„Kelet-Európa „része” voltam, aki kvázi el volt zárva a nyugat-európai világtól, most pedig Nyugat-Európa „része” vagyok.”

Mitől különleges Petőcz András Magyarországon és mitől különleges külföldön? Ez nehéz kérdés, nem tudom. Ha a kérdést komolyan vesszük, akkor talán annyiban mindenképpen "különleges" lehetek, hogy olyan világot tudok megmutatni a külföld felé, amit nem feltétlenül ismernek. Hiszen olyan világban nőttem fel, ahol diktatúra volt. A Kádár-korszakban, vagyis a kommunizmusban. Ebben az időszakban az élet nem volt "borzasztó", de egy zárt, emberi jogok nélküli élet volt, olyan társadalmi berendezkedés, amiben nem akartam tovább élni, amit nyugat-európai típusú demokráciára akartam magam is felváltani. A nyolcvanas években „dolgoztam” azért, hogy történjen meg ez a bizonyos váltás. Részt vettem mindenféle illegális összejövetelen, és meg voltam arról győződve, hogy egy demokratikusabb világot kell fölépítenünk. Kelet-Európa „része” voltam, aki kvázi el volt zárva a nyugat-európai világtól, most pedig Nyugat-Európa „része” vagyok. A másik dolog, ami érdekes lehet, hogy az a fajta irónia, vagy humor, amit néhány szövegben, versben, novellában megjelenítek, az talán szokatlan, nem nagyon létezik például a francia irodalomban. A napsütötte sávban című könyvemet, ami megjelent angolul is, ha például francia írótársak megnézik, meglepődnek a narratív jellegen, és az irónián, mert ez náluk kevésbé van jelen.

Milyen hatással van rád Franciaország? Mi a különbség az ottani és az itthoni irodalmi élet között? Ez egy borzasztó nehéz kérdés. Volt egy öreg barátom, Somlyó György, költő. Ő is franciamániás volt, mint én, ezért aztán szegényt a szakmában néha nagyon nem is szerették. Azt gondolom, hogy ha nagyon komolyan vesszük ezt a kérdést, akkor azt lehetne felismerni, hogy Franciaország is a hazánk. Részei vagyunk egy nagy hazának, amit kicsi nagyzolással Európának hívunk. Ha ezt el merjük magunkról hinni, és merünk mozogni egy kicsit ebben az új világban, akkor nagyobb perspektívához jutunk. Olyan szempontból biztos van különbség, hogy elképesztően nagy a modernitás jelenléte ma is Franciaországban. A francia irodalomban a huszadik század a modernitás jegyében zajlott és elképesztő nevek - például Ionesco, Aragon és Beckett - mind a francia irodalomhoz kapcsolódnak. Ha valaki franciául megjelenik, automatikusan része lesz a világirodalomnak. A magyar irodalomnál ez nem mondható el, hiába hízelgünk magunknak. Más a „lépték". Amiben „rosszabb” a francia irodalom, hogy nincsenek irodalmi folyóiratok, úgy, mint Magyarországon. Tehát nincs olyan széles irodalmi folyóirat hálózat, ahol novellák, versek folyamatosan megjelennek. Sokan mondják, hogy az irodalom egyfajta krízist él meg. Az emberek nem olvasnak, haldoklik a könyvkiadás. Szerinted mi a sorsa az irodalomnak, túléli ezt a helyzetet? Biztos, hogy túléli. Nem hiszem, hogy bármilyen halál vízió lenne. Mindig is volt egy ilyen elképzelés, hogy már nem kell az irodalom senkinek. 1981-ben, huszonegy évesen életemben először a rádióba kerültem, mint fiatal költő. Interjút készítettek velem, mert akkor már szerkesztettem a Jelenlét című folyóiratot, ami egyébként eléggé nagy port kavart. Már akkor 1981-ben mikor még nem volt internet, sehol nem volt számítógép, azt kérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen minek ír egy fiatalember verset, amikor ma már az senkit nem érdekel. Ez harminckét éve történt. Ahhoz képest még mindig a versről beszélgetünk és vannak folyóiratok, költői estek. Nem áll olyan rosszul a dolog. Fel tudtam építeni egy életet, ahhoz képest, hogy senkit nem érdekel a vers. Tehát erre azt tudom mondani, hogy a vers, mint olyan például egyáltalán nem fog eltűnni. Az egy elemi ösztön. Az egy olyan elemi ösztön, mint hogy a kisgyerek rajzol. Az egy másik kérdés, hogy magyar nyelven mennyi ideig lesz jelen. Sokáig, tehát nem kell elkeseredni. Tehát a vers, az irodalom nem tűnik el, csak egyfajta átalakuláson megy keresztül? Azt lehet mondani, hogy a vers kiterjedt, leegyszerűsödött és populáris lett a pop zene szövegeivel. Vers vagy dalszöveg? Gondoljunk bele, hogy valamikor a vers egy énekelt, líra nevű hangszerrel előadott műfaj volt. Lehet, hogy a vers elment afelé, hogy dalszövegekben jelenik meg. Az szövegi önkifejezés az mindig jelen van. Az irodalom nem fog meghalni attól, hogy internet van.

Szerinted mindig lesznek potenciális könyvvásárlók és olvasók? Elég drága egy könyv, éppen ezért nem is annyira veszik, nem is annyira ismerik a kortárs írókat. Te hogyan látod ezt? Nem hiszem, hogy az emberek nem fognak olvasni. Nyilván van egy elhülyülési tendencia. Kanyarodjunk vissza Franciaországhoz. Nagyon szemérmes módon nem dicsértem, nehogy sznobnak tűnjek, de ilyen szempontból elképesztő különbségek vannak. Sikerült azt egy nagyon helytelen könyvtámogatási és könyvkiadási rendszerrel elérni, hogy itthon megjelenik egy könyv a könyvesboltba kiteszik és az ára pedig 3500 Ft. Egy kortárs író 3500 Ft! Ki az, aki ennyit oda fog adni egy ismeretlen regényért? Elképesztő! Franciaországban mennyiért veszek meg egy kortárs francia írót? Két-három Euróért. Ha átszámítom az 900 Ft. Más a struktúrája a dolognak, mert csinálnak egy olcsó könyvtár sorozatot, de Marqueztől a Száz év magányt ugyan úgy megveszem négy euróért. Honlapodon olvasható, hogy kedvenc idézeted a következő: „Magam növesztettem a magam testét” Ezt lehet egy mottóként értelmezni? Ez az idézet egészen pontosan Jerome David Salinger egyik novellájából való. Ez nyilvánvalóan egyfajta mottó. Az biztos, hogy senki nem hívja az embert, mikor egy ilyen dolgot felépít, hanem magának kell "megnövesztenie" magát. A szégyenfoltokat is, ha vannak, vagy amit rosszul csinált, az is letörölhetetlenül ott van az ember életében. Tehát ez így van, hogy magunk felépítjük magunkat. Felépítjük amit tudunk. Hogy ennek mi a pozitívuma, vagy mi a negatívuma, vagy egyáltalán észreveszi-e valaki, az más kérdés. Hogy mondjam? Nagyon sokszor az ember azt gondolja, hogy nem veszik észre. Nagyon sokszor a szerzők hajlamosak azt mondani magukra, hogy nagyon sok jelentőset megcsináltak, most már megérdemelnének valami nagy elismerést. Lehet viszont, hogy nincs igazuk, hogy ilyesmiket mondanak. Ez annyit jelent, hogy az ember ilyen szempontból egyedül van. Legfeljebb szerencséje lehet, hogy megfelelő életdimenziókat ki tud alakítani és abban tud létezni.