Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Meccs
[ Centrál Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk a - a - a
Csibra István monográfiájának részlete

Csibra István

 

Ember Gedeon alias

 

Simonyi Imre*

 

Simonyi (Szmola) Imre l920-ban született az akkor már Romániához csatolt Arad megyei Simonyifalván, de nem Arad megyét, hanem a szomszédos Bihart, a Fekete-Körös vidékét vallotta szülőföldjének. A magyarok, németek, szlovákok és románok lakta Simonyifalva katolikus egyházközségének keresztelési anyakönyvében ez áll:

„Imre, fi, törvényes, római katolikus, atyja Szmola Imre tiszthelyettes, anyja Annabring Mária, született l920. szeptember l4-én, keresztatyja Marx Ferenc molnár, és neje, Weiszmann Franciska, keresztelő lelkész Anschlin-ger Ferenc.” (Sarusi, Eső, III/3. 60.)

A nevek jelzik, hogy az apja családja szlovák, az anyjáé sváb eredetű volt. Ám a Dél-Bácskából származó anyai nagyanyjáék is svábok voltak. A Szmolák Gyomáról vagy Endrődről, az Annabringek az Arad megyei Hidegkútról települtek át Simonyifalvára. Simonyi felmenői a Szmola-rokonságban földművesek, kisiparosok (kovácsok, szíjgyártók), kistisztviselők, az Annabringek pedig főként kisiparo-sok, kiskereskedők. Annabring Péter, Imre nagyapja, borbély, Annabring János, a nagybátyja (az anyja testvére) hentes és mészáros. Az anyai nagyapának kitüntetett szerepe volt Imre, az egyetlen fiúunoka világra eszmélődésében. A nagyapa korán elveszítette legnagyobb fiát, ami annyira megrendítette, hogy szinte évekre elakadt a szava, s csak akkor szólalt meg újra, amikor Imre megszületett. A versekben ő a „nyájat terelő” nagyapa, tehát – mint általában a kisiparosok – az ipar mellett földműveléssel és állattartással is foglalkoztak.

Simonyi Imre keveset tudott az apjáról, és nem is lehettek róla emlékei. Az l89l-ben született Szmola Imre az első világháborúban tiszthelyettesként szolgált a 2. honvéd gyalogezredben. Hősi tettekkel hívta fel magára a figyelmet, és többször is kitüntették. Ám három évvel a háború után, l92l. november 2l-én, harmincéves korában váratlanul meghalt. Imre ekkor egyéves volt. Azt írja egyik versében (bizonyára a családi „legendárium” alapján), hogy úrapja mindenkin túltett asztagrakásban, jóllehet Szmola Imre civilben számvevő, tehát kistisztviselő volt. Zoltai Dénes visszaemlékezése szerint Simonyi sokszor viccelődött, mint aki sehogy sem érti apja egykori foglalkozását: hogyan is „vette” a számot. Az anyakönyvben szereplő tiszthelyettesi rang valószínűleg tovább-szolgálat eredménye, s nem „hivatásos” tiszthelyettességre utal.

Hogy az apja hogyan és miért halt meg ilyen fiatalon? A rokonság úgy tudja, hogy közönséges baleset érte Szmola Imrét: egy gyümölcsfára felmászva lezuhant, s mint magyar tiszthelyettes a szegedi kórházba került és pár nap múlva meghalt. Simonyi erről nem szeretett beszélni, egyszer mégis olyasmit mondott egyik későbbi fiatal barátjának, Kanka Andornak, hogy az apja hererákban hunyt el. Az is lehet tehát, hogy a rokonság azért találta ki a fáramászás miatti balesetet, mert nem tartotta illendőnek megmondani az igazat.

Imre egész életében őrizgetett egy állítólag apja faragta Magyarország-címert, amely a gyulai Simonyi-emlékszobában ma is látható. Többször kitüntetett és fiatalon elhunyt apja révén a harmincas években vitézi címet kaphatott volna, ő azonban mint plebejus meggyőződésű és szolidaritású ember visszautasította ezt, jóllehet földdel, társadalmi ranggal és anyagiakkal járt volna. (Krasznahorkai, l994. 03. 30.)

Az apját Simonyi lassanként teljesen kitörölte az életéből, s mihelyt tehette, megvált az apai névtől. Nem szerette, ha Szmolának szólították. Erről csak hat évvel a halála után, 2000 végétől találunk írásos adatot a Simonyi-irodalomban. (Sarusi, Eső, III/3. 58.) Ám a kortársak, barátok és ellenségek tanúsága szerint Gyulán rendszerint csak Szmolának emlegették őt, ráadásul bizonyos pejoratív éllel. Ez persze a több nemzetiségű Gyulán, ahol ma is „németváros”, „románváros” stb. elnevezések vannak, nem a szlovák (tót) származásnak szólt, hanem Szmola Imre különc, polgárpukkasztó, baloldalinak, sőt „vörösnek” tartott viselkedésének, amelyet a kis városban különösen a katolikus egyház és általában a keresztény-konzervatív középosztály és kispolgárság erős ellenszenvvel kezelt.

A gyulai gimnázium évkönyvében l939/40-ben mint VIII. osztályos diák még Szmola Imreként szerepelt. Tehát nem l938-ban, nem is l939-ben érettségizett, mint a kézikönyvekben áll, hanem (bukásokkal, pótvizsgákkal) 1940-ben, vagyis húszéves korában. Első publikációit is még Szmola Imreként írta alá, és csak később vette fel a Simonyi nevet.

Gyermekkori nevelése tehát özvegy (és mindössze három elemit végzett) anyjára és anyai nagyapjára hárult. Egyes simonyifalvi adatközlők szerint (Sarusi, Eső, III/3. 62.) az anyja, Marika néni rátarti, makacs természetű asszony volt, aki mint tiszthelyettes özvegye nem szívesen vállalt kenyérkereső munkát. Anya és fia l926-ban települt át Gyulára, hogy Imre magyar iskolába járhasson. Nagyon szűkösen éltek, a harmincas évektől már a később méltán elhíresült Dob u. 6. sz. alatti udvari szoba-konyhás lakásban. Az anyja özvegyi nyugdíjából és kétkezi munkájából nevelte, taníttatta, egy ideig azonban még a határon túlról is érkezett (egyre körülményesebben) a rokonságtól némi segítség.

Imre nem nagyon jeleskedett az iskolában. Nehezen kezelhető, öntörvényű, sajátos világlátású gyerek volt. Korán rákapott az olvasásra, aminek azonban nem sok köze volt az iskolához, és egyébként a Körösök zegzugai is sokkal jobban érdekelték, mint az iskola.

