Higanymadár a füstben

az ősz összegyűrte a maradakat     a sarokról elköltözött a koldus     a szomszéd bácsi beállt sitérnek     ma reggel halíze volt a tejnek        December 21-én, szombat este került sor a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban Király Farkas Higanymadár című kötetének a bemutatására. A bevezetőt Bréda Ferenc olvasta fel. A bevezető diskurzus alatt a helyzetkép a következő volt: Bréda leszegett fejjel ül az alacsony kocsmai asztal mellett, szöveget olvas fel az előtte heverő papírról, mellette az est hőse, Király Farkas alig látható arcvonásokkal (talán az iszonyatos cigifüst, talán a lehajtott fej miatt) töpreng a hallottak fölött. Szívesen elnéztem volna a költő arckifejezését (és bizonyára nem csak én), miközben saját kötetének elemzését, illetve műveit hallgatja.

Lenin a Bulgakovban

A Bréda-féle felolvasás első részéből a könyvre vonatkozó adatokat ismerjük meg: Király Farkas, Higanymadár, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 2002. Rajzok és borítóterv: Egyed Tibor, Szerkesztő: Jakab Márta. A magyar nyelven írott költészet megújuló és megifjodó képességének terítékre kerülő exempluma a Higanymadár, frappáns kis bizsuja a kiadónak, egyfajta új desingnos bross a Kriterion tühtig kis kosztümjén – állítja Bréda. „A szerző nem szalonirodalmár, nem nyakkendős politikus poéta vagy úriember, nem irodakukac, vagy netalán hamarosan koldusbotra jutó egyetemi tanár, avagy emigrálni készülő, helyét itt nem találó pénzéhes szerencselovag, hanem magas képzettségű, egy olyan mesterséget gyakorló szakember, amitől a köznapi ijedős halandónak égnek áll a haja, és elmegy az esze. Amiket csak filmekben láthatunk, az Király Farkasnak mindennapi kenyere. Király Farkas ipari alpinista. S ez a betonkemény tény költészetére is parabolisztikus jelleggel hat. Lírája is »ipari alpinizmus«, azaz metafizikus magaslatokon mászkáló lavírozás, nyaktörő mutatvány, bebiztosított akrobatika, csinn-bumm cirkusz és kenyér, nekünk olvasóknak: lélegzetelállító és lélegzetvisszafojtva figyelt kaszkadőr-produkció.”

Tovább is hosszan kell idéznem Brédát, mert borzas gondolatfutamait képtelenség volna visszamondani holmi köznapi szájjal (nem beszélve a megértés gondjairól!), de egyébként is: így kaphat az olvasó élethű, a lehető legpontosabb tájékoztatást a bemutatóról. „Az alpinista Király, a pilóta (lásd Saint-Exupéry), és ne felejtsük az isteni Nemes Lászlót, az orvost, akiről miért, miért nem, de nem beszélnek a nyafka irodalmárok, mintha az irodalomaxilógiai szőnyeg alá szépen besöpörnék – és így tovább. A kalandor, a fegyenc, az antik ezoterikus pillangó, a katonatiszt (Ladányi, Batsányi stb.), a pap, Mécs László, Reményik, Pázmány, Makkai és még sokan mások. Ők másképp látják a világot, más – és szerintem jobb irodalmat csinálnak, mint a társadalmi kisegér, aki kompenzációs, vagyis egyéni revansirodalmat művel, amivel szürke mindennapjainak személytelenségét és banalitását a képzelet csodaszerével pótolja föl, mesterséges hollywoodokat gyártva – papíron. Nem így Király Farkas, aki tudja bőrközelből, mi az élet, mi is az igazi élet.”    Helyenként úgy tűnik maga a felolvasó sem tudja, mit akar mondani, illetve... mit olvas fel. De az élet-halál dilemma rendkívül frappáns: „Kultúránk újjászülető, és miért ne: feltámadó életerejére vall, hogy a már 50 éve agyér-elmeszesedésben szenvedő hivatali, aparacsnyik-líra mellett a nem lírai életből táplálkozó líra is helyt vívott ki magának a kulturális elismerés fölöttébb rögös harcmezején.” Költői kaszkadőr-kézikönyv ez a kötet – legalábbis így konferálja be Bréda.    A méltatás után ismét felolvasás következik: a költő (Brédával felváltva, és a közönség tippjei szerint, jól meghatározott oldalszámok szerint) verseket olvas fel. Ide kívánkozik, hogy én is idézzek egy verset a Képtelen krónika ciklusból:             I.        letépem magam a hétköznapokról    rájöttem    minden relatív –    az idő    a tér    Einstein        minden mindegy    a tűz zöld vörös az ég    kassákok köröznek szamovárok fölött        gyanús bizonytalansággal tapogatom le magam    lepattognak rólam a felségjelek        itt én vagyok    beismerem

Király és Bréda

Az est hangulata 180 fokos fordulatot vesz a kissé hosszadalmasnak tűnő felolvasás után. (S biz` isten nem a versek váltják ki a rosszmájú megjegyzést!) Bréda kötetlen beszélgetést kezdeményez, amely során a jelenlévők közelebb kerülhetnek a költőhöz. Fizikai valójában is, hiszen felemeli fejét, és arcába nézhetek. Az első kérdés – kissé nehezen summázható! – egyfajta nyelvi, filológiai sablonosság felől tapogatja a költő támadható felületeit. Bréda (mentegetőzve) az antik hősök tudatlanságához, „ostobaságához” hasonlítható jellemvonásról, a pszichológiai keménység eredetéről érdeklődik.

