Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Házasságon innen, házasságon túl
[ Magyar Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk a - a - a
GUTAI ISTVÁN

GUTAI ISTVÁN

 

„Sárpilisi hegy alatt”*

 

 

A BUTELLÁBAN

 

Reggel hat óra. Harangszó jelzi a nyitást. Az ajtó melletti asztalon már ott harmatoznak a poharak. Az első vendég, a szociális otthon svájcisapkás lakója ott ül a félhomályos helyiségben. Előtte féldeci pálinka. Hármat ihat, mert a negyediktől böllenkedne.

Érkeznek sorban a vendégek. Vastagszemüvegű, kucsmás bácsi botozgat át az udvaron, leül megszokott helyére, lakótársa mellé a padra. Sísapkás, ötvenes férfi lép be, vételezés után helyet foglal.

Cigány házaspár jön.

– Itt a kétszersültetek – mondja a gazda és a férjnek három centet, a feleségnek féldecit tölt.

Nemsokára összegyűlik úgy tíz-tizenöt vendég. Van, aki leül a hosszú asztalhoz, mások a fal mellé állnak és úgy hajtják le az italt.

Senki sem siet. Itt negyven forinttal olcsóbban kapja meg a pálinkát, mint a kocsmában. És nem ám azt a kommerszt! Ez a törköly hét nyelven beszél! A butellás – hatvan körüli mozgékony rokkantnyugdíjas – megpróbálta egy időben üve-gekben kimérni a portékát. Vigye haza és igya meg otthon a kuncsaft. Úgy azonban nem ment a bolt. Úgy látszik, annak, aki ide jár, kell a társaság. Egyedül otthon is ihat, aki akar. Itt elücsörög az ember egy órácskát, elbeszélget. Elszív egy-két szál cigarettát. A gazda pedig vállalja a kockázatot.

– Már túlzás, amit ezzel a fekete angyallal tesznek a tévében – szólal meg egy idős férfi az ablak melletti lócáról. Már túl van az első stampedlin.

– Ki kéne végezni a helyszínen – állapítja meg a sísapkás.

– Hát tehetnek róla a kollegái, hogy van köztük egy ilyen gazember?

(Az utókor számára jegyzem meg: az egyik fővárosi kórház ápolónőjéről van szó, aki harminc-negyven beteget segített át a túlvilágra.)

Mások is bekapcsolódnak a beszélgetésbe:

– Neki is be kőne nyomni egy kis tisztítószert… a bőre alá… ahogyan ő csinálta… aszonták a tévébe…

– Megmondom én mindjárt, mit kellene neki benyomni, ne félj!

– Ugyan, menjél már – mondja a butellás tettetett szégyenlőséggel.

– Vagy csak fölszívni ott előtte a tűbe, aztán mondani neki… ráijeszteni – javasolja a téma földobója.

Indítványán mindenki elgondolkodik.

– Aki nem iszik, buzi! – Rikkant a gazda, közben nyílik-csukódik az asztal fiókja, csörren benne az aprópénz, csurog a poharakba a szesz.

Előjön a szó a tiszai árvízről, Torgyán József viselt dolgairól, a zámolyi romák strassbourgi menedékjogáról.

Azt is megvitatja, értelmezi a hajnali szeminárium.

– Házakat építenek nekik… kapják a segélyt…

– Az orosz titkosszolgálat is benne van. Bassza a csőrüket, hogy bemegyünk az unióba… ők meg hoppon maradnak.

– Attól félnek, hogy Clintonék belelátnak a tányérjukba. Hátha kereshetnek még valamit Magyarországon…

– Menj má’ valahova! Clintont már leszavazták.

– De utolsó órájában még fölmentett egy bűnözőt a nyüves!

– Izrael követelte – szól a hírmagyarázó. – Ezt se tudtad, faszikám? Nem nézed a tévét? Én minden reggel azzal kezdem a napot… hogy képbe’ legyek.

