Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Cseresznyéskert
[ Vígszínház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk a - a - a
TAR SÁNDOR

TAR SÁNDOR

 

A puszták elveszett népe

 

PORTRÉVÁZLAT EGY SZOCIOGRÁFIÁHOZ

Illyés Gyula emlékére

 

Azt is hihettem volna, hogy már felnőtt vagyok, félig legalábbis, az volt az utolsó olyan nyár az életemben. Pontosabban a gyermekkor akkor ért véget. Miket beszélek! Semmi nem ért véget, csak más lett minden. Nagy fejem volt. Kicsi koromban úgy is hívtak, hogy nagyfejű. Még a bátyám is, apám is, de erről már beszéltem. Meleg volt az ősz, száraz, a reggelek hűvösek, anyám már öltözködött, nekem is kászálódni kellett, imádkozni, pedig most semmi kedvem nem volt hozzá, inkább aludtam volna még. Azelőtt este már megmosakodtam a nagy lavórban talpig, engem nézett az egész család, reggel csak az arcomat kellett összevizezni, és kész.

Menni kellett, nem maradhattam, hiszen felvettek a kollégiumba.

Volt valami cipő vagy szandál a lábamon, csak arra emlékszem, hogy nyomott, kemény volt, bejáratlan.

Na és az az öltöny, amit tízéves koromban csináltattak apámék Bleiernél, a szabónál. De akkor még egy bő, lábszárközépig érő, buggyos valami volt, ott csattal vagy gombbal rögzítve, arra bukott rá lágyan a buggy, szélesen, alig lehetett tőle lépni. A bátyám ugyanilyet kapott, és mind a ketten egy-egy nagykarimájú kalapot hozzá a fejünkre. Olyan felnőtt fejre valót.

Mikor az öltöny kész lett és megláttam, kijelentettem, hogy ezt soha nem fogom felvenni, inkább meghalok.

A bátyám szintén.

Ott próbáltuk fel a szabónál, aki igen büszkének látszott, azt mondta: lengyel nadrág.

Ez?

Iszonyúan nézett ki, fel nem foghatom ma sem, hogy anyámék hogy találhatták ki azt a lehetetlen viseletet, senkin nem láttam hasonlót. Más gyerekek mackóban, nyáron rövidnadrágban, a gazdagabbak pantallófélében jártak.

Egyszer mégis abba kellett öltözni, mert rokonlátogatásra mentünk, és ez mindig a nagyszülőket jelentette, mi pedig azt mondtuk a bátyámmal, hogy nem vesszük fel. Anyám kért, aztán ordított, mi is, a vége persze verés és sírás lett, a húgom pedig az ajtónak esve meg akart szakadni a röhögéstől, egyébként ma is, ha szóba kerül, akkor viszont kapott egy pofont, mire abbahagyta.

És csak fel kellett venni. A kalapot is. Apám kisebbet viselt, mondom, nagy fejem volt. Aztán bocsánatot is kellett kérni anyámtól, hogy meg ne verjen az Isten. Ennek a megkímélt öltönynek a nadrágjából aztán Bleier csinált mostanra egy pantallót, a zakóval nem volt nagyobb baj, jó volt tizennégy éves koromban is, a kalappal nem tudom, mi lett, soha többé nem hordtam, azóta is utálok mindenféle kalapot. Törölközőt, ágyneműt kellett vinni, fehérneműt. Fogkefét, fogport már bent, a városban vettünk, valami írószert is, táskát. Az anyám karján kosár, az én kezemben táska, rajtam az a rosszemlékű öltöny, fehér ing, végig begombolva, ilyen megfésült figurák loholtak azokban a napokban a város utcáin: egy csomó riadt tekintetű, elgyötört falusi gyerek az anyjával, egyik boltból ki, a másikba be, a hülye is láthatta, most jöttünk faluról  iskolába.

Induláskor nem volt semmi érzelgősség, az ember egész élete során elmegy az igazán nagy események mellett, nem veszi észre a ritka pillanatokat, én például azt, hogy azzal a lépéssel, amivel átléptem a szülői ház küszöbét, szinte kimentem a saját életemből. Na, de olyankor nem tudja az ember! Nem is örültem, bánatos se voltam. A bátyám még aludt, vagy csak úgy tett, mintha aludna, ott volt már a feje az én helyemen, teste összekuporodva a takaró alatt, keze a lábai között, és szuszogott a párnámra. A húgom is aludt még, bent, a szobában, láthatatlanul. Tegnap már elbúcsúztam mindenkitől, imádkoztunk is együtt, apám beszédet mondott, közben kihűlt a vacsora.

Most ő se volt sehol, az udvaron körülnéztünk azért, hátha.

Szürke volt még a reggel, harmatos, hideg, egy képbe be lehetett fogni mindent, a két nagy eperfát, ólakat, górét, üstházat, körben a kerítést, azon túl a végeláthatatlan rozs-, tengeri-, répa- és krumplitáblák, legelő. A kutya ugrándozott egy kicsit, aztán bágyadtan eloldalgott, nem törődött vele senki.

Apám se került elő, aztán már nem is kerestük, sietni kellett, hogy le ne késsük a vonatot.