Válaszként maga a kérdező vázolja fel az édesapa, a nagy költő (gyengébbek kedvéért: Király László, Helikon) korszakalkotó munkásságának a nyomát, illetve a baráti kör lehetséges befolyásáról, Orbán János Dénesékről, az Előretolt Helyőrség köréről elmélkedik. Király Farkas kifejti, hogy őt nem a hatásvadász és nem a nagy nemzeti költészet foglalkoztatja, mivel ez a költészet kissé túl van tárgyalva. „Megállunk, és felnézünk a holdra, és ha szép, akkor az tényleg szép, s akkor miért ne mondjuk el azt, hogy: te, nézd már, milyen szép a hold! Vagy ha látunk egy szép virágot. Ezt nem tartom férfiatlannak, és nem tartom anakronizmusnak.”        Ami pedig a szakmáját, az ipari alpinizmust (és a Bréda által hangoztatott Schwarzenegger-hasonlatot) illeti: Király Farkas elmondja, hogy már nem gyakorolja ezt (vagyis a párhuzam sántít, nem az állítólagos izompacsirta írja a verseket). Időközben rájött, hogy mégiscsak jobb ágyban, párnák közt... Az ipari alpinizmus gyakorlása során nap mind nap olyan közelségébe került a halálnak, amilyenre a hétköznapi embernek sosem nyílik alkalma. Megtanulta értékelni az életet – talán jobban mint mások. Tudja értékelni a mindennapokat.

És ekkor következik egy nagydarab úriember közbevetése (akiről majd kiderül, hogy a szerző nagybátyja). „A te dédád irtó nagy székely ember volt. Megjárta az orosz háborút, a Duna-csatornát. Nagyapád nagy magyartanár volt, székely ember. Mit kell neked tenned, hogy ennek a két embernek szobrot állíts?” Kitérő válasz, majd parázs vita következik, elkalandozás a nemzeti gondolat, konzervativizmus, politika és a fel nem vállalás „politikája” felé. A költő egyfajta (már-már agresszív) felszólítást kap arra, hogy megvallaja nemzeti identitását, azaz egyesek szerint idővel mindenképp állást kell foglalnia, vallania és vállalnia kell bizonyos dolgokat.    Csakhogy az ő igazi álláspontja a szabadság, nem vall politikai elveket, nem érzi magát „székelynek”, de nem is igazán kolozsvári... Miért választotta akkor mégis a magyar nyelvet? – hangzik el az ostobának tűnő kérdés. „Azért, mert sajnálatos módon egyetlen más nyelvet sem birtoklok annyira, mint a magyart. Hogyha eszembe jut valamikor, például Új-Zélandon, hogy románul, angolul vagy bármilyen más nyelven írjak, akkor természetesen meg fogom tenni. De legszívesebben magyarul írok.”        A kötet címadó „állatáról” még megtudjuk, hogy a higany az a folyékony fém, amely -36 fokon szilárdul meg. Akkor ölt alakot, akkor támad fel, amikor minden meghalt. Arra a kérdésre, hogy mikor jelenik meg a második kötete, Király Farkas a válaszadás „jogát” viccesen a Kriterion Könyvkiadó jelen lévő igazgatójára, H. Szabó Gyulára hárítja, mondván, hogy akkor jelenik meg, amikor a Kriterion kiadja. Igazgató visszavág: csakis azt lehet kiadni, ami az asztalon van.    Aztán a jelenlévők hámozzák (véget nem érő lendülettel!) az elődök felvállalásának a kérdését, az identitástudat és a költészet viszonyát – ezt most nem részletezném, mivel az mindenkinek a magánügye, hogy miről mit és hogyan ír. Persze elhangzik, hogy újat mondani immár képtelenség, mert mindent megírtak, mindenről írtak (kivéve a mikrohullámú sütőt – illetve a dadaista költészet az ilyen poénokat is lelőtte, csak kevesen tudnak róla).        Sántha Attila (E-MIL ügyvezető) tényszerűen megállapítja, hogy Király Farkas eléggé visszavonult az utóbbi időben az irodalmi életből. A feleletben (mentegetőzésként?) olyan történet hangzik el, amely a költő állítása szerint (és ezt meg is értjük!) iszonyatos kedvrontó hatással volt rá – költői tevékenységét minimálisra csökkentette. Költőnk és kora – ez lehetne a rövid történet (kölcsön kért) címe. Költő a kolozsvári központi áruházban elemlámpát vásárol. Kifizeti. A hölgy csomagol. Mivel a kilencvenes évek elején nem volt túl nagy választék a csomagolópapírok terén, a Jelenlét című ifjúsági folyóirat lapjaiba került az elemlámpa. S mit ad isten: a csomagolópapírrá avanzsált lapok épp Király Farkas verseit tartalmazták... Egy ilyen eset kapcsán jogosan merül felmerül a kérdés: Miért írjak? Ráadásul Király Farkas nem csak ezért vonult vissza egy időre, és felejtette el az írást, a közlés örömét, a kulturális közszereplést, hanem azért is, mert programja egyértelmű: „Én nem nagy költő, hanem jó költő akarok lenni.”    Az indulás mindenképp figyelemfelkeltő. Külön értékelendő, hogy (erőteljes egyéniségként) nincs szüksége a rokoni hírnévre vagy a baráti kör különösebb támogatására ahhoz, hogy vendégei, olvasói elégedetten távozzanak a bemutatóról.

Hópihék a Bulgakov előtt