A lócán ülő férfi leteszi a poharát:

– Azt látták volna a strassburgiak, hogyan üldözték a cigányokat, amikor a sógoroméknál szedtük a kukoricát! A Pisti leburogatta a billencsről az udvarba, onnan szedtük zsákokba, hogy a góréba hordjuk. A sógor térült-fordult, kihozta a harmonikát… hogy, hogy nem, egyszer csak ott volt mellette a Jancsi. Hát ilyent még az Isten se látott: a Jancsi, a napszámos rendelte egyre a nótákat a lugasban, mint a Kiskovács! A sógor meg – volt már neki a búrájában, nem mondom – muzsikált neki. Azt látták volna a strassburgiak, hogyan üldözték harmonikaszóval a Jancsit!

Láthatólag Lacit se üldözik, jól szórakozik a történeten, aztán legurítja torkán a repetát is.

Ellenvetés nincs.

Újra hallgat egy sort a gyülekezet.

A butellás serényen poharakat mos, a csap előtt jegyzi meg:

– A sápadtarcúra is ráterhelik… ha nem fizet se vizet, se villanyt… se semmit. – Megfordul. – A Józsihoz is megjött az árverező. – Az elmosott poharakat a belépőasztalra helyezi, megtölti valamennyit.

– Az meg hozta a haverját – mondja valaki a szoba mélyéről. – Megvette a Józsi házát százezerér’, eladta jó pénzér’. Szépen összedolgoztak.

– Mér nem vetted meg te?

– Haggyá má’!

Nadrágos hölgy jelenik meg az otthonból. Alig lépi át a küszöböt, nyúl a pohár után. Kihörpinti és csak utána jelenti be:

– Meghalt a Pista bácsi.

Mozgolódás támad:

– Ki?

– Kicsoda?

– Mit mondott?

– A Pista bácsi. Ott lakott, ahol most a patika van.

– Nyugodjon – szól az aggok padjáról a helybeli nyugdíjas.

– Az se tesz többet ilyet – toldja meg az egyik állóvendég.

A hírhozó már megy is.

– Piroska, Piroska! Mit fontál hajadba?

   Nemzeti szalagot, édesanyám mondta.

A vén otthonlakó versére mindenki elhallgat, ő pedig folytatja:

– Édesanyám mondta, hogy így járjak minden vasárnap templomba…

– Nézzünk oda! Az öreg szaval.

– Szép.

– Le kellene írni!

– A nyolcvanadikat tiprom, de még emlékszek rá… gyerekkoromba’ tanultam – mondja az öreg büszkén és meghatottan.

– Az se tegnap volt!

– Ami szép, az szép, bárki bármit mond.

Egy bőrdzsekis férfi jön előre, villanyégő van a kezében:

– Az előbb vettem… egy kicsit drágállom. – Nézegeti a lámpa alatt.

– A Pennyben olcsóbb. Miért nem szóltál? Hoztam volna neked is – ripakodik rá valaki a társaságból.

– Most már mindegy – a bőrdzsekis beletörődve visszaül a helyére.

A piroskázó agg nehézkesen föláll és elbotozik. Közeledik a reggeli ideje a szociális otthonban.

Társa még marad.

A hírhozó hölgy nyelintésnyi időre újra belibben és elsiet.

A maradók elvitatkozgatnak még a tyúkok tápozásáról, latolgatják a borsóvetés lehetőségeit, valaki házi sonkát kom-mendál… lassan nyolc óra lesz.

A butella, a helyi társadalmi élet és nyilvánosság egyik központja bezár.

Holnap újra benépesül, ha kondul a harang.

Meg holnapután is.

 

 

AZ UTOLSÓ MOHIKÁN (JÁMBOR LÁSZLÓ)

 

1946. március 11-én születtem Szekszárdon, szegény családban és kódisként fogok meghalni. Az általános iskolát Alsónyéken, Bátaszéken, Sárpilisen végeztem. Középfokú végzettségem nincs, különböző szaktanfolyamokat jártam ki. Éppen ezért én rosszul fizetett polgára vagyok ennek az országnak. Családomat szétzilálta teljesen a II. világháború. Apám előbb meghalt, mint megszülettem. Ennek ellenére nekem nem járt kárpótlás.