Gimnazistaként már írogatott is. Egyik önképzőköri dolgozata olyan jól sikerült, hogy a tanárok plagizálásnak vélték. Ez a gyanúsítás sértette az önérzetét, és annyira megromlott a viszonya a tanári karral, hogy csak – az apját egykor ismerő és őt is gyámolító – báró Apor Vilmos apátplébános úr közbenjárása mentette meg a kicsapástól. Húszévesen mégis sikerült kínkeservesen leérettségiznie, amit egyébként nem sokra becsült.

Már 18 éves kora óta jelentek meg írásai fővárosi és vidéki lapokban, mégis meglepő, hogy l940 után, a gimnázium padjaiból alig kikerülve, máris szinte főhivatású újságíró lett. Igaz, az első négy év nagyon nehéz volt, mert – mint egyik l956-os inkriminált cikkében írja – „l940-től l944-ig szellemi ínségmunkás [hivatali tisztviselő] voltam Gyulán és költő Magyarországban (sic!)…” (Simonyi, l956. 11. 18.) l945–1950 között azonban dr. Marik Dénes felelős szerkesztő mellett már szerkesztő az egyébként kommunista befolyás alatt álló Alföldnél, l946–l949 között pedig a Kisgazdapárt jobboldali lapjának, a Gyulai Kis Ujságnak felelős szerkesztője. (Gyula l950-ig még megyeszékhely volt.)

Akkoriban egy érettségizett ember már művelt értelmiséginek számított, Simonyi azonban nemcsak a gimnáziumban szerezte műveltségét (és íráskészségét), hanem mindvégig tipikus autodidakta volt, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Maga szedegette össze mindazt, amit tudott, és komoly fenntartásai voltak az intézményes oktatással, egyáltalán a lényeges dolgok megtaníthatóságával szemben. A lényeg után kutatva az autodidakták ártatlan naivitásával és magabiztosságával szelektált és variált a tudnivalók között. Jókat kacagott a hivatásos tudomány szőrszálhasogató tudálékosságain, és e tekintetben nem kímélte még tudós barátait sem. A legtöbbet azonban a népi írók legkülönbözőbb képviselőitől tanulta. Mindenesetre már korai újságcikkei is európai és hazai tájékozottságú, egyéni hangvételű és stílusú, karizmatikus, istenáldotta tehetségű szerzőre vallanak.

Eltökélt humanista beállítottsága alapján állandó és elszánt ellenzékiség, egyfajta anarchista baloldaliság munkált Simonyiban az elnyomó, embernyomorító rezsimekkel szemben, ám mindenfajta marxista indíttatás nélkül. A mindinkább fasizálódó Horthy-rendszerben nem volt hajlandó például leventéskedni, és a nyilas hatalomátvétel előtt és után sem tagadta meg üldözött zsidó barátait, sőt tüntetően kiállt mellettük. 1943-ban még hamis tanúzásra is vállalkozott egyik zsidó barátja „fajgyalázási” perében. (Krasznahorkai, l994. 03. 30.; Pünkösti, l997.) Ezért olykor „bolsinak” is hitték, olyannyira, hogy egyik régi vitapartnere, dr. Blanár László orvos (az MKP, majd az MDP gyulai elnöke) nem is akarta elhinni, hogy Simonyi nem tagja a kommunista pártnak. (A „nép orvosa”, a „Kis-Blanár” aztán megcsömörlött a Rákosi-rendszertől, és l950-ben csak ennyit mondott Simonyinak: „Magának volt igaza.” És fél év múlva öngyilkos lett.) (Árpási, Eső, III/3. 44.)

A plebejus indíttatású és elkötelezettségű Simonyi Imre „borzasztó úrgyűlölőnek” vallotta magát. Az l940-es évek elejétől azonban úgy érezte, hogy nem is elsősorban az urakkal, hanem azokkal a minden rezsimet kiszolgáló hivatalnokokkal, köztisztviselőkkel van baja, akiket Márai szellemesen „íróasztal-proliknak” nevezett. Simonyi értelmiségfelfogása sajátosan összecsengett ezzel. 1992-ben, amikor végre szembesülhetett 1956-os egykori ügyészével, neki is ezt olvasta a fejére: „Volt maguknak egy nagyon nagy hibájuk: nem becsülték a polgári értékeket. Maguknak például az volt az értelmiségi, aki az íróasztal mögött ült. Pedig az értelmiségi mibenlétét nem az íróasztal határozza meg, hanem az értelem.” (Árpási, Eső, III/3. 52.)

1944 szeptemberében Simonyi a kertjük végében lévő fészerben rejtőzködött, hogy ne kelljen Debrecenbe bevonulnia. Egyszer már megszökött onnan, és l943-ban hadbíróság elé került. Azzal kapcsolatban is gyanúba keveredett, hogy valakik rálőttek a német járőrre, ám csodával határos módon megmenekült, jóllehet a Führert átkozta a bíró előtt. (Krasznahorkai, l994. 03. 30.) Amikor azonban l944. október 6-án az orosz parancsnokság vette át Gyulán a hatalmat, a költő a rá jellemző iróniával kijelentette az anyjának: „Nagyságos asszony, a fia a mai nappal ellenzékbe vonul.” Amit később így toldott meg: „Azóta én nem vagyok se jobboldali, se baloldali. Én nem vagyok oldali.” (Árpási, Eső, III/3. 44–45.)

Az írástudó egyetemes küldetését kell kiolvasnunk a „pártatlanság”, illetve a harmadikutasság e Simonyi-féle megfogalmazásából. Csakhogy ilyesmiről akkoriban szó sem lehetett, ugyanis mindenkinek színt kellett vallania: vagy-vagy! Simonyit pedig – már csak azért is, mert valamiféle harmadik lehetőséget keresett a népi írók szellemében – ettől fogva a jobboldalhoz sorolták. És szemmel tartották, mert most meg – csakazértis – egykori arisztokratákkal, deklasszáltakkal, papokkal mutatkozott előszeretettel. Ő l945 előtt is és után is, illetve l956 előtt is és után is valamiért mindig „nyilvántartásban” volt.

1949-ben a teljes kommunista hatalomátvétel következményeként megszüntették a Gyulai Kis Ujságot, Simonyi tehát állás nélkül maradt. Barátjának, Kanka Andornak elmesélte, hogy akkor felutazott Budapestre, és a laptól maradt pénzt könnyelműen elkártyázta. „l95l–l956 márciusáig napszámos voltam Budapesten és vidéken – írta. – (Beteg szívvel, roncsolt idegekkel utat építettem, követ törtem, erdőt irtottam.)” (Simonyi, l956. 11. l8.) Figuránsként is foglalkoztatták, s ily módon bejárta szinte az egész országot.

Nem volt felhőtlen a viszonya a mamával sem, jóllehet az minden falatját megosztotta vele. Ám a hatalom packázásai mellett a megromlott otthoni légkör is közrejátszhatott abban, hogy Simonyi hosszú időre elhagyta Gyulát.

