29-én ünnepeltem a születésnapomat, és engem is meglepett, mostanra mennyire sikerült megszabadulni az óvodáskori nárcisztikus beidegződésektől: nem várom el a környezetemtől, hogy szertartásosan körbetáncoljon és ajándékhegyet hurcoljon elém. Sőt, úgy tűnt, saját magam tetemrehívásáról ("Mit végeztél eddigi életed során?") is hajlandó voltam lemondani. Egyetlen születésnapra vagyok most igazán kíváncsi: a babáéra.    Na de ez se teljesen igaz, hiszen délelőtt 11-kor, amikor még csak lengyel "írótársam" (sose vagyok képes eldönteni, melyikünk kevésbé író) hívott fel jókívánságokkal, már azon voltam, hogy - mint Feleki Kamill - kikapcsolom a telefont, hogy ne tudhassam meg soha, ki nem hívott fel. Aztán megfeledkeztem a duzzogásról, hiszen teljes mértékben lefoglalt, hogy egy szombatiasan zsúfolt bevásárlóközpontban születésnapi ajándékot válasszak magamnak: egy valódi kismamanadrágot.    A kortárs kismamanadrág a következő megoldással operál: az elől egyébként teljesen normális ruhadarabnak látszó objektumból elől, a hasnál kikanyarítottak egy részt, és oda rugalmas pamutanyagból kis zsákocskát toldottak be, amely kellő méretű hasnál szépen kifeszül. A zsákocska felül gumírozott, sőt bősége állítható a has növekedésével. Mondanom se kell, hogy legalább annyira gnóm holmi, mint ami egy groteszk terhestestre való lehet, viszont rendkívül kényelmes, vagyis csak ez jön már csak rám.

Az valamennyire vigasztal, hogy a létező kismamaméretek közül a legkisebb lett jó, mert a ruhatervezők a várandóssággal együtt valahogy evidenciának veszik a teljes elbálnásodást is. Én érzem, hogy ha másért nem is, e nadrág miatt igyekszem majd megtartani a fenékméretemet, hiszen kihíznom belőle nem szabad, marha drága volt...    Délután már új kismamanadrágomban parádéztam, asszisztáltam új, a számítógép előtti üldögélést megkönnyítő térdeplőszékem összeszereléséhez és zenét hallgattam új discmanemen (lám, micsoda ajándéközön, és én boldog voltam mint egy hároméves karácsonyozó). Az utóbbi különösen jól jött, hiszen anyukám a 14. hét óta nyaggat, hogy a gyereknek mostmár van füle, hall vele, tessék megkezdeni a zenei nevelését.    Megkezdtem. A tévé előtt végigültem egy Nirvana-számot, abból a meggondolásból, hogy ha én kamaszként pont egy Doors-reneszánszba szaladtam bele, a gyerekem talán éppen egy Nirvana-újjáéledésnek lehet a tanúja vagy aktív résztvevője, úgy kell akkor az alkoholista-kábítószeres-öngyilkos zavarodott mint egy falat kenyér, addig is hadd ismerkedjen vele.

Aztán előástam egy Garbarek-CD-t, és szem előtt tartva Kodály Zoltán szavait - "legyen a zene mindenkié" - a fülhallgató egyik kis füldugaszát a köldökömbe dugtam. A magzat ezt a tettemet egy határozott, mondhatni dühös rúgással jutalmazta, így sietve CD-t cseréltem, ezúttal a bébi korai Lisztérzékenységét teszteltem a magyar származású zeneszerző egyik zongoraversenyével. Erre legalább őrjöngeni nem őrjöngött. Megjegyzem mellesleg, hogy mostmár akkorákat rúg, hogy a hasam is belereng, akár kívülről is látható, hogy hol taszít éppen a hasfalon.    De még egy zenei élmény várt aznap a sokat próbált kicsire. Úgy éjjel 11 tájékában - az időpont biztos nem feszélyezte, mert általában akkor leledzik napi bioritmusa csúcsán - egy jamaikai dub költőnő performance-ában részeltettem, bölcsen a hangfal mellett foglalva helyet. Az "Oh man, oh man, the Caribbean woman" dobbal felerősített ritmusára elkezdett aprókat rúgni, mintha könnyed, táncos lábaiban lenne a dub-ritmus, akár egy igazi karibi nőnek...