Közel húsz évig voltam (ez nem nagy dicsőség, de én becsülettel vállalom) a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja. A párttitkárságra sohasem tudtak rávenni, mert én már akkor is láttam a fantasztikus ellentmondásokat a napi politika és a valós marxizmus-leninizmus között. Kisebb kitérőktől eltekintve az életem nagy részét termelőszövetkezetben töltöttem. A nyugdíjfolyósító intézet első – munkaviszonyban eltöltött – négy évemet nem fogadja el. Tizennégy éves korom óta, 1960-tól dolgozok, de ezt csak 1964-től ismerik el, mert akkor töltöttem be a tizennyolcat. Az nem számít, hogy cséplőgépnél dolgoztam teljes részért, kiskorúként is szabad volt napi 13 órát dolgozni… azért, hogy a rendszerváltás után legyen miből kárpótolni azokat az embereket is, akik érdemtelenek erre. (Sok ilyen van ebben az országban.)

Kipróbáltam a bányát, dolgoztam az építőiparban, az önkormányzatnál két és fél évig, majd visszatértem a téeszbe.

1980 óta fizikai állományban szereplő függetlenített dolgozó vagyok. Voltam gépkocsielőadó, aztán növénytermesztési traktoros brigádvezető lettem. Most régióvezetőként dolgozom a bátaszéki Búzakalász Szövetkezetben. 1200-1400 hektár termelését próbálom összefogni közvetlen felettesemmel együtt.

A rendszerváltás nem biztos, hogy sikeres és eredményes volt Sárpilisen. Tudvalevő, hogy a falu nagymértékben elöregedett, elszegényedett kistelepülés. Ez a folyamat már az úgynevezett Kádár-érában elkezdődött, amikor a régi iskolát bekörzetesítették Decsre, elvitték a tanácsot, elvittek mindent a szó szoros értelmében. Durván fogalmazva: gyarmatosították a falut, elsorvadásra ítélték.

A rendszerváltás következtében az Antall-kormány került hatalomra. Sárpilisen nagyon sokan úgy gondoltuk, talán megindul valami. Bizakodva tekintettünk a jövőbe. Főként azért, mert leváltunk Decsről. A képviselő-testület akkori tagjainak, köztük nekem is az volt a véleményem, hogy állítsuk vissza Sárpilis önálló státuszát, önálló iskolával. Abban a legmesszebbmenőkig nagyvonalú volt az Antall-kormány, mert tényleg látta: ezeknek a kistelepüléseknek csak akkor van létjogosultságuk, ha itt iskola, pedagógus-értelmiség lesz. Hiszen a gyerek mikor kötődik a szülőfalujához? Ha ott jár iskolába. Ha egy gyereket elvisznek máshova és csak aludni jár haza, az sohasem fog ide kötődni.

Az iskola egész komplexum lett volna. Ez csak torzó. Sajnos, különböző csoportok azt akarták bebizonyítani, hogy ennek a falunak nincs szüksége iskolára.

Közbejött a kormányváltás. Az MSZP-nek egészen más volt az elképzelése. Saját forrásunk alig volt és a kissé túlméretezett építkezésen nem úgy ment minden, ahogy kellett volna. A jegyzőnk és a polgármesterünk képességeit az iskolaépítés meghaladta. De a minden áron való bizonyításnak köszönhetően csak-csak beindult, ha keservesen is.

A mostani önkormányzat idején pedig odaértünk, hogy elküldték a felső tagozatot Decsre. Ha ez a szisztéma érvényesül, akkor el fogják vinni az alsót is, és akkor Sárpilis megint gyarmati sorba kerül, ahogy abban voltunk jónéhány esztendeig. Ez hibás politikai döntés volt abban az időben és ma is. Én mint az MSZMP tagja akkor is hangot adtam ennek. De hát a kisember szava akkor se ért semmit, ahogy ma se és holnap se.

Egyszer már a második, harmadik testületi ülésen tárgyaltuk az éves költségvetést. Szomorúan kell kijelenteni: olyan emberek, akik lényegesen magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek, mint én, szemrebbenés nélkül egyetértettek a költségvetéssel. Akkor, amikor 3-4 milliós számszaki eltérések voltak benne, amit szóvá is tettem. Kijavították a hibát, de ugyanakkor kialakulóban volt egy ellenzéki oldal a testületen belül és kritikát kritikára halmoztak. Jogos volt, hogy akik bármilyen szabálytalanságot elkövettek, legyenek felelősségre vonva.