Budapesten leginkább régi gyulai barátja, Zoltai Dénes (akkoriban Lukács György első aspiránsa) segítette-gyámo-lította őt. Egyik este azzal rontott be Zoltaihoz, hogy „bújtass el, mert megöltem a Békés megyei ÁVO főnökét” (amiből annyi volt igaz, hogy egy társaságban csakugyan behúzott neki egyet). Zoltai ettől fogva pénzzel és alkalmi munkalehetőségekkel segítette Simonyit, akinek l953-ig valójában nem volt segédmunkási állása sem. Ám Zoltai teljesen önfeláldozó segíteniakarása folytán l953-ban egyszercsak bíróság előtt találták magukat. Ugyanis feljelentették őket, mert az ELTE Esztétika Tanszék bizonyos könyvtárfejlesztési összegével, amelyet Zoltai adott át Simonyinak egy Móricz-összes (vagy a Brockhaus Lexikon) megvásárlására, hirtelenjében nem tudtak elszámolni. A tanszéken dolgozó feljelentő természetesen politikai színezetet is igyekezett adni az ügynek (sőt homoszexualitással is meggyanúsította őket). Ennek ellenére (Sztálin halála után vagyunk) Simonyit végül is felmentették, Zoltait azonban öt évre Aszódra száműzték középiskolába tanítani. Zoltai Dénes a korabeli viszonyokhoz képest enyhe büntetés magyarázatát abban látja, hogy Lukács György és különösen a felesége, Borstieber Gertrud minden követ megmozgatott a megmentésük érdekében. (Zoltai, Eső, III/3. 10. + Zoltai és Kanka személyes közlése.)

E korszak kis színes eseménye az is, hogy Zoltai közvetítésével Simonyi egyszer elment Lukácshoz a lakására egy mappára való Kohán-grafikával a hóna alatt, hogy a nagy filozófus a nyomorgó festőművészt és költőt támogatandó esetleg vásárolhatna belőlük. Lukács azonban – aki Zoltai révén az Esztétika Tanszék tájékáról már ismerte Simonyit – elutasítóan csak azt hajtogatta, hogy „posztimpresszionista”, „posztimpresszionista”, és nem volt hajlandó pénzt adni érte. (Angelusz Róbert és Zoltai személyes közlése.)

1956 tavaszától ismét Gyulán találjuk Simonyi Imrét. Beteg és nincs miből élnie. Az októberi forrongásnak köszönhetően azonban felelős szerkesztője lesz a rövid életű (1956. november l-től december 31-ig hetente kétszer megjelenő) Gyulai Hírlapnak. Az l956-os népfelkelés időszakában tehát újra cikkeket ír, amelyek egyáltalán nem uszító hangneműek, amivel később vádolják, hanem meglepően mértéktartók, különösen az ő kiélezésre hajlamos modorához-stílusához képest.

Ekkor, tehát 36 éves korában jelent meg első kis verseskötete, a Tisztességes írás, amely azonban forradalmi (pontosabban „ellenforradalmi”) tevékenysége miatt nem kerülhetett forgalomba. Ő maga árulta a pár forintos kis füzetet, például a híres gyulai Húsüzemben és másutt. Egyes adatok szerint a kis kötet az egyik corpus delicti lett a bűnperében.

Kanka Andor, a gyulai Forradalmi Bizottság fiatal, negyedikes gimnazista tagja szerint Simonyi Imre írásai és beszédei l956-ban Gyulán cselekvésre buzdították a fiatalokat (például a szovjet emlékmű vörös csillagának leverése, majd a Kádár-kormány elleni fellépések). A költő ugyanis nemcsak a város művészelitjével (például Kohán György, Koszta Rozália) volt baráti viszonyban, még ha olykor kutya-macska viszony volt is ez a barátság, hanem gimnazista fiatalokkal is (például Angelusz Róbert, Görgényi Ferenc, Kanka Andor), akik felnéztek rá, adtak a szavára és részt vettek az eseményekben.

1956. november l8-án jelent meg a Gyulai Hírlapban Simonyi nevezetes cikke, a Két pogány közt – egy hazáért! (Nyílt levél huszonötezer gyulai polgárhoz), amely egyszersmind sajátos búcsúcikk is volt, ezzel a záradékkal: „A Gyulai Hírlap felelős szerkesztői tisztéről lemondok, a várost elhagyom.”

Simonyi politikai mértéktartását mutatja, hogy cikkének fő mondanivalóját így foglalja össze: „A két ’pogányt’: a fasizmus, illetve a baloldali szektárianizmus testesítette meg ebben az időben. Az ’egy hazát’ pedig: – a hűség. Hűség a humanizmushoz, a magyarsághoz, az emberiséghez, a törvényességhez: – egyszóval mindahhoz, amiért élni érdemes… Két évtizedes írói működésem fundamentuma ez a hűség, ez a szolgálat volt. – Tragikuma pedig: – őrlődés a két ’pogány’, a két malomkő között.” E cikkben tehát a fasizmus mellett a másik „pogány” nem – mint az utókor gondolná – a szocializmus egészében véve, hanem csupán annak szörnyen eltorzított változata: „a baloldali szektárianizmus”.

Simonyi a népfelkelés idején a barátaival együtt szolidaritást vállalt „Budapest diákjaival és munkásaival”, és városának vezetőit, az „illetékeseket” megpróbálta meggyőzni, hogy „véleményem szerint vér nélkül is lefolyhat a forradalmi átalakulás Gyulán”. Pedig neki igazán lett volna miért bosszút állni, de hát – mint írta – „Széchenyin nevelődtem”.

Az események ismeretében kiugranak cikkéből ezek a sorok: „…én a revolúciót elsősorban nem külsőséges megnyilatkozásaiban (csillagok, utcatáblák leverése, emlékmű rombolása) értékelem, hanem a lélek, a szellem, a magatartás, a jó és rosszhoz való viszonyulás forradalmi és minőségi változásában.” Ugyanakkor a város vezetőinek köntörfalazás nélkül kijelentette: „…nem vagyok marxista, mivel a marxizmus ürügyén olyan jogtiprások történtek az országban, amelyekkel nem azonosíthatom magam. De hiszek a szociális fejlődés egyetlenül járható útjában…”

Ma is szívbemarkolóak személyes érvei, melyekkel a felelős szerkesztői posztról való lemondását és a város elhagyását indokolja. „Tudtam azt, hogy jobbról nézve (de balról is) egyértelműen munkakerülőnek, magyarul: csavargónak tűnök… kisvárosban élünk, ahol a költő rangsorolása valahol a zsebmetsző és a hamiskártyás után következik…” 1956 tavaszán többek közt ezért is: „Betegen, jövedelem nélkül, reménytelen helyzetben, az éhhalállal küzdve végzetes lépésre szántam el magam: kérvényt nyújtottam be a Tanácshoz utcaseprői állásra. Azóta sem kaptam választ.”

