TARTALOM            ZALÁN TIBOR Márciusi életképek (versek)        Veszteglés    Hiánya akkor    tört rá amikor már úgy    tűnt fel túlélte    Az első nap lázzal telt    a többi nem volt fontos        Köröz    Madár fölötte    köröz halál fölötte    megáll – hess, Madár    de vár Arca helyére    ül Föltépi mellkasát            GÉCZI JÁNOS G. története (próza)         URI ASAF (Újév reggel); (A jeruzsálemi erdő) (versek)        PINTÉR SÁNDOR Öt ajtón át; Dolmen (versek)        SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY Festmény (vers)        PALÁDI ZSOLT Chippendale Bátortenyerén (próza)        WEHNER TIBOR Ingyenes fényszóróbeállítás; Fáradtolajgyűjtő verseny;    Földszinti élelmiszer osztály    Ingyenes fényszóróbeállítás    (szocreál mondatszöveg)        Magamnak is csak alig mertem bevallani, de a Hősök terére    illetve a Dózsa György útra igyekeztem, ahol éppen    ingyenes fényszóróbeállítás volt, gondoltam megnézem azokat a pofákat,    na nem a büszke Moszkvicsosokat és Wartburgosokat mert azokat    ismertem már régen,    hanem a kocsik körül ólálkodókat meg legfőképpen azt, hogy hogyan    csinálnak elsötétítést fényes nappal; arra számítottam, hogy biztos    valami sátorféleséggel (katonai) operálnak, ahol valami    tömegszerveződés volt ott előbb-utóbb    mindig feltűntek a katonai sátrak is, de már    az ominózus sugárút – amelynek kapcsán előkelően mindig Párizsra    hivatkoztak a jól értesültek – sarkán    elbizonytalanodtam, mert nem tudtam    hogy akkor most Hősök tere vagy Dózsa György útja, és hogy    mi különbözteti meg az egyiket a másiktól, mert tudvalevőleg    a Hősök tere és a Dózsa György út egy elég hosszú szakaszon    szinte eggyé olvad, illetve nem deríthető ki hogy hol kezdődik    az egyik és hol a másik, és az aztán meg    külön zavart okozott, hogy volt egy Felvonulási tér nevezetű félhivatalos    helymegjelölés is, ami természetesen a közönséges Budapest-térképeken    nem nagyon szerepelt, csak a különböző szövegekben (itt vagyunk az im-    pozáns Felvonulási téren így nyomták a vakert a rádióriporterek)    bukkant fel az ünnepnapok környékén,    és ez a tér tulajdonképpen maga volt a Dózsa György út    isegyben, de szerencsére a Felvonulási teret és a Hősök terétm    ár nem mosta össze az ember, mert míg ott pusztaság    itt szoborgaléria volt,    egyébként meg sehol sem volt valami nagy felhajtás, az összefüggő    végeláthatatlan térségen csak egy-két kocsi álldogált, de a fényszórók    persze nem voltak bekapcsolva,    sehol sem voltak az ődöngő gyanús alakok, az egész    parkkal övezett városrész felett valami furcsa unalom    lengedezett, hosszan álldogáltam a dísztribünnel szemben,    tanácstalanságomban a sugárút saroktól egészen idáig    sodródtam (a tribünön sem integetett most senki),    ez az egész akció egy kész átverés, gondoltam, vagy valahol    máshol rendezték meg, idáig jutottam mígnem lassan csak leereszkedett    az est (persze az esti ingyenes fényszóróbeállításnál fölöslegessé váltak    volna a katonai sátrak), és nyomban bekapcsolták az utcai közvilágítást,    de egész biztos hogy eredetileg nem erről volt szó.            CUKOR GYÖRGY    A bábu megható története            NAGY KOPPÁNY ZSOLT    Karácsony Benő művei a kritikák tükrében    (tanulmány)            VALLASEK JÚLIA    Nyirő József és Tamási Áron prózája a II. világháború alatt    (tanulmány)            OLASZ SÁNDOR    A javított kiadás antinómiái    (Esterházy Péter könyvéről)    Esterházy Péter nem először adja föl olvasóinak, értelmezőinek a leckét. A Javított kiadás (melléklet a Harmonia caelestishez) megjelenése (2002. tavasza) óta eltelt idő, a műről megjelent két tucatnyi kritika, recenzió bizonyította, hogy mind a megítélésben, mind a poétikai jelenségek vizsgálatában homlokegyenest ellenkező nézetek fogalmazódtak meg. Az egyik legnagyobb dilemma pedig az: hogyan lehet ez a szöveg a javítása valaminek, ha a művelet végérvényessége nélkül lépten nyomon újabb kérdésgubancba szövi az olvasót? Vagy éppen ez, a szöveg lényegi végvénytelensége a lényeg?     