Amedeo Di Francesco Kolozsváron

(BECSERKÉSZÉS) A Kriza János Néprajzi Társaság több szempontból is érdekfeszítőnek nevezhető könyvbemutatót szervezett április 25-én Kolozsváron. Két érdekes csengésű név (Amedeo Di Francesco és Arianna Quarantotto) kelti fel a plakátszemlélő figyelmét. Ha ez nem elég, folytassuk a becserkészést: ugyanilyen érdekes kicsengése van a könyvcímnek is (Arc és álarc. A garabonciás mítosza a magyar és a horvát irodalomban). Amedeo Di Francesco neve nem ismeretlen a kolozsvári magyarság előtt: rendszeresen visszatérő vendég ő a városban, baráti kapcsolatai elszakíthatatlan szálakkal kötik hozzánk – egyrészt a filológia magyar tanszékéhez (Egyed Emeséhez), másrészt a Korunkhoz (Kántor Lajoshoz) és munkaközösségéhez. (Legutóbbi látogatása során a Korunknál tartott előadást, akkor hallottam először érdekes-ízletes magyar beszédét, ami különös fűszerként tartalmazza a félreismerhetetlen olasz akcentust.) A baráti szálak ezúttal újabb irányba ágaznak el, és kötet formájában végződnek a Kriza kiadásában. A rendezvény házigazdája, a KJNT elnöke, Pozsony Ferenc néprajzkutató. A garabonciás-tematikájú, összehasonlító irodalomtörténeti művet Egyed Emese mutatta be.        (CÍMEK ÉS TÉMÁK) Érdekes címeket találunk a kötetben. Babona avagy öntudat: Kölcsey garabonciása; Az értelem bírósága és a mítosz védelme: Gárdonyi Géza garabonciása; Az út és a zarándok: a garabonciás jelképe Dsida Jenő költészetében; Álom, látomás és vágyakozás: a modern és a kortárs magyar irodalom garabonciás diák mítosza. E tanulmányokat Amedeo Di Francesco jegyzi. A tanítvány, Arianna Quarantotto hasonló érdekfeszítő címekkel jelentkezik a kötetben: Quem verba non sanant, verbera sanant: Ilija Okrugić bohózata, Tomislav Prpič grabancijaš-meséje. Továbbá a magyar–horvát iskoladráma garabonciás ~ grabancijaša, a két világ közötti kapcsolat is felcsigázta a kutatópáros érdeklődését, de Munkácsy és Gaj is egymás mellé kerül egy tanulmány erejéig.

Aszalós Erzsébet, Amedeo Di Francesco, Egyed Emese

(BEVEZET) „A garabonciás jelentéseinek pályája egy olyan mítosz története, amely úgy újul meg, ahogyan azt a kultúra és az eszmék története során az átvételi lehetőségek meghatározzák, illetve megengedik. (...) Ebben a változó és megújuló folyamatban a garabonciás diák jelentésének különböző fejlődési korszakai vannak. Három ilyen korszakot fedezhetünk fel: az első a középkor idejére tehető, amikor a források egy olyan garabonciásról beszélnek, amely nem csak mágus és jövendőmondó, hanem egy varázserejű diák jellemzőivel is rendelkezik. A második korszak, amelyben szereplőnk megjelenik, az előbbinél semmivel sem kevésbé fontos, ez a 18–19. századi iskoladrámák kora, amikor felbukkan Faludi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és Kölcsey Ferenc prózájában is. A harmadik időszakban hősünk a népszínművek színpadán jelenik meg... Az irodalomkritikának feltétlenül meg kell vizsgálnia azt az eshetőséget is, hogy ennek a történetnek van-e egy negyedik fejlődési korszaka is, egy olyan korszak, amelyben ez a mítosz a 20. századi magyar és horvát irodalomtörténet néhány jelentős művében új és más jellegű formában lelhető fel.” (Amedeo Di Francesco)        (KIHAGY/ÁS-ÉS) Aki ezt a felvezető szöveget elolvassa, nyugodtan és udvariasan átszökhet Pozsony Ferenc bemutató szövegén sőt Egyed Emese magyarfiló-tanszékvezető (civilben jó költő) egyes meglátásain is, max. annyit emelhetnénk ki a nagytotálból, hogy mindketten a többszöri találkozások jó emlékeiről, a Kolozsvár–Nápoly (via Budapest–Szeged) útvonalról beszélnek, sőt Egyed Emese lírai hangokat is megüt, amikor megismerkedésük történetét és a további intellektuális kalandokat meséli el. Amedeo Di Francescóval egy konferencián találkozott: akkor csak az tűnt fel neki, hogy jóval magasabb, mint a többiek a teremben. Később kiderült: a magas úriember két könyvtár között „ingázik”, az egyik a nápolyi Keleti Könyvtár, a másik az otthoni magángyűjtemény, amelyben méltó helyen áll az erdélyi elem. Akkoriban a jeles nápolyi prof Wass-könyveket gyűjtött, ma Dsidát és Szilágyi Domokost „körözteti”, mindent felvásárol, ami velük kapcsolatos. És akkor jöhet az a bizonyos lírai hangütés, hangulat: „Ez a magyar nyelv nem létezik”, az Amedeo Di Francesco által beszélt magyar nyelv olyan, hogy több van benne a könyvekben alvó kincsekből, mint amit az átlagmagyar használ. Tömören így foglalja össze ezt az érzést Egyed Emese: „Úgy beszélsz magyarul, ahogy mások regényt írnak.” És az sem akármilyen szellemutazás, ha a garabonciás mítosza révén nekiveselkedünk a varázslatos kalandozásnak, a kockázatosan egységesnek tételezettt Duna-menti hiedelemkultúra feltérképezésének. Egyed Emese szerint az Arc és álarc című kötet nem egyéb, mint a „merengés könyve láthatatlan hóviharban”.