A lemondás további indokaként elmondja e búcsúcikkében azt is, hogy l955 telén a rendőrség betöréses lopás gyanújával elhurcolta őt, hogy ujjlenyomatot vegyenek róla! (Valaki, aki tudta róla, hogy ártatlan, egy szerelmi ügy miatt bosszúból jelentette fel.) 1956. november 1-jén pedig, amikor már úgy látszott, hogy a népfelkelés és a függetlenségi küzdelem győzedelmeskedik, úgy akarták hitelteleníteni Simonyit, hogy nyilvános gyűlésen elhangozhatott róla: „besúgó!, rendőrspicli!”

Íme, az inkriminált cikk főbb gondolatai, amelyekért Simonyi később meg is kapta „méltó” büntetését. (Simonyi, l956. 11. 18.)

November 4-e, a szovjet csapatok Magyarország elleni általános offenzívája után Gyulán is megkezdődött a megtorlás. A Békés megyei Tanács VB által később megjelentetett Ellenforradalmi események Békés megyében I. című brosúrában ezt olvashatjuk: „l956. december l7-én zavargások miatt nagyobb karhatalmi egység ment Gyulára a rend helyreállítása céljából.” (Ellenforradalmi… 6.) Letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és Simonyi Imrét, akit a szerkesztőségből vittek el. Ő visszaütött a karhatalmistáknak, és a rendőrségen többször is úgy megverték, hogy a bordája és a lába is eltört; agyrázkódást kapott, és emiatt évek múlva is egyensúlyzavarai voltak. A szakállát, amelyet a rákosista rendszerrel szembeni ellenállás jelképének tekintettek, a karhatalmisták öngyújtóval leégették. Kórházba került, majd Kistarcsán internálták. (Vö. Pünkösti, l997. 42.)

Simonyi azonban nem adta fel a küzdelmet. Sikerült kijuttatnia egy levelet az anyjának, melyben kérte, hogy mozgósítsák Pesten az írókat (Féját, Kodolányit, Illyést, Juhász Ferencet) a megmentése érdekében. Marika néni pedig – néhány reszketeg sorral kiegészítve – Zoltai Dénesnek továbbította a levelet, hogy segítsen teljesíteni a fia kérését. Szigorúan hozzátéve, hogy elolvasás után a levél azonnal elégetendő. (Az eredeti Zoltai birtokában van.)

Az íróknak persze semmit sem sikerült elérni, ám Békés megyében szerencsére akadt egy józanabb ügyész, dr. Sajti Imre (l953. június l5-én az első Nagy Imre-kormány nevezte ki ügyésznek), aki kieszközölte, hogy Simonyit l957 elején figyelmeztetéssel szabadon bocsássák. Dr. Sajti szerint Simo-nyi ennyit érdemelt Két pogány közt – egy hazáért! című cikkéért, valamint egy másikért, amelyben „József Attila-sorok idézésével” hangulatot keltett. (Árpási, Eső, III/3. 48.)

Az említett brosúra így összegzi Simonyi bűneit: „A sajtó Simonyi Imre író vezetésével dolgozott. (Köznyelven ’presszótündérnek’ is nevezik, mivel állandóan ott tartózkodik.) E hírlapon [Gyulai Hírlap] keresztül kezdték meg az izgatást a Munkás-Paraszt Kormány ellen és szították a sztrájkot. A sajtó azt is híresztelte, hogy a szovjetek milyen ’gaztetteket’ hajtanak végre szerte az országban.” (Ellenforradalmi…4–5.)

Feloldhatatlan volt tehát az ellentét közte és a berendezkedő Kádár-rezsim között. Továbbra is ellenforradalmárnak, a szocializmus ellenségének tekintették őt – különösen megyéjében és városában –, és amikor megpróbált szabadfoglalkozású íróként élni, verseit nem jelentették meg például a Békés Megyei Népújságban, mert ezt megyei MSZMP pártbizottsági határozat tiltotta.

Szabadulása után Simonyi ismét Budapesten élt mint segédmunkás, albérletben, a Rudas László (ma Podmaniczky) utcában. Életének e második segédmunkás-intermezzója ismét évekig tartott.

Erre az időszakra esik, miként Mezei András megfogalmazza, a „vékonypénzű” költő „rajongó és merész” szerelme Gordon Zsuzsa színésznő, „az éjfekete hajú ’zsidólány’” iránt, amit „nyírfakéregre írott szerelmes versek kötege” bizonyított. „ A kissé dzsentroid alkatú Simonyi és a lágyabb állagú, de tüzes Gordon titka, hogy mi történt, mi nem történt.” (Mezei, Eső, III/3. l3.)

Versei tanúsága szerint Imre a Leveles patak partján tizenöt éves korában ismerte meg a szerelmet egy még nála is fiatalabb roma lánnyal. Bárhogy ostorozta-szapulta is némelykor, rabja volt a gyengébb nemnek, lehetett a nő „úriasszony”, cselédlány, patikuslány, akárki. Schmidt Istvánnét, Mártát például egyenesen szent asszonynak tekintette, aki mellett meglepően hosszú ideig kitartott, még ha közben folyton megcsalta is. Ebbe is és néhány más kapcsolatába férfias „nagyszájúsága” ellenére csaknem belehalt. Zoltai Dénes szerint az anyja után Márta volt az, akit – bármilyen cudarul bánt is vele – a legjobban szeretett az életében. Simonyi egyszer például egy marék ékszerrel jelent meg Pesten Zoltainál, mondván, hogy ezt mind Mártától kapta, hogy legyen miből élnie, és Zoltai segítsen neki eladni. Hosszasabb együttélésre mégis képtelen volt Mártával és bárki mással.

A színésznők voltak a gyengéi, s köztük nem is egy Zsuzsanna. Egymásután beléjük bolondult, a verseiben pedig (különböző nevek alatt) szinte egyetlen alakká: a komédiáslánnyá, színésznővé, szubretté ötvözte őket össze. Számtalan sebtében írt levelét kellene összegyűjteni és kiadni ahhoz, hogy pontosabb és konkrétabb képünk legyen viharos szerelmi kapcsolatairól.

Hatvani Dániel sokat sejtető összefoglalást ad a költő szerelmi életéről: „Ha Simonyi Imre nőkapcsolatairól rendszeres írói beszámolókat készít, netán naplót vezet, avagy önéletrajzi kulcsregényt ír, alighanem a hagyaték legizgalmasabb művét s egyben tán a huszadik század második fele magyar irodalmának egyik legérdekesebb olvasmányát tarthatnánk a kezünkben… A szebbik nem elszánt és rafinált amazonjai, kik be akarták cserkészni a ’nemes vadat’, végeláthatatlan sorban vonultak végig az életén, ám a csapdát mindig ügyesen kikerülte: a függetlenséget többre becsülte az állítólagos családi örömöknél. Helyzeteket azonban nemigen hagyott ki, az örömnyújtásra felkínálkozó alkalmakat bőségesen megszüretelte.” (Hatvani, Eső, III/3. 22.)