Egy ilyen kis faluban vállalja az ember az igent vagy a nemet. Mert az én szememben az nem képviselő-testületbe való, aki szépen megjátssza, mint a parlamentben, hogy kivonul és nem szavaz. Mert annyira gerinctelen, hogy azt se meri mondani, hogy én ez és ez ellen szavazok. Emiatt álltam fel és mondtam: köszönöm, nekem ebből elég. Mert kint, a lakosság előtt játszani a szépfiút, hogy „azért nem kaptok segélyt, mert ezek impotensek…” Ugyanakkor, amikor ott voltunk bent és éjfélekig martuk egymást, próbáltunk közös nevezőre jutni, egyszerűen azt mondja: ő nem hajlandó a szavazásnál még csak bent se lenni. Én ilyen emberekkel nem tudok egy asztalnál ülni és a falu érdekében tevékenykedni. Egyikük-másikuk bekerült a harmadik ciklus testületébe is.

Akkor azt mondtam: nekem örök időkre elég volt. Mindenféle közéleti szerepléstől visszavonultam. Semmilyen pártnak nem vagyok tagja. Az én nevemben hazudtak már ebben az országban annyit, hogy nekem ebből elegem lett. Ha én eztán valamit kimondok és az hazugság, akkor azt én hazudom és nem az én nevemben mások. Nem járok falugyűlésre, közmeghallgatásra, mert az állandó pocskondiázások nem viszik előre a falu szekerét.

A termelőszövetkezetek nagymértékben szétzilálódtak a kárpótlás következtében. Elhamarkodott és rosszul kivitelezett kárpótlás történt nem csak Sárpilisen, hanem az egész országban. Ugyanis azoknak, akik harmad- vagy negyedsorban kaptak kárpótlási jegyet, nem maradt olyan értékű földterület, mint az elsőknek. Nagyon sokan érdemtelenül kaptak kárpótlást. A föld szabad préda volt, „külsősök” is jöhettek licitálni.  A régmúlt idők nagygazdái kihasználták helyzeti előnyüket, az ő gyerekeik iskolázottak voltak, olyan helyeken dolgoztak, ahonnan folyamatosan tudták intézni kárpótlásuk ügyeit.

A korábbi téeszösszevonások folyamatosan rontották a helyi lakosság munkalehetősségeit. Ma ott tartunk, hogy én vagyok egyedüli sárpilisi aktív dolgozója a szövetkezetnek. Sárpilis területén a szövetkezetnek szinte semmi tulajdona sincs, földbérleményei – a terület nagyságához képest – elenyészőek. Annak idején nevesíteni kellett a szövetkezeti vagyont. Lehetőség volt rá, hogy kiváljanak emberek. Többünk gondolata az volt, hogy visszaalakítjuk a szövetkezetet kicsikre. Ez nem sikerült egy Sárpilisről elszármazott egyén rosszindulatú hozzáállása következtében. A szövetkezet egyre jobban elszegényedett, eladták a sertéstelepet, a szárítót…

Az Orbán-Torgyán – úgynevezett polgárkormány hirdeti, hogy a falu élete milyen rózsás. Az ő szemszögükből nézve biztosan így van. De ide kellene nekik jönni és megpróbálni itt megélni. Bízom benne, hogy a következő választásnál jobban működik az emberek józan ítélőképessége.

A vidék visszafejlődik. Ebben nagymértékben szerepe volt a Horn-kormánynak, mert ők legalább annyit hibáztak, mint a mostaniak. Ha ezen az úton haladunk tovább, akkor a magyar falunak nemhogy fejlődési lehetősége nem lesz, hanem létjogosultsága sem.

