Sokszor bebizonyosodott már az elmúlt huszonvalahány év során, hogy a pesszimizmus és az élet dolgai iránt érzett masszív rezignáció mentheti csak meg törékeny énemet ebben a kíméletlen élethalálharcban. A gyakorlatban az a leggyümölcsözőbb, ha semmit sem várunk, semmit sem remélünk. Ma például végleg lemondtam arról, hogy az arra kevésbé rászorulók átadják nekem az ülőhelyet a nyilvános helyeken.    A leendő apai nagymama is megmondta - pedig ő három gyereket szült - hogy ama mindösszesen 27 hónap során egyszer sem tapasztalt efféle előzékenységet. Bezzeg én azt hittem, hogy ebben az országban még mindig dívik a szlogen, hogy "Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség". Nem. Ehelyett úgy néznek az emberre, mintha azt mondanák: "Szeretne leülni? Fáj a lába? Sajog a háta? Nehéz a pocak? Vessen magára! Tetszett volna inkább tévézni vagy olvasni ahelyett. Sajnos így járt, nem az én felelősségem." És meg se moccannak.    A terhes nőnek egyetlen mentsvára marad: a kismamák közötti szolidaritás. Mert honnan tudhatná egy negyvenötéves, kopaszodó kényszervállalkozó vagy egy egész délelőtt a szakmunkásképző padjában poshadó zselézett fejű bugris, hogy milyen érzés, amikor mintha tüzes vassal böködnék a bordákat, a lábak mázsás nehezek és ezenközben egy dévaj kedvű magzat szüreti szőlőtaposást imitál odabent a belső szervek kárára.

A tegnap vázolt módon működik a kismamaszolidaritás keretein belül megnyilvánuló hierarchia: ahogyan átvettem az ülőhelyet egy háromhónapostól tegnap, úgy kínáltam meg én is nagy furakodások árán szerzett helyemmel egy terhessége végső stációjában tartó nőt, mondván "Én még csak hat hónapos vagyok".    De spongya rá. Honnan is tudhatnák? És végül is honnan tudhatná akár egy szülészorvos, hogy milyen érzés maga a szülés? És hogy egy zöldfülű kezdő mennyire szorong, ha csak eszébe jut? Leginkább az zavar, hogy ha megkérdezem, van-e valami hátulütője a gerinchasadéknak és a rosszul záruló csigolyáknak a szüléskor bekövetkező tágulásnál, azt a választ kapom, hogy "lehet", de ne is törődjek vele, ne gondoljak a császármetszésre. Csak nyúlszívűek menekülnek a császármetszésbe, ami valójában egy komoly műtét, akár halálos következményekkel! Bátraké a szerencse, ők spontán szülnek.    Kedvelem a bátorságom fitogtatására lehetőséget nyújtó alkalmakat, és nem is tudom, mihez van kevésbé kedvem: egy hosszú műtéti heghez a hasamon és a kapcsolódó lábadozási időszakhoz, vagy egy óriásira tágult hüvelyhez és egy helyéről kizökkent gerinccsigolyához. Majd még kitalálom.