A megtorlások enyhüléséig és a Kádár-rendszer konszolidációjáig kellett várni, mire megjelenhetett a második, ám hivatásos kiadónál az első „rendes” kötete, az Önéletrajz helyett (Szépirodalmi, l962), majd a harmadik verseskötete is, a Ne sírjatok (Szépirodalmi, l966). A fővárosban megjelent két kötet némi erőt és rangot adott neki, és l967-ben – a mama egészségi állapotának romlása miatt is – most már végleg visszaköltözött Gyulára.

Marika néni, a mama teljesen magatehetetlen lett, s a fia kénytelen volt szociális otthonban elhelyezni. A gyulai rossz nyelvek szerint ott is csak azért látogatta, hogy alkalomadtán „elegye” az ebédjét. A rosszhiszemű gyulai közvélemény hálátlan gyereknek tartotta Imrét, aki nem törődik öreg, beteg anyjával. Ám a mama nem emiatt került el otthonról, hanem azért, mert Imre alkalmatlannak érezte magát az ápolásra, hétköznapi gyakorlati dolgokban ugyanis meglehetősen kétbalkezes volt. (Márta egyébként a mamát is gondozta.) Persze helytelen volna csupán ebből megítélni anya és fiú valóságos kapcsolatát. Mindketten akaratos, konok emberek voltak, ám Marika néni anyai önzetlenséggel saját magát és mindenét feláldozta a fiáért. Szép tanúbizonyságát találjuk ennek Imre Első randevú az önkénnyel című cikkében:

„Soha nem voltam jó fiú. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt a tankönyvek előírják és az anyák elvárják. Abban az időben, amikor száműzetésben, hajszolt vadként kényszerültem élni, távol ifjúkorom városától: egy nyáreleji délutánon csomagot kaptam anyámtól. – Volt abban szalonna, mákosbeigli, tiszta zsebkendő, cipőkrém, levélke (hasznos utalásokkal bor, kártya és feslett nők ellen), tojás és 9, azaz kilenc darab cigaretta… nekem, aki féldobozzal szívok el óránként. De hát ennyi pénze volt szegénykémnek: cigarettát vett érte. Kilenc cigarettát! (Azóta is látom az üres kis rongyos bukszát: egy fillér sem maradt abban.) Van ebben valami heroikus együgyűség. – Az anyák heroizmusa: ahogy mindent adnak, és sorsuk együgyűsége, hogy csupán 9 cigarettára futja határtalan adakozó kedvükből… Ezen a délutánon üvöltve, zokogva borultam koszos hónapos szobám asztalára.” (Simonyi, l956. l2. 16.) (A mama agyvérzés következtében, l968 karácsonyán hunyt el.)

l967 tavaszán újabb trauma érte Simonyi Imrét: berendelték Békéscsabára a megyei rendőr-főkapitányságra, méghozzá ismét dr. Sajti Imréhez, aki akkor a vizsgálati osztály vezetője volt. A még mindig nyilvántartott Simonyi nem ment el az első idézésre, hanem az Írószövetségben Darvas Józseftől és Garai Gábortól kért segítséget, hogy a rendőrség hagyja őt békén. Mert l956 után megfogadta, hogy: „rendőr engem többé nem közelíthet meg, de ha mégis megteszi, akkor leütöm”. Többszöri beidézés után azonban mégiscsak elment, mert Darvasék nem tudtak segíteni. Dr. Sajti eléje tett egy iratot, és szinte könyörgött neki, hogy nyugodtan írja alá. Simonyi azonban elolvasni sem volt hajlandó. Végül is az állt benne, hogy a róla „gyűjtött operatív anyag” (feljelentések) alapján figyelmeztették, de nem indítanak ellene eljárást. Ilyenformán dr. Sajtival ismételten szerencséje volt. (Árpási, Eső, III/3. 49–50.)

Három év múlva megjelent negyedik kötete is, a Hatodnapon (Szépirodalmi, l970), ám helyzete a saját városában továbbra is „kényes” maradt. Grezsa Ferenc, Kispéter András, Lakatos Kálmán, Szabó György, Vörös László róla szóló írásai után elsőként Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom akkori főszerkesztő-helyettese vette őt igazán pártfogásba és méltatta emberi helytállását, illetve költészetének értékeit, és rendszeresen közölte a verseit. A kritikák, recenziók folytatódtak Juhász Béla, Lovrity Endre, Serfőző Simon, Tüskés Tibor, Borbély Sándor, Csukás István, Solymos Ida tollából. Levelei tanúsága szerint is Alföldy Jenő, Bata Imre, Benjámin László, Csák Gyula, Csanádi Imre, Czine Mihály, Fodor András, Hubay Miklós, Illés Endre, Major Ottó, Ördögh Szilveszter, Polner Zoltán, Szabó József szintén kapcsolatban volt vele s egyengette az útjait az irodalom berkeiben. Bodor Tibor, Bordán Irén, Havas Judit, Sunyovszky Sylvia szavalta a verseit. A Magyar Rádióban Albert Zsuzsa, Balázs János, Dénes István, Dorogi Zsigmond, Filippinyi Éva, Sipos Tamás, Szigethy Emma szervezte és szerkesztette a műsorait. Köteteinek sorjázásával, különösen a Gyulai krétarajzoktól kezdve (l976, l978), szinte kórusban szólaltak meg a kritikusok. Alföldy Jenő elemezte talán a legmélyebben Simonyi Imre személyiségét és költészetét, és Vitányi Iván mondta el mellette a még mindig vagy egyes kritikusaival szemben egyre inkább szükségesnek látszó leghatásosabb védőbeszédet. (Vö. Irodalom.)

Mindez azonban a gyulai „illetékeseket” meglehetősen hidegen hagyta. Sőt, l970-ben a gyulai MSZMP PB följelentette a Népszabadságot a KB-nál, hogy többszöri „jelzésük” ellenére közli „egy ilyen ember” verseit, amit csak valamilyen nagy patrónusnak köszönhet! A gyulai pártfunkcionáriusok jobban szerették volna, ha Simonyi ott hagyja a várost, ugyanis értelmiségellenességük Simonyi-ellenességükben összpontosult. (Pünkösti, l997.)

Gyulán tehát továbbra is mindenesetre mellőzték, hacsak nem üldözték Simonyi Imrét. Országos visszhangot keltő irodalmi sikerei ellenére is alig vettek róla tudomást. Ezért a hetvenes évek közepén Sinkovits Imre egyszer óriási botrányt csinált, mert a gyulai nyári színházi játékok alkalmával az „illetékesek” ismét kihagyták a költőt a fogadásra meghívottak névsorából.

Ekkoriban mégis oldódni kezdett körülötte a légkör, mert szerepelt a Rádióban, szerzői estjei voltak, és versei évtizedes mellőzés után rendszeresen bekerültek a Szép versek antológiába.