A 2000-es decemberi, a kívülálló üzletrész-tulajdonosok kifizetéséről szóló törvény – ha így marad – a szövetkezetek 90 százalékát megsemmisíti. A bátaszéki téesz is megkezdte vagyona felélését. Illik megjegyezni azt, hogy a bátaszéki szövetkezet, amelyik a megye egyik legnagyobb termelőszövetkezete volt, pillanatnyilag nyolcvan aktív taggal dolgozik. A folyamatosan emelkedő költségek miatt vissza kellett mondanunk sok szerződést illetve csökkenteni kellett a bérleti díjakat. Az igazgatótanács 30-35 főre akarja csökkenteni a létszámot. Ezzel a létszámmal akarja kitermelni mostani földművelési kormányzatunk a közel ezerhétszáz üzletrész-tulajdonos részét. Ez fizikai képtelenség!

Azt látom, hiszen öt falu területén mocorgok beosztásomnál fogva, hogy egyes emberek hirtelen és nagyon megtollasodtak, és a döntő többség a létminimum (nem a minimálbér!) felét sem éri el. Nem árulok el titkot, ha elmondom: traktorosaink a létminimum közelében kerestek tavaly is. Fizetésemelésre nincs lehetőség, mert a szövetkezetnek kicsi a nyereséghányada, annak ellenére, hogy tavaly aránylag jó terményár volt. Azt is hozzá kell tenni: az üzemanyag-, a gépalkatrész-árak a csillagos eget verik. Hülyének nézik az embert. Azt hiszik, hogy senki sem veszi észre: most mozdul a határ, mozdulnának a gépek, erre elkezdik emelni az üzemanyag árát.

A falusi embernek nincs pénze. Lehet, hogy túl szomorúan hangzik, amit most mondani fogok, de én így látom: a magyar parasztnak ebben az országban soha ilyen kevés becsülete nem volt, mint most és amennyi előreláthatólag lesz.

A LAVÓR ALJÁN (IFJ. FIGLER JÁNOS)

 

Édesapám hentes és mészáros, illetve 1945 után szántóvető parasztember volt. Édesanyám szülei tősgyökeres sárpilisi földművesek, édesapám apai ágán vállalkozó szellemű őseim vannak. Dédapám erdész, nagyapám iparral, kereskedéssel foglalkozott. Bizonyos nyugtalanság, a pilisi átlagnál nagyobb kiútkeresés genetikusan és nevelésem okán is részemül jutott.

1949. november 5-én születtem, akkor még nádfödeles házban. Négy évig éltem az akkori kisgyerekek életét, akkor szüleim – nem tudni, mi okból – elkerültek Decs-Alföld-szállásra a dédapámékhoz. Ott húztunk le egy évet.

Amikor visszaköltöztünk Pilisre, már annyira leromlott a család, hogy csak a szálláson jutott hely nekünk. Ötvenöttől hetvenháromig ott laktunk. Messze volt a falu, rengeteg állatunk volt. Ami meghatározta a sorsomat: a magány. Amit ugye egy kisgyerek nehezen tud elviselni. Egyedül játszottam, egyedül barangoltam és olvastam. Édesanyám a decsi háziipari szövetkezetnek is dolgozott, függönyrojtokat szőtt és nagyon szerette a könyveket. Rádiónk nem volt. Megegyeztünk – röstelkedve mondom el –, hogy egy könyvet tíz forintért olvasok ki. Amíg édesanyám dolgozott, fölolvastam neki.  Jókaira, Krúdy Gyula könyveire emlékszem.

Amikor más gyerek focizott, nekem legeltetnem kellett. A tehén pedig három óránál hamarabb véletlenül se lakott jól! Egyik kezemben a lánc, amelynek a végén a két tehén és az üsző, másik kezemben pedig a könyv. Akkor már Vernék, különféle kalandregények.

Nagyon szűk világban éltem, a könyvek által viszont bebarangoltam az egész világot.

Megszállott kémikus voltam iskolás koromban, de csak négyesre sikerült nyolcadikban a félévi kémiajegyem. Akkor nyílt meg Decsen a tanyai gyerekek kollégiuma. Édesapám úgy gondolta – ha már a jogcím, a tanyai lét megvan –, hogy ott fejezzem be az általános iskolát. Így is történt.