(GARABONCIÁSOK KÖZÖTT/ÜNK) Igen, a garabonciás közöttünk van, ellopja a kötet szerkesztőjének, a hiedelemvilág helyi nagymesterének a nevét a könyvből (Keszeg Vilmos lásd Korunk, hiedelem-lapszám), átírja a fordító nevét Aszalósról Asztalosra, keményen beleavatkozik a világ dolgába, van neve, nincs neve, fiúnak tűnik, mégsem az, és aki kapcsolatba kerül vele, maga is azzá válik némiképpen – kissé misztikusra veszi a fordulatot, így indítja mondókáját Egyed Emese, majd megjegyzi, hogy „az ember ruhát ölt, a garabonciás alakot”, csak észre kell venni, meg kell figyelni. Erdélyben sok kutatója van ennek a kérdéskörnek, a jelenlévők közül megemlíti Keszeget, Pozsonyt, Tánczost. „A tejkérés és a vihar motívuma között zajlik általában a történet, a ponyvára került történet”, egyes helyeken immár kizárólag kutatási tárggyá minősült át, nálunk viszont még fontos kihatása van a mindennapi élet menetére: „Te a garabonciás és a könyv fázisánál tartasz, de nálunk, például a Feleki tetőn még a kincs is fontos kiegészítő elem.” Aztán a költő átvedlik irodalomtörténésszé, hosszú felsorolás következik, kik, mikor foglalkoztak magyar nyelvterületen a garabonciás mítoszának a feldolgozásával. Garabonciások. Garabonciások között. „Nem fél a szerző? Nem. Mitől félne? Saját magát is megsokszorozza.” Nem olyan rossz dolog képzeletben nővé változni... és rögtön jön a ráduplázás, Ariadné fonala, a kérés: jósoljon már kiengesztelődést a rossz lidércjárta világnak, a magát kereső, kettős tudatú garabonciás emberiségnek. Aztán vissza a lírai felé: mit is keres Amedeo Di Francesco ebben a bolondos városban? Emlékeztetőül egy levélrészletet is felolvas Egyed Emese: „Ha Kolozsváron lesz egy hóvihar, akkor jelentkezem.”        (SZERÉNYEN, TARTÁSSAL) Amedeo Di Francesco gáláns úriemberi tartással beszél, nyugodtan ropogtatja a magyar szavakat, na nem azért, mert a megfelelőt keresi, inkább azért, mert ízlelgeti ezeket, élvezi zamatukat. „Ennyi sok szép szó után félek. Mit kellene mondanom? Ráadásul most szép tavaszi idő van Kolozsváron.” Szerényen-óvatosan utasítja el a szuperlativuszokat, többek között azt, hogy kivételes magyar nyelvtudással rendelkezne: „Az én konyhamagyarom nem irodalmi jellegű. Sosem tanultam ezt a nyelvet, igazi magyar nyelvű kurzusban nem éltem, hanem olvasóként okultam.” Többször kifejti, honnan eredeztethető ez a kivételes ragaszkodás a magyar kultúrához, irodalomhoz. Szakbarbárság? Mindössze arról volna szó, hogy a régi magyar irodalommal foglalkozik valaki Nápolyban? Hiszen foglalkozhatna a románnal vagy akármelyik más (kis) keleti nyelvvel. http://www.iuo.it/dipeo/insegnamenti/inizio_insegnamenti.html (Úgy mellékesen elhangzik, hogy valamikor a szerb és a horvát irodalom tanára volt a nápolyi egyetemen. Akkor komparatisztikai szempontból közelítette meg a garabonciás mítoszát, és akadt egy bizonyos Arianna Quarantotto a hallgatók között, aki lelkesedéssel állt hozzá a témához. A többit már sejtjük.)        (NAPI POLITIKA VS. MŰVELTSÉG) „A kultúrák vannak, minden politika ellenére léteznek. Nálunk az egyetemen nincs törésvonal, egységében vizsgáljuk a szerb-horvát együttes műveltséget.” A húrok hangolása megtörtént, a kutatás nem olvasás kérése, hanem inkább játék volt, aztán az átmenetinek tűnő valami kinőtte magát, a garabonciásdi magas szférákba került. Az egyetem évkönyvében olasz nyelven közzétettek egy kutatási témát: A garabonciás a Nyugat hasábjain. (Az sem semmi, ahogy valaki Olaszországban a magyar kultúrát virtuálisan és élőben, könyvek formájában tanulmányozza! A Nyugathoz például digitális változatban fért hozzá.) Jön a kritikai élű közbevetés Egyed Emese részéről: vajon a garabonciás és a tündér mítosza ugyanaz volna? Amedeo Di Francesco óriási tudásanyaggal a háttérben rövidelőadást tart arról, hogy Balassinál megegyezik (talán mondanunk sem kell, hogy Paistól bonyolódott vissza időben, most hosszadalmas volna leírni az izgalmas gondolatmenetet ).

