömön felfedeztem még egy aprócska hiányosságot, jelesül a kabátom egy emelettel feljebb való tartózkodását. Ez nem lehet igaz! Itt állok dideregve a cél előtt (közel, s mégis oly távol!) kulcs és ruha híján, miközben eltartottjaim túlhorkolják harkályjátékomat. Tíz percnyi fakopácsolás után fölingerülten püföltem az ajtót, és kétségbeesetten tapadtam a csengőre. A zajkeltés hatására egyszeriben tárulni is kezdtek a kapuk. A szomszédoké. Úgy látszik, az ikreken és a szépfiún kívül mindenkit sikerült felvernem álmaiból. Gyűlt a sok szomszéd köribém, s egyikük felkapcsolta a lépcsőházi villanysort fényt árasztva riadt sziluettemre. Agyamban oly csintalan képzetek villantak meg, melyekben hűvös hajnali órán egy szál baby-dollban és teljes bénulásban, egészalakos megvilágításban állok a lábtörlőmön, körülöttem emberek sokasága, minden szem reám néz, s döbbent ámulatot ébresztek szomszédaimban, kiknek lassan morcos szemöldökkel fintorul arcuk, mint akik bosszankodnak. Egyedül János bácsi örvendett látványom felett; orcátlan pillantásaitól próbáltam takargatni szemérmemet. Sokszor úgy szeretnék sírni! S a kínos kérdésnek el kellett hangzania, tudniillik, hogy miért zajongok 10 deka csipkében hajnali fél háromkor egy csendrendelettel kijelölt övezetben, hol sokan a napi fárasztó tevékenységük után nyugalmi helyzetben pihentetnék szervezetüket. Ha szólni tudnék... Mostanában amúgy is nehezen tudok felelni egyszerűnek tűnő kérdésekre. Ravaszul kikerülve a választ úgy tettem, mint akit a külvilággal kapcsolatot nem létesíthető alvajárás közben zavartak meg. A szomszédok kitartóan bámultak, mialatt én törzsemmel derékszöget bezáró, előre nyújtott kezekkel masíroztam fel s alá a szintekre jutást megkönnyítő, fokokból álló elemeken. Kértem Istent, hogy csodajelt adjon – meg is adta. Nem is egyet. A gyülekezetben utat törve megjelent a hatóság, kettő darab szép szál rendőrlegény alakjában. Ezek meg hogyan kerültek ide? Hát ilyen tisztességtelen világban élünk? Hát már a bűnözőkben sem lehet bízni? Hajnalban szándékosan szüneteltetik pénzhajhászó tevékenységüket, alkalmat adva ezzel az egyenruhásoknak szende leánykák lerohanására? Valamelyik túlbuzgó lakótársam hívta ki őket egy gyanús külsejű, zárakkal bíbelődő besurranó tolvajhoz, aki én volnék. Próbáltam (immár pipacspiros orcával) helytállni a megalázó szituációban, bár a szemüket combjaimon legeltető rendőröket nem igazán érdekelte handabandázásom, mely banális és egyben tanulságos történetben kiemelt jelentőséggel bírt a hajnali halaszthatatlan szemétkivitel, illetve egy becsukódó ajtó általi kirekesztődés. Az egyik gumibotos fickó erősítést kért rádión, a másik pedig személyemet igazoló iratok megmutatását kérte. Elismertem súlyos gondatlanságomat, amiért napszálltát követően személyigazolvány nélkül merészeltem lelopódzni hulladékürítésre. Ezen felbátorodva és a helyzetemmel visszaélve a kaucsukpálcás szolgálatot teljesítő közeg tárgyi bizonyítékok után kutatva megmotozott, mire én fellebbeztem a tapogatás ellen, “El a kezekkel!” kiáltással és egy erélyes toppantással ellenszegültem, amitől majdnem lecsusszant a bugyogóm. Ezalatt dicséretre méltó gyorsasággal megérkezett az erősítés és az erősítés erősítése. Sorra belépdelt a sok dalia, s gusztálva két marokra fogott csipkéimet felszólították a vigadozó szomszédokat a szétszéledésre. János bácsi mentett meg a bilincsbe veretéstől, felhívta telefonon U2-t, kit a csörgés azonnal kiragadott a mélyalvásból, és hurrá!, ajtót nyitott. A szembesítést követően a rendőrök kénytelen-kelletlen elengedtek – gondosan feljegyezve adataimat. Majd törölték a betűket és számokat, miután Mariska vicsorogva nekik rontott. Okos kutya!
   Kértem az ikreket, ne tegyenek említést szüleiknek erről a jelentéktelen kis hajnali incidensről, mert ugyan az igazság oly egyértelmű és bagatell, mindazonáltal könnyen terhelő gondolatokat ébreszthet nemzőjükben a puszta tény, hogy a pitymallat óráiban félig mezítelenül, rendőri kísérettel esengtem bebocsátásért. (A gyermekek szavuknak álltak, egy szót sem szóltak a történtekről – megírták.) [...]
   
   
   
TÖRÖK MIKLÓS (Frankfurt)
   
   Égszínkék rózsák nincsenek (novellák+dráma)

    A Könyvhéten a PONT Kiadó sátránál dedikál, Erdélyben augusztus utolsó hetében, Frankfurtban pedig október 12-én találkozik az olvasókkal.)

    Török Miklós kötetében novellákat, szinte kisregény méretű elbeszélést és egy drámát talál az Olvasó. Mindegyiknek szereplői: vakok. A kötet olvastán azonban bizonyossá válik, hogy ez esetben a vakság: nem csupán afféle „kuriózum”, amely külsődleges, erőltetetten kötet-szervező szempontként funkcionál. Ennek a könyvnek az írásaiban a vakság: egy régió (jelesül: Közép-Kelet-Európa) történelmileg determinált vakságának jelzet-értékű, művészi erejű „láttatása-látomása.”

    (ISBN: 9639312568, 96 oldal, fûzött, ára: 1260 Ft.)
   

2003-05-27 21:42:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Taub Jánosnak
Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára. (Bodor Páltól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Születésnapi levél - Taub Jánosnak

Nemeskürty István, a nemzet Tanár ura 95 éves lenne

Vetró-Rózner-Bereményi: Magyar Copperfield

Volt egyszer egy Nép (Nemzeti) Színház

Wisinger István – Egy elme az örökkévalóságnak

Húsvét - ahogy lehet

Egy-Másért… Felhívás

Rendkívüli támogatás a színházi világban

Gnandt J a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült

Shahid Nadeem -

Születésnapi levél - Sík Ferencnek

Felhívás

A Békéscsabai Jókai Színház a veszélyhelyzet idején

Budapest Bábszínház Youtube-on

Március 20. a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi ünnepe.

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]