A végleges művet 1908. december 25-én publikálta a Független Magyarországban, de a novella keletkezése az 1904-es évek elejére tehető, amikor még az érettségi előtti időszakban a szabadkai Önképzőkör tagja volt – itt olvasta fel a híres A kályha című novelláját is, melytől Bródy Sándor „jót, sőt, feltűnőt” várt a gimnazista írótól. 1904. február 7-én A sötét útban címmel jelent meg a Szorongásos álmok első változata a Bácskai Hírlapban, majd az év április 3-án már módosítva, A lelkiismeret címmel adta közre az írást a Bácsmegyei Naplóban. A magány történetei címmel később 1906. október 17-én volt olvasható a Budapesti Naplóban, legvégső változata a Lidércálmok címet kapta 1909. augusztus 15-én. Csáth Géza 94 éve, 1919. szeptember 11-én hunyt el – ahogy a halotti anyakönyvi kivonat is írja: „Szabadka tölgyfási erdő között.”

Talán a mai napig okoz az elfeledés homálya lidércálmot vagy szorongásos álmokat a magyar kultúrának, - de ne feledjük az elmúlt évek törekvéseit sem: a Csáth-emléktáblát, a Csáth utcát, Szász János Ópiumját, - hogy csak párat említsek.

És még van remény, - nem véletlenül a cím sem: egy fiatal veszprémi filmes csapat adaptációt tervez készíteni a fenti novellából. A többmillióéves Csáth most valahol mosolyog: titkon mindig is remélte, hogy tud lábnyomot hagyni maga után. Bizony, ez nemcsak lábnyom, hanem egy út, amin egyre többen elindultunk. Talán egyszer majd a magyar kultúra is közénk áll.