(VALLOMÁSOS) Önmaga legszigorúbb bírálója. Olyan, mint a rossz kölyök: néha félrelöki a kötelezőt, és kedvteléseinek hódol. „Hivatalosan a régi magyar irodalommal foglalkozom: akadémikus, száraz tanulmányokat kell írnom, de nem olyan szívesen teszem, mint amit itt olvasóként produkálhatok. Ahol tudatlan vagyok, visszafordulok, menekülök. Vissza a régi magyar irodalomba.” Hamarosan az ő fordításában napvilágot lát egy Dsida- és egy Szisz- (Szilágyi Domokos) fordításkötet. „Ez nagy szemtelenség részemről. Mindig is utáltam a hivatalos műfordításokat, szidtam eleget a kollégáimat ezért. Most viszont nagy pókhálóba kerültem. És segítettek a magyarok is. Amikor az ember fiatal, szemérmes. Megöregszik: levetkőzi ezt.” Így történt meg a csoda, hogy Amedeo Di Francesco nekiveselkedett Dsidát és Sziszt fordítani: „Amikor békében vagyok a világgal, Dsidát fordítok. Amikor dühös vagyok, akkor Szilágyi Domokost veszem elő.” És ez „csak” pihenés a száraz akadémiai munka után...    (A FORDÍTÓ) Na, ezúttal nem Amedeo Di Francesco, hanem Aszalós Erzsébet, jelen kötet „szíve” került terítékre. Akit szegényt... alig-alig engedtek szóhoz jutni főhősék. Főleg Egyed Emese foghatta volna rövidebbre, megelégedhetett volna annyival, hogy elmondja: a fiatal bölcsész úgy került kapcsolatba (még egyetemista korában) Amedeóval és körével, hogy Vörösmarty olaszországi fogadtatását kellett előkészítenie, konferenciasorozat, fordítás, miegymás. Erre Amedeo Di Francesco is rádupláz (viszont ő udvariasan hiperrövidre szabta kiegészítő mondókáját): „Nem tanultam meg jól magyarul, de szigorú ellenőrző vagyok. Ez a szövege Aszalós Erzsébetnek szebb és jobb az eredetinél. De mivel nem akartam lelkiismeret-furdalást, olaszul is kiadtam Nápolyban.” Aszalós érdemben csak annyit tesz hozzá mindehhez, hogy Amedeo Di Francescót rendkívül nehéz fordítani, cirkalmatos mondatai alaposan próbára teszik a szóbűvészt, ám ő szabad kezet, végtelen bizalmat kapott a mestertől a munkafolyamat során. Ha már a fordítás-számtingnál tartunk, Egyed Emese belelapoz az műanyag védőborítóból ott helyben elővarázsolt olasz variánsba, és megjegyzi, hogy az egyik tanulmány (Szerb Antalról és Sziszről szól) francia nyelven jelent meg. Jé, tényleg – így Amedeo Di Francesco, majd megjegyzi, hogy a Dsida-rész angolul is elhangzott Vancouver-ban.