Úgy gondoltuk, hogy utána a veszprémi vegyipari technikumot kellene megpróbálni. El is mentünk felvételizni, de – mivel színtévesztő vagyok – eleve kiestem az orvosi vizsgálaton. Ezután jobb híján a szekszárdi Garay Gimnázium kísérleti jelleggel induló matematika-fizika tagozatára jelentkeztem. Ott nívós társaság gyűlt össze. A 41 jelentkezőből csak tizennyolcnak volt jeles a bizonyítványa, mint nekem is, a többinek kitűnő! Nagyon kemény képzésben vettünk részt. Hatvanhét őszén a pilisi negyvenkilences korosztályt is behívták sorozásra. Egészségesnek találtattam, mégis talált szeplőt rajtam egy őrnagy. Édesapám hallgatja-e még a Szabad Európa Rádiót? Hogy vannak a negyvenötben Amerikába disszidált rokonaim? Testvérem (negyedikes korában) miért nem akarta kifesteni a rajzórán a zászlót pirosra? Állítólag Csaba azt mondta, azért, mert az kommunista szín. A pilisi iskolában egy-két évvel korábban a rajzórán történt eseményt a fejemre olvassák a szekszárdi laktanyában.

Érdekes, nem? Ennek a nótának az lett a vége, hogy megkérdezték: a szocialista társadalomban milyennek kell lenni annak az embernek, akinek diplomát adnak a kezébe? Nem lehetett kitérni. A harmadik, negyedik jelző után a megbízhatóságot ki kellett mondani. Erre vártak: Úgy van, Figler elvtárs! Nem javasoljuk, hogy továbbtanuljon! Hosszú a kezünk!

Amikor először merült fel kis világom horizontján a teológia, magam is nevettem rajta. De konokul visszatért, egyre erősödött. Talán oda nem kell ajánlólevél az iskolától. Eljöttem az akkori paphoz, Vincze Áronhoz is és elmondtam neki: érlelődik bennem egy ilyen gondolat. Ő is meglepődött.

Elhatároztam, hogy megpróbálom a teológiát. Én, aki kiskoromban beszédhibás, dadogó voltam. Aki utoljára közszereplést az óvodában vállalt az Anyám tyúkja elmondásával. Akinek a családja ugyan rendszeres templomba járó volt, konfirmáltam is a többiekkel együtt, de valahogy nem buzgott bennem túlságosan transzcendencia, noha a titkok, a rejtelmek, az emberi lélek mindig érdekelt.

Tizennyolc évesen elmenni és odaállni az emberek elé… nem tűnt föl ez olyan egyszerűnek.

Annak rendje és módja szerint az érettségi után elmentem felvételizni Budapestre, a Református Teológiai Akadémiára. Nem nagyon facsartak ki bennünket, ennek ellenére nem jó előjelekkel jöttem haza. Amikor azonban megkaptam a felvételről szóló értesítést, nagyon boldog voltam.

1968-1973-ig jártam a teológiára, utána hat év peregrináció (vándorélet) következett. Voltam segédlelkész Pécsett, Csepel-Királyerdőn, Velencén, Tolna-Mözsön, Szekszárdon. Ott meg is nősültem. Hat év segédlelkészi szolgálat után kerültem életem első önálló helyére, Szedresben, ahol egy kis missziói egyházközség működött. Tíz évet szolgáltam ott. Megszülettek gyerekeink, János és Hedvig. Az is formabontó, az egyházi berkekben még most is ritkaság számba megy: válással végződött házasságunk.

A jó szedresi homokon kertészkedni kezdtem. Hol ezzel, hol azzal foglalkoztam. Legjobban a dinnye sikerült. Mindig volt bennem újításra való hajlam és nem is olyan nagy baj, ha az ember olykor kilóg a sorból.

Amikor összecsaptak fölöttem a hullámok, mert elverte a jég a termést és károk értek, elment a kedvem a gazdálkodástól.

Harmincnyolc éves voltam, amikor egy nagyobb gyülekezetre vetettem szemet. Akkor látszott megüresedni a duna-szentgyörgyi szószék. Mondtam néhai Pánczél nagytiszteletű úrnak, szívesen föliratkoznék huszonkettediknek a jelentkezők listájára. Megtudtam: rajtam kívül csak egy jelentkező van.

1988 őszén kerültem Dunaszentgyörgyre. Tényleg nagy gyülekezet volt, különösen a szedresi és a sárpilisi gyülekezethez képest.

