Magyar – német – szociológia szakon végzett. Hogyan jött össze ez a három tárgy? Hát ez elég régen volt, az előző évezredben. Igazából irodalommal akartam foglalkozni, de a hadseregben, a hódmezővásárhelyi helyőrségben volt néhány barátom, akikkel úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne társadalomtudományokkal is foglalkozni. Abban az időben újra indult a szociológia, ún. „C” szakként – ami addig nem volt lehetséges, mert a ’70-es évek elején leállították a szociológiai oktatást – és azt gondoltuk, hogy mindannyian jelentkezünk. Én egy idő után világosan láttam, hogy nem leszek a tudomány művelője, de azért eljutottam a diplomáig én is. A német szak a rendes mesterségem lett, a magyart meg el kellett végezni. Honnan meríti műveinek a témáit? Ha jól tudom, elég sok történelmi témájú munkája van. Ha az ember nem hal meg fiatalon, különböző korszakok vannak az életében, így van ez az írói pályafutással is. Volt egy időszak az életem folyamán, nagyjából a ’90-es években, amikor kifejezetten történelmi témákkal foglalkoztam. Akkor arra jöttem rá, hogy a tények, amik legjobban dokumentálhatók és igazolhatók, azok történelmi tények, és ugyanezen tények hagyják a legnagyobb teret az írói fantáziának. Igazából fantasztikus regényeket akartam írni, és ez vezetett el a történelemhez. Majd utána ez is vitt ki a történelemből, pontosabban annak a felismerése, hogy minden történelem: az öt perccel és az ötezer évvel ezelőtt történt dolog is. Másfelől pedig minden itt és most van, és ezt kéne valahogy megírni.

Volt akkor olyan korszaka is, amikor a jelennel foglalkozott? Ezek nem nagyon állíthatóak szembe egymással. Tulajdonképpen a jövő is a múltban van, hiszen nincsen olyan jövőben játszódó regény, ami jövőidejű igealakokkal íródott. Ha mondjuk a harmincadik században játszódik valami, azt is múlt idejű igealakokkal írjuk le. Az összes fantasztikus regénynek ez a buktatója igazából. A történelmes korszakom után azzal kísérleteztem – az Amit láttál, amit hallottál és a Te egy állat vagy c. elbeszélés köteteimben – hogy hogyan lehet rövidebb szövegekben ugyan ilyen rétegzettséget létrehozni. Egyik művét, a Nagyratörő c. drámatrilógiáját két színházban is bemutatták. Milyen érzés volt, hogy a munkája kikerült a színpadra? Honnan jött erre az ötlet, és mennyire volt elégedett vele? A két bemutató nagyon más volt. A Nagyratörőt 1991-1993 között írtam. Írás közben tudtam meg, hogy a Kolozsvári Magyar Színház egy drámaíró pályázatot hirdetett meg, és anélkül, hogy kimondottan beküldtem volna, megnyertem vele az első díjat. Ezután be is mutatták az első részt Kolozsvárott. Ez nagyon kevéssel a rendszerváltás és a román forradalom után volt, nagyon furcsa volt a hangulat a városban, de mégis olyan pezsgés volt, amit előtte az ember sosem láthatott. Iszonyatos káosz közepette zajlott a próbafolyamat. A színészek emberi és színészi nagyságán, és a rendezőn, Parászka Miklóson múlott, hogy létrejött egy értékelhető előadás. Később, amikor 2007 és 2010 között, egymást követő három évadban az egri Gárdonyi Géza Színház is bemutatta a darabot, teljesen más volt a helyzet. Rendes körülmények voltak, a rendező, Csizmadia Tibor a színház igazhatója is volt, tehát amit ő akart, az megtörtént, így egy nagyon értékes és magas színvonalú előadás jött létre. Csak hát közben eltelt két évtized, és én akkor már egy teljesen más életszakaszban, alkotói fázisban jártam, ahhoz képes, ahol az első bemutatókor voltam. Nagyon örültem ennek az előadásnak is, de tudtam, hogy ez nekem már egy letűnt korszakomból köszön vissza.

Van kedvenc, kedvelt műfaja? Vannak kedvenc terveim. Pályám kezdetén hét regényt akartam írni, mindegyikben más-más írói problémát felvetni és megoldani. Ez persze marhaság volt, de egy darabig jól hangzott. Az írás jó esetben életforma. Van egy ötlete az embernek, amit mondjuk öt perc alatt kitalál. Ezt az ötletet megvalósítani lehet fél év, egy év, tíz év is, mikor hogy. Ez alatt az ember megváltozik, más lesz a végén, mint amilyen az elején volt. Többek között éppen a munkafolyamat, a közben felmerülő ötletek miatt, meg amiatt, mert át kell élnie, hogy az ötletből lassan-lassan kész mű lesz. Ez mindig nyereség, főleg ha sikerült mű lesz. De nem szabad elfelejteni, hogy ez egy veszteség, gyász is, mert ahhoz, hogy a mű létrejöjjön, az ötletnek el kell pusztulnia. Ha az ötletet nem sikerül elpusztítani, akkor nem lesz egy egész, kész mű. Mostanában min dolgozik? Egy regényt írok éppen. Ez egy közelmúltbeli magyar történet, a második világháború utolsó hónapjaiban játszódik és a magyar szabadságtörekvésekről szól. Arról ami mindig is megvolt, igazából már az Aranybulla, Rákóczi, vagy Kossuth korában is, és ma is megvan. Ebben a történetben is ez van; Magyarországon egy község önálló köztársasággá nyilvánította magát. Olyasmi amit Arany János is megírt A nagyidei cigányokban, csak száz évvel később játszódik. Nagyon tanulságos, elfeledett történet, de nagyon jól dokumentálva van. És megint nem kell semmit csinálni, csak leírni az eseménytörténetet, ami olyan fantasztikus, olyan hihetetlen, hogy az embernek mindig a karjába kell csípni nem csak olvasás, hanem írás közben is.