(MÉG, MÉG, MÉG) Ennyi nem elég! Sem könyvből, sem méltatásból. De csak lassan. Szerkesztőként Keszeg Vilmos is szóhoz akar jutni. Mítoszokban utazik, de a városjárás is kiváló alkalom számára, hogy elmenjen hátborzongató-misztikus hangulatba: Mátyástól (mármint a szobortól) Mikesig jövet (mármint az utcáig) épp a bemutató előtti pillanatokban esett meg vele (velünk), hogy sütött a nap, majd hirtelen elborult az ég arca. Ráadásul „tegnap dörgött először”. A kishagyományban, a népi tudatvilágban a garabonciás csinálja mindezt. A szépirodalomban a garabonciás a nyugtalan filozófus-intellektus. Aki pedig ezt a két világot összekapcsolja-összehasonlítja (ráadásul úgy, hogy horvát és magyar példákkal bizonyítja a maga igazát): Amedeo Di Francesco és Arianna Quarantotto. „Élmény volt ezeket a szövegeket harmadikként olvasni” – zárja Keszeg, és máris átveszi a fonalat Pozsony, aki a vendéget a „napfényes Itália és a magyarok közötti közvetítőnek” nevezi. Ő maga a diktatúra bukása után utazhatott először Olaszországba, és akkor azon töprengett, hogy vajon hogyan utaztak egykoron a magyar diákok Padovába és más híres egyetemi központok felé. Szerencsére 1989 után kezd helyreállni az a rend, amely a fejedelemség idejében természetesnek számított. Várjuk őket, megyünk hozzájuk. Ez a kis kiadvány („szellemi utazás”) a maga nemében nem más: HÍD közöttünk – véli Pozsony. Végül a zárás: sajnos a jámbor olvasók „valósággal felfalták” a könyvet (ezt jómagam már előző nap tudtam, mert megkérdeztem Pozsony Ferenctől, hogy meg lehet-e vásárolni helyben a garabonciás-kötetet), szóval dedikáltatásról szó sem lehet. A megmaradt hat példányt a házigazda ünnepélyesen ott helyben átadta a vendégnek. Várjuk az utánnyomást (elvégre sikerkönyvről van szó), és visszavárjuk Amedeo Di Francescót is Kolozsvárra.

MELLÉKLET        Amedeo Di Francesco a nápolyi Istituto Universitario Orientale Bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom tanára. 1946-ban született. 1971-ben a magyar reneszánszról írott szakdolgozattal szerzett egyetemi diplomát a Római Egyetem Bölcsészkarán. A Magyar Tudományos Akadémia 1975-ben az Irodalomtudományok Kandidátusa címmel tüntette ki. 1990-től a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke. Az Annali dell` Istituto Universitario Orientale di Napoli – Studi Finno-Ugrici igazgatója. 1994-ben a Serbetia-ter per la Cultura Nemzetközi díjban, 1996-ban pedig a Pro Cultura Hungarica kitüntetésben részesült.    Arianna Quarantotto 1970-ben született. 1992-ben majd 1999-ben szerzett oklevelet a nápolyi Istituto Universitario Orientale Bölcsészkarának különböző szakjaiból. Jelenleg a Nápolyi Egyetem tudományos kutatója.    Aki révén a tanulmányok magyarul olvashatók: Aszalós Erzsébet. 1977-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett olasz–magyar szakos oklevelet.    LINKEK            HISZEK A KULTÚRÁK SZÖVETSÉGÉBEN – Beszélgetés Amedeo Di Francescóval (in Európai Utas)        SÁRKÖZY PÉTER: MAGYAR IRODALOM OLASZORSZÁGBAN (in Kortárs)            BÁNK BÁN OLASZ FOGADTATÁSÁRÓL            UNIVERSITA' DEGLI STUDI DI NAPOLI "L’Orientale"

Amedeo Di Francesco, Pozsony Ferenc