Fortyogós idők jártak akkor. Először Ceausescu romániai falurombolása, aztán tüntetés Bős-Nagymaros miatt… friss szelek kezdtek fújdogálni. Ezeket én nagy örömmel néztem, de bizonyos tisztes távolságból.

A következő év tavaszán a helyi MDF-szervezet az új papot kérte meg, mondjon ünnepi beszédet március 15-én. Elmondtam a magamét. Az udvari bolondok szabadságát mint falusi pap már korábban is élveztem. Annyira nem vettek komolyan, hogy még komoly dolgokról is beszélhettem anélkül, hogy a számra ütöttek volna.

Az ünnepség után megszólított az egyik fiatalember és megkérdezte: nincs-e kedvem indulni a képviselő választáson. Engem, aki annyira távol tartottam magam a napi politikától, aki annyira nem értettem a struktúráját, meg annyira rossz véleményem volt az addigi politizálásról.

Akkor, amikor már éreztem, hogy itt tényleg lehet valamit tenni, akkor ránk zúdult a püspöki parancs: annak a református lelkésznek, amelyik arra vetemedik, hogy képviselőnek jelölteti magát, négy évig rendelkezési állományba kell vonulnia! Ez nagyon goromba volt. El kellett döntenem: ha elvállalom, és ha sikerül, akkor másfél év dunaszentgyörgyi ottlét után életemben először földönfutó leszek. Voltak álmatlan éjszakáim. Nem mintha Lutherhez mérném magamat, de amikor az ember a belső parancsot nagyobbnak tartja, mint a fölsőbbség parancsát… Lesz, ami lesz, belevágtam. Tizenegy jelölt közül (csodák csodája!) nekem sikerült bejutnom a Tolna megyei 2. számú választókerületből a magyar parlamentbe.

Olyan négy év következett, amire hálásan és egy kicsit későn okosodva nézhetek vissza. Nekem úgy tűnt akkor, ez olyan, mint a grundon, ahol összeszaladnak a fiúk focizni. Te ebbe a csapatba vagy, te abba… aztán egyik se tud focizni, csak mindenki szeret. Nagyon sok amatőr politikus volt az akkori képviselők között. Én is, bevallom, a naivak közé tartoztam. Azért voltak ott profik is, ez időközben kiderült.

Azt akartuk, hogy a tűréshatáron belül, a lehetőségekhez képest a legtöbb jót megteremtsük feltételben, törvényben ennek a jobb sorsra érdemes országnak.

A kárpótlási törvény hatalmas hullámokat kavart. A szándékban benne volt az erkölcsi kényszer is, hogy azokat az embereket, akiket alapvető jogaikban bántottak meg, ne fizessük ki néhány ócska mondattal.

Nem így képzeltem el. Az történt ugyanis, hogy ezt a népet megint sikerült elbolondítani. Látnom kellett, hogy a párttitkár, a téeszelnök 10 százalékáért megvette a téesztagok vagyonjegyét, sokszor úgy, hogy fölkínálták neki. Hatalmas területek jutottak különféle manipulációkkal ezeknek az embereknek a kezébe. Mögöttünk áll egy olyan kárpótlás, ami csak részben érte el célját. De a szándék, legalábbis részemről az volt: valami esélyt szerettem volna adni a következő nemzedékeknek.

Letelt a négy esztendő, visszamentem Dunaszentgyörgyre lelkésznek. Kiderült: sok haragost szereztem, amíg az ország dolgaival foglalkoztam. A barátok is megritkultak.

Közben minden héten hazajártam egyre idősödő szüleimhez. Megint csak egy hirtelen villanás, ihlet. Érdekes, az én életemben sokszor van így. Fölmerült, megint képtelenségnek tűnő ötletként, mi lenne, ha… és a dolgok kezdtek megint összeállni: a sárpilisi lelkész nyugdíjba ment. Az egyház akkori vezetősége nem természetben kérte vissza az iskolát, hanem járadékra tartott igényt. Így ez a kicsike gyülekezet, amelyik önerőből képtelen lenne eltartani egy lelkészt, lehetőséget kapott arra, hogy önálló lelkészt válasszon. Az álmodozásból tervezgetés, a tervezgetésből utánajárás lett. Ha voltam bátor nemegyszer hazulról beleugrani az ismeretlenbe, akkor talán nem kell több bátorság a visszatéréshez sem!