Kezdjük a két mű kapcsolatával. Az alcím azt sugallja, hogy a Javított kiadás önállóan nem létezik, csak a Harmonia caelestis-szel együtt van értelme. Javítása a 2001-ben megjelent regénynek, s a korrekciót egy sajnálatos életrajzi tény tette szükségessé: a regény befejezése után derült ki, hogy a szerző édesapja, a Harmonia apamítoszának kulcsfigurája III/III-as ügynök volt. (Egyébként erre a tényre a nagysikerű regényben is történt halvány utalás.) A szerzői óhaj is érthető: azt szeretné, ha a mellékletet kizárólag az olvasná, aki ismeri a Harmoniát. A két könyv nyilvánvalóan összefügg. Ám a javítás szándéka, eredmé- nyessége már meglehetősen kétséges. Hosszan sorolhatnánk azokat a szöveghelyeket, amelyek az említett biográfiai tény cezúra-jellegét, mentális és poétikai következményeit jelzik. Ha korábban tudja meg apja árulását, talán nem is tudja megírni a könyveit. Az élményt szeptember 11-e sokkjához hasonlítja, a toronyba fúródó repülőgép és a dossziéban apja kézírásának látványa ugyanazt a döbbenetet váltja ki. „Nemcsak azt nem fogom tudni leírni, édesapám, hanem azt se, hogy én. Illetve valahogy másképp.” „…eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem.” Most az őszinteségre akar támaszkodni, egészen odáig eljut, hogy visszavonja a Harmoniát. Ámde visszavonhatja-e a szerző teremtett, s igen sok olvasóra talált világát? Az olvasó születése mégsem a szerző halála? Lehetséges-e, hogy a Javított kiadás miatt majd megutálják a Harmonia caelestist? Bán Zoltán András teljes joggal emlegeti azt a művészi kockázatot, amely Esterházy működésében eddig nem volt tapasztalható. De aligha fogadható el, hogy az apa spiclilétének leleplezése kérdésessé teszi az író egyik legnagyobb igényű művét. Miért lenne a fikcióból dokumentum abban a műben, melyben a szerző hangsúlyosan olyan kódokat helyez el, amelyek a „tessék regényként” olvasni intelmére figyelmeztetik az olvasót. Az persze egy percig nem volt kétséges, hogy e kódok ellenére sokan egy-az-egyben fogják olvasni. Már csak amiatt is, mert „fikció-nem fikció határaival a szöveg folytonosan és ordenáré módon játszik”. A regény a valósággal is szembesíthető, ám az elioti „objektív korrelatívumok” egyértelműen regény és nem önéletrajz elemei. Megtagadásról tehát szó sem lehet. Miként arról sem beszélhetünk, hogy a Harmonia (Tamás Gáspár Miklós vélekedik így) a Javított kiadás után jobb, mint eddig. Legföljebb árnyaltabb lehet, még inkább többértelmű, de az értékbe így, utólag bizonyosan nem lehet beavatkozni. (Ettől függetlenül bárkinek joga van ahhoz, hogy az újabb mű tükrében másként lássa az előzőt. Miként ahhoz is, hogy a Javított kiadást „műremeknek”, „nem jó könyvnek” vagy éppen manipulációs cél érdekében született könyvnek nevezze.)         Noha sokan átverésre gyanakodtak, a Javított kiadás szemé- lyes érdekeltségét, valós alapját nemigen kérdőjelezhetjük meg. Veres András „shakespeare-i helyzetről” beszél, Schein Gábor pedig arról, hogy a könyv „közösségi tétje nem tréfadolog”. Ezzel szemben megfogalmazódik az a vélemény is, mely szerint itt valójában a fiú és nem az apa kerül a középpontba, s a dolog ily módon személyes és nem közügy. Az író/elbeszélő csak átengedi magán a katartikus élményt, az elbeszélés tétnélkülisége ezzel magyarázható – vélekedik Elek Tibor. Mintha az író egyik nyilatkozata is ezt erősítené. Keresztury Tibor és Székely Judit kérdése: „Változott a természetes felejtéshez való viszonyod a Javított kiadás tükrében? Nem, nem. Azt láttam, hogy ha én ezt nem írom le, akkor azonnal elfelejtettem volna. Egy hét alatt. Az egész ügyet? Mindent. Mintha nem is lett volna. Vagy lehet, hogy két hét alatt. Bárki tud ilyen történetet mondani, hogy »volt valami, hogyan is volt, á, hagyjuk, nem érdekes«, és egy idő után már nem is tudod, hogy micsoda is volt ez voltaképp.” Eszerint „a kezdet drámaiságától eltekintve” csak az a szerencsés dolog volt érdekes, hogy a szerző kezében toll van, s az egész kellemetlen históriát képes megírni. De hol marad A szív segédigéiből ismerős „kiírás” érzelmi alapja, a kizökkent idő tragédiája? Ott az ontológiai derű első megingásának, a linearitás összeomlásának élménye, az élmény minden poétikai konzek- venciájával együtt. Itt az életút, életmű visszamenőleges és látszólagos megkérdőjelezése, könnyed fölülemelkedés és a történtek írói megformálásának gondja. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Az író/elbeszélő apja halott, s a fiú érzelmi viszonyán nem tud s nem is akar változtatni. Ám földolgozni sem könnyű a jelentésekből, a belügyis tiszteknek a jelentések- hez írt följegyzéseiből körvonalazódó sivár, mondhatni unalmas, a korszak lassú erózióját azonban kiválóan érzékeltető történé- seket. Az egyes szám első személy kommentálja, majd többször is újraolvassa a szomorú, kisszerűségükben nyomasztó dosszié- kat. Kelepcében van, kitörés lehetősége nélkül. S a szerző ehhez talál ki egy másféle, az életmű eddigi fejleményeihez képest szokatlan poétikát és nyelvet, mely természetesen nem vissza- kanyarodás a realista prózához, noha szüntelenül a realista prózaíró szerepébe, maszkjába ütközünk.            VÉGH JÓZSEF    Elhagyott hagyomány kertjében    (Krasznahorkai László könyvéről)        Mint holt-eleveny járok”     (Szentsei daloskönyv 37.)        Az Urgai fogoly írója, vagy netán maga az urgai fogoly, hason- latossá vált, ahhoz az ötödik századi kínai szerzeteshez, aki felfedezett egy országot. Senki sem hitte el neki, hiába hozott bizonyítékokat, még egy hátrafelé repülő madarat is, hamar elfelejtették. A feledés hagyományos útján haladva, belekerült a kor nagy enciklopédiájába, a császári évkönyvekbe. A császár a Liang dinasztia, a három részre tagolt Kína egyik uralkodója volt. A történetet a dinasztia krónikáiból a tizenkilencedik században ásták elő Amerikában.     A kínai szerzetes valójában nem is volt kínai. Az ötödik század elején Kabulban, pontosabban a mai Kabul helyén születhetett, vagy az írásjegy másik értelmezése szerint Kás- mírban, ahol Buddha tanítását magába fogadta. Kolostorát lerombolták, vagy látomása támadt, elment a Középső Biro- dalomba, hogy tovább adhassa tudását. A császárt ostromolták már a tanító szerzetesek, elküldte őket, a szélrózsa minden irányába. Huj Sen a part mentén hajózva eljutott oda, ahonnan a nap az égre támad. Hatalmas fák hegyéről minden reggel kakaskukorékolás szerű hang kíséretében emelkedik fel a nap. Ezért a kínai mitológia után „A kelő nap fái”országának (Fu- szang) nevezte el. Itt talált egy békés népet, akikkel negyven évet töltött. Visszahajózott, és 500 körül addig nem látott növényekről és állatokról, hihetetlen szokásokról és elképzelhetetlen öltözetű emberekről számolt be a császárnak. Legendájában csak a felkelő nap és a hátrafelé repülő madarak maradtak, akiket még Tu Fu is emleget egy versében. Ma már tudjuk, hogy csak az Amerikában élő kolibrik tudnak hátrafelé repülni, de a beszámoló többi része olyan mára már elfeledett növény-, állat- és ország- neveket tartalmaz, amelyeket nehéz azonosítani. A korabeliek sem tudtak mit kezdeni az olyan körtét termő fákkal, amelyekből ruhát lehet készíteni. Az ország nevével pár száz évvel később emelkedett versekben Japánra utaltak. A japánok megtiszte- lésnek vették, hogy a kínai mitológia kiemelt helyével azono- sítják országukat. A beszámolót ezer év múlva olvasva nehéz eldönteni, miért ne szólhatna az akkori Japánról. A korból japán írásos forrás nem maradt fenn.        VÁRI GYÖRGY    Színek és évek    (Géczi János könyveiről)            KELEMEN LAJOS    A középkedély lírája    (Uri Asaf kötetéről)            DOBROSZLÁV LAJOS    Életrajzom            KÖVESDI MÓNIKA    A száz éve született Dobroszláv Lajos            PAPP GÁBOR ZSIGMOND    Nyitott seb az ember, ha filmet csinál    (Beszélgetés Sándor Pál filmrendezővel)