A régi gimnazista csapatból egyik leghűségesebb és legönzetlenebb barátja, Görgényi Ferenc ekkor már pártfogójává is válhatott. Ügyesen megzsarolta a mindenható kultúrpolitikust, Aczél Györgyöt, mondván, hogy csak akkor vállalja el – nyilván politikai-ideológiai „felvigyázóként” – a Magyar Filozófiai Intézet vezetését, ha Simonyi Imrének végre József Attila-díjat adnak. Aczél engedett, és Simonyi l974-ben József Attila-díjas lett. Ám Aczél még visszaszúrt egyet, mert a költő csak II. fokozatot kapott. (Faragó, Eső, III/3. 5.)

Több mint egy évtized múltán, l987-ben Simonyi Artisjus-díjban, l988-ban a Művészeti Alap díjában, l99l-ben pedig Déry-jutalomban részesült. A Kossuth-díjat azonban, amelyre egyértelműen érdemesnek tartotta magát, nem kapta meg. Emiatt megsértődött, s levélben közölte az Írószövetség választmányával, hogy kilép. (Tüskés, Eső, III/3. l7.)

A József Attila-díj után kétségkívül felértékelődött Simo-nyi markáns, karizmatikus személyisége és egyre érettebb költészete, ami meg is mutatkozott a sajtóban, rádióban, televízióban.

Ám a gyulai „illetékesek” továbbra is szigorúbbak voltak, mint a fővárosiak. Udvaroltattak maguknak Simonyi legitimálásáért. Dr. Marsi Gyula városi MSZMP VB-titkár eredetileg magyar szakos tanár volt, s magánszorgalomból olvasgatta Simonyi verseit, tehát „felkészülten” fogadhatta a költő érdekében nála kilincselőket. Felkereste őt Ventilla István, a gyulai Állami Biztosító igazgatója is, aki l977. szeptember l7-i levelében így számolt be keresztfiának, Békés Ferencnek Marsi párttitkár elvtárssal való találkozójáról:

„…a legcsekélyebb mértékben sem tapasztaltam [nála] meg nem értést, rosszindulatot, megalapozott vagy vélt sérelmet, aminek orvoslására nincs és nem is lehet remény… S. Imre és minden becsületes ember előtt munkahelyi ajtaja nyitva áll… kilátásba helyezte, hogy az esetleges kérdések és kérések mikénti megoldásához segítséget nyújt…” Ámde: „S. I-nek kell közeledni, illetve előzetes időpont rögzítése után felkeresni M. et.-at… a jelenlegi se-se helyzet mindkét részről áldatlan, és kimondva vagy kimondatlanul kellemetlen lehet…” (Levél Békésnek, l977. 09. l7.)

Gyulán tehát még mindig csak fontolgatták és előkészítgették Simonyi „szalonképességének” elismerését, jóllehet Vitray Tamás l977. augusztusi csaknem egyórás tv-interjúja a költővel országos feltűnést keltett. Lőcsei Gabriella tudósítása szerint a gyulai „remeteségében”, „önkéntes száműzetésében” felkeresett költő „sugárzó személyiségű, sziporkázóan szellemes és kedvesen-érzelmesen-lemondóan bölcs tévészemélyiségként” jelent meg a közönség előtt. „…a néző, a közönség iránti tisztelet jelének tűnt fel az az ódon , lovagias stil’, amellyel Simonyi elénk állt, hogy önmagáról valljon.” (Lőcsei, l977.)

Ugyanezzel az interjúval kapcsolatban írta M.G. P., hogy „Simonyi Imre a Békés megyei Gyula dalnoka, széptevője és ostorozója. Amióta csak kiköltözött a fővárosi kocsmákból, az Építészpincéből, lokálpatrióta lett belőle Gyulán.” (Itt téved M.G. P., hiszen a versei bizonyítják, hogy Simonyi már kisgyermekkora óta lokálpatriótája volt „fogadott” városának.) „Vagyis gyulai hazafi ez a vidéki költő. Hogy más, kevésbé sanda értékítéletet rejtő szóval határozzuk meg: vidékének költője.” (M.G. P., l977.)

Vidékének „illetékesei”, párt- és tanácsi vezetői azonban ezt a budapesti kötetek, kritikák és kitüntetés után is csak vonakodva vették tudomásul, s alig-alig csökkent bizalmatlanságuk a költővel szemben. Persze nem volt könnyű az „illetékesek” dolga, Simonyi Imre ugyanis szűkebb és tágabb hazájának funkcionáriusairól is keresetlen szókimondással nyilvánított véleményt.

Simonyi Gyulai krétarajzok című kötete (Békéscsaba, l976; Szépirodalmi, l978) Előszavában foglalja össze legszemléletesebben a már többször említett „illetékesek”-szindrómát.

„Gondolom, itt az ideje a töredelmes gyónásnak. Tehát: – belátom – nem illettem belé a ’képbe’. A városképbe. (Értsd: ’Illetékesképbe’.) Elsősorban természetesen a város (’Illetékesek’) szellemi és erkölcsi képébe nem! De sőt! abból egyenest kiríttam. Ezt elismerem. Lehorgasztott fővel. Amiért a város (’Illetékesek’) magvas szellemével, s messzi tájakon is csodálatot keltő erkölcsével azonosulni képtelen voltam: eme gyarlóságomért pardont nem-kérnem: igazán betetőzése eddigi megátalkodott, s több mint fejcsóválásra okokat szolgáltató korábbi (s ahogy én ismerem magam, ígérhetem, további) magaviseletemnek… Tanúsítom, hogy a város (’Illetékesek’) keletkezésemben vétlen, s mindmáig tartó életben-maradásomról nem tehet. S nemcsak hogy nem tehet, ellenben ezzel szemközt: kifejezetten tehetetlen! Holott: (és ezt egykor majd a történelem föltétlen a javára írja!) igazán minden Tőle telhetőt elkövetett: néhaivá-válásom érdekében. E TÁRGYBAN tehát a várost (’Illetékeseket’) semmiféle mulasztás nem terheli.”

Így fejeződik be a kétoldalas Előszó, amely a keserű gúnyirat remeke. A költőt féltő barátok meg is rémültek, hogy mindent elront Simonyi, amit eddig sikerült elérni helyzete normalizálása érdekében. Ő azonban legalább ilyen gúnyosan visszautasítja az óva intő szavakat. Megy tovább a maga útján, az „illetékesek” pedig most már nem veszik fel az odadobott kesztyűt, mert Simonyi ázsiója kötetei révén egyre növekszik, s mert talán észreveszik azt is, hogy e szarkasztikus Előszó után a kötet valójában szerelmi vallomás Gyula városához, aminek babérait előbb-utóbb ők maguk is learathatják.