1998. október 1-jei hatállyal az esperes úr kinevezett Sárpilisre lelkésznek. A régi pilisiek (ezt hinni szeretném) örültek nekem. Az igazi pilisiek, akik még gyerekként ismertek, jó esetben a falu lakóinak 30 százalékát teszik ki, a többségnek teljesen idegen vagyok.

Az igazi pilisiek elköltöztek Szekszárdra, a környékbe vagy máshova, meg kiköltöztek a temetőbe.

Nem lehet itt nagy dolgokat csinálni. Négy-öt nénikére számítottam. Ritka vasárnap, amikor nem vagyunk tízen-tizenöten. Élő közösség fogadott, amely, ha nem is gyarapszik, de mindenképpen megvan.

Más minőséget szeretnék megjeleníteni a faluban. Ez a más minőség a nem hangoztatott, hanem a megélt evangélium. Nem találtam meg még a módját.

Itthon másodszor is beleártottam magamat a respublica ügyeibe: kilencvennyolcban önkormányzati képviselő lettem.

Iskolaügyben eltér a véleményem több ember véleményétől. Úgy voltam vele: ha az állam megtette (mert megtehette!), hogy adósságot adósságra halmozzon, mi nem tehetjük meg. Az utánunk jövők kárára könnyebbséget keresnünk nem lehet. Úgy látszott akkor az érvényben levő jogszabályok szerint, hogy az iskolát nem lehet fenntartani. Azt azonban, ha összeborulunk egy másik iskolával, mint a káposzta, az állam külön honorálja, tehát egyetlen (korántsem ideális) járható útnak ezt láttam. A legfőbb ellenérv: szerezzünk pénzt, akár a föld alól is! Én már nagyon sokat ástam a pilisi földet, de pénzt még nem találtam benne. Néhányan olyan optikát adtak az ügynek, mintha az önkormányzat és benne én, gyermekellenes lenne, ez fölháborított. Akik dühöngeni akartak, kidühöngték magukat. Elültek az indulatok.

Az egészséges falusi közösség védte az egyént. Egy idősebb ember rászólhatott egy gyerekre, ha az mondjuk, vékony ágra mászott: „gyere le, mert szólok apádnak!”. Most milyen alapon szólhatnék más gyerekére? A gyerekek különben sincsenek annyit az utcán, mint az én koromban. Nem játszanak együtt, nem bandáznak. Nincsenek közös élményeik. Nem verekednek össze, de nem is békülnek ki. Egymás mellett élnek, mint skatulyában a gyufaszálak.

Tavaly meghalt a faluban egy ötvennégy éves asszony. A szomszédok értesítették a rendőrséget, mert két napja nem látták már az udvaron. Ez még a régi falu. Ha nagyvárosban hal meg, lehet, hogy két hét múlva találtak volna rá, mint ahogy találtak már összeaszalódott múmiákat toronyházakban.

Valahol valakik a boszorkánykonyhájukban olyan kotyvalékot főztek, amire nagyon rákapatták a pilisi tévénézőket is. Itt már Don Pedro a hivatkozási alap, a minta. Lassan már Szent István, Mátyás király neve is spanyolul hangzik el, ha elhangzik egyáltalán. Mert magyar nevek, legyen szó akár sportcsillagról, filmsztárról, nem hangzanak el. Ez a falu a lavór alján van. Azok az emberek, akik nem önszántukból, hanem kénytelenségből élnek itt, úgy érzik, lesüllyedtek. Innen nincs tovább. Nemsokára úgy lesz itt is, mint a nagyvárosok peremén: sötétedés után nem tanácsos kimenni az utcára. Elérünk oda, hogy félni kell az embernek a saját házában, a saját szobájában. Nem mintha féltenivalója lenne a pőre életén kívül. De egyre többen vannak a faluban, akiktől félni kell.



* Részletek a Soros Alapítvány támogatásával készült szociográfiából

2002-09-28 17:11:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

[ Archívum ]
[ Keresés ]
2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]