Simonyinak ekkortájt eszébe jut, hogy több mint egy évtizede „két koffernyi könyvet és kéziratot” otthagyott egykori Rudas László utcai lakásában. Megkéri barátját, Békés Ferencet, hogy a föld alól is kerítse elő ezeket a bőröndöket. (Levél Békésnek, l978.) A rendszerint nosztalgikusan a múltból építkező költő örülne, ha hozzájuthatna régi kézirataihoz, jegyzeteihez. Ám a múltban való kutakodásnak van egy szomorú oka is: Simonyi Imre ekkoriban súlyos beteg lesz. Ezt írja a barátjának: „…kijöttem a kórházból. Felhígították a vérem: egy esztendeig kell így élni. Igenám! – de nem bírják a kellő százalékra felhígítani. Alvadékony. Tehát a további trombózisveszély: állandó. Meg kell döglenem. Orvosi dilettantizmus okán.” (Levél Békésnek, l979. 06. 6.) Simonyi Imre ekkor 59 éves. Budapesten a barátai segítenek neki (orvosi vényre nem kapható) vérhígító gyógyszert szerezni, később pedig Németországból jut hozzá ehhez, s meglehetős rendszerességgel szedi.

Ám töretlenül vagy még nagyobb elszántsággal és bölcsességgel írja verseit, amit Forgácsok egy fakeresztről című kötete (Szépirodalmi, l980) is bizonyít. Nem változtat az életmódján sem: alig eszik, ám még többet kávézik, s még többet cigarettázik. (Módjával még iszik is, de sosem volt alkoholista.)

Korábbi malaclopószerűen bő kockás „költőkabátjai” után, melyeket az egyik divatos pesti szabónál varratott, ekkor csináltatja – Krúdy mintájára – élete legelegánsabb, galambszürke „polgári” felöltőjét, sötét bársonygallérral és tökéletesen illő gombokkal. Békés Ferencnek (és nejének) küldött leveleiben aprólékosan elmagyarázza, sőt lerajzolja, hogy milyen árnyalatú, nagyságú és formájú legyen a bársony és a nagyobb, illetve kisebb gombok. (Levelek Békésnek, l979. 05. 11.–l979. 08. l6.) A szabómester pedig nem más, mint Kohán János, a festőművész Kohán György testvére. Simo-nyi szerint ő az egyetlen szabómester, aki képes megoldani a fölöttébb nehéz feladatot, s akinél varratni szokta az öltönyeit. Többen megírták már, hogy Simonyi odahaza gyakorta ruhástul feküdt az ágyán, „költői” rendetlenség közepette, ámde mindig kimosakodottan, frissen borotváltan, a számára elérhető legnagyobb eleganciával lépett ki az utcára, ahol nem sétált vagy ment, hanem méltóságteljesen „vonult” a kis város bámészkodó népe előtt.

1980-ban a költő 60. születésnapjára a kultúrpolitika is „kiizzadt” valamiféle kitűntetést: Tóth Dezső miniszterhelyettes szinte dugva, a hivatali szobájában nyújtotta át Simonyinak a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. (Árpási, Eső, III/3. 38.)

l984-ben a gyulai „illetékesek” is nagysokára időszerűnek látták, hogy tegyenek valamit a város költője, Simonyi Imre érdekében: megígérték neki, hogy kiszabadítják a Dob utca 6-ból, az „egyszemélyes fegyenctelepről”. És átköltözhetett először a 48-as utcába, később pedig az Erkel térre, élete és költészete legendás színhelye, a „Reinhardt” cukrászda szintén udvari, de elviselhetőbb lakásába, ahol élete utolsó öt nehéz évét töltötte.

Megjelenik Két szerelem című kötete is (Szépirodalmi, l984), amellyel kapcsolatban nagy fába vágja a fejszéjét: megpróbálja kiismerni a könyvterjesztés mechanizmusát. Felháborítónak tartja ugyanis, hogy Illés Endréék mindössze 2000 példányban adták ki a kötetet.

Békés Ferenc szociológus ismét sürgős feladatot kap: „…mégiscsak tarthatatlan, hogy boltoskisasszonyok és bol-tossegédek szabják meg azt, hogy én hány példányban jöhessek. Márpedig e pillanatban ez a helyzet. Ezért lenne fontos adatszerűen tudnom: mekkora volt a kereslet a könyvemre, hogy a Válogatottkor érvelni tudjak Illés Endre felé. És jó volna tudnom, hogy a mostani kereslet felébresztette-e a boltvezetőket, hogy belőlem jóval több fogyna el, mint amennyit eddig rendeltek?! Írj! És járj a dolog végére!” (Levél Békésnek, l984. 06. 11.)

Simonyi maga is kutakodik odahaza, és ezt írja: „Én itt a megyében még hajmeresztőbb dolgokat tudtam meg. A boltvezetők és a könyvterjesztés közös bűne a dolog ilyetén alakulása, a kiadó csupán harmadrendű vádlott.” (Levél Békésnek, l984. 09. 13.)

Készül tehát a Válogatott, amely végül is Különvélemény címmel lát napvilágot (Szépirodalmi, l986). „Augusztus-szeptemberben jön a válogatott kötetem – írja. – Botrányíze van máris.” (Levél Békésnek, l986.) Ámde Simonyi szinte örülne a „botránynak”, mert nem szokott megijedni a saját árnyékától, s mert tudja, hogy az nagyobb reklám lehet minden lelkendezésnél.

1985-ben az a csoda is megtörténik, hogy a kiemelkedő gyulai festőművész 75. születésnapja alkalmából (emlékezésképpen, hiszen Kohán már l966-ban elhunyt) a Békés Megyei Népújság közli Simonyi Kohán György című versét. Ezzel csaknem három évtizedes szilencium törik meg: említettük már, hogy l956-ban megyei párthatározat tiltotta ki a költő műveit a lapból. (Árpási, Eső, III/3. 38–39.)

Leveleiben ekkoriban Simonyi újabb és újabb betegségeiről panaszkodik, amelyek bizonyára összefüggnek a korábbiakkal. Régebben trombózis a bal lábban, most érszűkület a jobb lábban, régebben tüdőembólia, 240/l40-es vérnyomás, „halálküszöb”, most „recsegő-ropogó” gége, általános legyengülés. „Nagyon beteg vagyok” – írja Békés Ferencnek (l986. 10. l5.), de nyomban egyik hajdani barátnője után ugrasztja őt, hogy keresse meg Budapesten, mert legépelés végett elvitt tőle egy nagyon fontos kéziratot: „Az utolsó szerelmem – most 10 éves!) – bizonyos Réka van benne leírva.” A Réka-„szerelemről” és -versről majd a maga helyén szólunk. Itt legyen elég annyi, hogy a kis Réka a szeretet után sóvárgó idős és beteg költő szerint az egyetlen „nő”, aki önzetlenül és szívszorítóan szerette őt magányra kárhoztatott életében.

A Különvélemény megjelenése egybeesett l956 30. évfordulójával. Árpási Zoltán visszaemlékezése szerint Simonyi „…a Népszabadság l956. november 2-ai számával a zsebében járkált a városban, és akivel csak lehetett, ötvenhatról beszélgetett. Ez a lapszám közölte Kádár János rádióbeszédének szövegét, amelyben az elsején megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt vezetője dicsőséges felkelésnek nevezte a 23-a óta történteket.”

Simonyi a kínkeserves konszolidáció után, a felemás, de mégis ígéretes hazai reformkísérletek idején úgy érzékelte, hogy Kádár ügyesen lavíroz a Szovjetunióval, illetve az ultrabalosokkal szemben. Ekkor úgy nyilatkozott: „soha nem hittem volna, hogy egyszer még Nagy Imre gyilkosának életéért fogok remegni”. Most azonban, a 30. évfordulón visszavette az engedékenyebb, megértőbb hangnemet Kádárral szemben: „Mivel magyarázod azt – kérdezte Árpásitól –, hogy az a Kádár, aki november 4-én behívta az oroszokat, elsején még dicsőséges felkelésnek nevezte azt, amit napokkal később már ellenforradalomnak?” És olyannyira nem értett egyet az erkölcsileg kihegyezett kérdésre adott válasszal – mármint hogy „taktikai lépés volt a részéről” –, hogy fél évig nem állt szóba Árpásival, aki akkor a Békés Megyei Népújság főszerkesztője volt. (Árpási, Eső, III/3. 4l.)

A Különvéleménynek igazán nagy sikere lett mind a sajtóban, mind az olvasóközönség körében. Sokan csak ekkor figyeltek fel Simonyi költészetére. Ez a Válogatott versek alcímű kötet azonban sajnos az utolsó gyűjteményesnek mondható kiadvány, amely még a költő kezenyomát viseli. Az öröm hiányzott ehhez képest szűk válogatás.

Az Ember Gedeon jegyzeteiből (Békéscsaba, l989) az egész életpályából tallózva zömmel prózai írásokat foglal magában, s egyrészt adósságokat törleszt (nagy hiányokkal!) régi cikkek kötetbeli újraközlésével, másrészt az idős és beteg költő Réka és Márai ihlette búcsúszimfónia-töredékeit, talán legvallomásosabb írásait tárja az olvasók elé. A hiányokat jelzi, hogy a Két pogány közt – egy hazáért! című sarkalatos írást még ekkor sem „merték” újraközölni.

1990-ben Gyula Város Tanácsa és a Békés Megyei Tanács mintegy engesztelésképpen megjelentette Simonyi Világ és nézet című kis kötetét a költő 70. születésnapjára. A kötet addig újságokban, folyóiratokban lappangó verseket és kisprózákat, ilyen értelemben tehát új, ismeretlen írásokat közöl, s ezt dúsítja fel korábbi kötetekből már jól ismert művekkel.

Az öröm hiányzott (Budapest–Ungvár, l994) már post-humus jelent meg, de a szigorú válogatást még a költő készítette. És Simonyi születésének 75. évfordulójára látott napvilágot A költő törvénye (Gyula, l995), amely kötetben addig nem publikált írásokat foglal magában az l956–1962 közötti időszakból.

Kötetei mutatják, hogy a népi írókra is ható Szabó Dezsőtől tanult magyarságtudatot (a fajelmélet azonban hidegen hagyta). Hatott rá a Szabó Dezső nyomdokain járó Féja Géza, a népies szürrealista Sinka István és Tamási Áron, a naturalizmusból romanticizmusba átváltó Kodolányi János, a petőfies Erdélyi József, a szociográfiai megalapozottságra törekvő Veres Péter és Szabó Pál, a szürrealizmust tárgyias realizmussal ötvöző Illyés Gyula, a pszichológiai realizmust kimunkáló Németh László, a villonos őstehetségű Sértő Kálmán és a lírai intellektualizmust művelő Szabó Lőrinc is. A népi írók rendkívül sokszínű mozgalmából azonban kétségkívül a baloldalibb értékek vonzották.

Expressis verbis Krúdy Gyulát, Sinka Istvánt, Erdélyi Józsefet, Szabó Dezsőt, József Attilát, Németh Lászlót és főként Márai Sándort szokta szellemi elődjeiként, erkölcsi és esztétikai példaképeiként emlegetni, sokszor tőlük véve műveihez a szellemi iránytűnek szánt mottókat is. Meglehetősen különböző minőségeket takar ez a névsor, ám ő csak Márait szokta kiemelni közülük, mert előtte még ő is fejet hajtott. Boldog és büszke volt, hogy rendszeresen levelezhetett Máraival, jóllehet Márai kissé hűvös távolságtartása és vállveregető kritikája az évek során alig enyhült vele szemben.

Költőként mégis József Attila volt a mérce Simonyi számára. Gyűjteményes kötetéről, a Különvéleményről például úgy vélekedett, hogy ez volt „a legtöbb, ami J. A. óta történt”. (Levél Békésnek, l987. 07.)

Ha pedig a másik póluson a legádázabb ellenfélként a marxista Lukács György jelenik meg a népies-urbánus Simonyi (vagy eszmei elődei-társai) számára, ez aligha meglepő, hiszen Lukáccsal szemben is mindenekelőtt Márait és Németh Lászlót veszi védelmébe. (Levél Békésnek, l979.) No meg Hamvas Bélát, mint Hamvas című verse tanúsítja.

Az elődök után a kortársakról ehelyütt csak annyit, hogy Simonyi Imre nagyon kirítt a nemzedéki palettáról. Születési éve szerint tulajdonképpen a Nyugat harmadik-negyedik nemzedékéhez, illetve az Újhold nemzedékéhez tartozott volna, ám csekély köze volt hozzájuk, ő ugyanis másfajta, régimódibb, hagyományosabb költészetet művelt. Költészete e tekintetben Kálnoky Lászlóéval mutat rokon vonásokat. Egyébként pedig népibb meghatározottságú volt (Ady, Krúdy, Márai vagy József Attila „urbánus” hatásai ellenére is). Emellett azt egyenesen kikérte magának, hogy őt akár Ladányihoz, akár Pilinszkyhez mérjék-hasonlítsák. (Levél Csibrának, l987. 07.)

Ami pedig az utódokat illeti, nemcsak – mondjuk – budapesti Lukács-iskola, hanem gyulai Simonyi-iskola is működött egykor. S ennek Endrődi Szabó Ernő, Krasznahorkai László és Krasznahorkai Géza, Bod Tamás és Bod Péter, illetve Kiss Ottó voltak a legszorgalmasabb és legeredményesebb látogatói. (Nagyné Varga Éva, Bárka, 2000/1.)

Réz Pál drámaian fogl

2002-11-19 11:32:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

[ Archívum ]
[ Keresés ]
2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]