Elhaladva a gyümölcsös kerítése mellett legalább vissza kellett volna nézni, örömmel vagy gyűlölettel, mindegy, majd a fasor mentén a faluig valahol talán meg kellett volna állni, vagy visszafordulni azzal, hogy nem megyek sehová, de akkor mivé legyek? Mit csináljak? Eszembe sem jutott, hogy ott forgolódjak, én mindenképpen el akartam jönni otthonról, mert az nem volt otthon, ott nem volt egy rendes ágy, ahol csak én alszom, együtt aludtunk a bátyámmal egy házilag ácsolt padon, ott nem volt hová leülni, összesen két szék volt, mi meg öten. Az a falnak támasztott deszkaasztal mindig tele volt lommal, vízfoltok, kenyérmorzsa, zacskó, bögre, és a fene tudja, mi minden, csak meszeléskor takarítottuk le, de pár nap múlva megint ellepték a rajtahagyott dolgok, ha valamit rá akartál tenni, az egészet beljebb kellett tolni a falig, vagy egyiket a másikra. A széken állandóan ruhák, rongyok. Egy tűzhely állt még a másik falnál, mögötte a stelázsi, egy igazi ágy apámnak, és mikor együtt akartak hálni, akkor anyámnak is. Ők a húgommal a szobában aludtak, egy büdös kiskályha volt bent, amiben soha nem égett a tűz, így aztán ha hideg volt, este benyitottuk az ajtót, hogy menjen be egy kis meleg, téglát is melegítettek maguknak, lábhoz.

Petróleumlámpával világítottunk és iszonyú hosszúak, unalmasak voltak az esték, rádió nem volt, egymással pedig már rég nem tudtunk játszani, beszélgetni. Nem is volt szokás, nálunk mindenki tette a dolgát, tanult vagy csak a könyvet nézte kínjában, a Bibliát lehetett még lapozgatni, vagy tengerit hántottunk és hallgattuk apámat, anyámat, ha éppen jóban voltak, és ha mondtak valamit.

Ha veszekedtek, akkor is, tanultuk az acsarkodást, a gyűlöletet. Megtudhattuk, hogy anyánk kurva, apánk meg asszonyok után koslat, és felcsinálta Hadházinét.

De legtöbbször csend volt, mint egy kriptában.

Ha apám részegen jött haza vagy rosszkedvű volt, nem volt szabad meg se mukkanni. Gyorsan imádkoztunk és lefeküdtünk, ő pedig ott ült sokáig, az asztalra könyökölve, fejét a tenyerébe támasztotta, és soha nem tudtuk meg, hogy mire gondol. Sokszor úgy nézett ki, mint egy háborodott. Volt, hogy beszélt magában.

Nappal iskolába kellett menni, utána dolog, mindennap. Estig. Mint a rabszolgák. Utána egy kis tanulás, ahol éppen le tudtunk ülni.

Mások is így éltek, sokan még rosszabbul, anyám mindig azt mondogatta, hogy nekünk még jó, legalább van mit enni.

Mondom, én mindenképpen el akartam jönni otthonról, nem bírtam volna ki ott sokáig, sokszor bőgtem a tehetetlenségtől, és ha ide nem vettek volna föl, akkor lehet, hogy egyszerűen összepakolom a dolgaimat és elindulok valamerre.

Dolgaimat? Volt egy dobozom a szobában, az ágy alatt, meg a ruhám, ami rajtam volt, meg az a másik. Cipő. A télikabátot nem is vittem volna, nagyon rossz volt már, régimódi. A dobozban két lopott könyv. Életutam Cape Flowig és a Bogár Imre, egy titkosírás, meg egy óra, ami soha nem működött, egy töltőtoll formájú, belül üres valami, amit apám talált valahol, és azt állította, hogy bomba volt, a háborúban az angolok ilyeneket dobáltak le a repülőgépről, és ha a csiptetőjéhez hozzáértek, robbant.

Nem hittük el, de nem mondtuk neki, apám sokszor úgy hazudott, mint a vízfolyás, ő nem félt, hogy megbünteti az Isten. Nekem pedig csupa rejtelem volt az a fekete szörnyűség, rengeteg történetet találtam ki hozzá. A könyveket valamikor kölcsönkértem és nem adtam vissza, úgy maradtak nálam, később jött még hozzájuk a Mister Lewisham és a szerelem, valamint a Vasgyáros, a többit visszakérték. Hogy ezeket miért akartam volna magammal vinni, azt nem tudom. De hogy el akartam menni, az biztos. És a bátyám is.

Néha, mikor történetesen beszéltünk egymással, tervezgettünk, a falu tele volt plakátokkal: jelentkezz vájárnak, kohásznak, munkásnak! Állj közénk! Úgy gondoltuk, elég lesz, ha megkérdezzük valakitől, hogy hová kell menni. A megafon is kihallatszott hozzánk, a tanyára, azt énekelték állandóan, hogy aa-mun-kásoké-ajjövööö! Kórus énekelte, nagyon tetszett, minden tetszett, amit énekeltek, hirdettek, agitáltak, az volt az igazi, és azok az emberek nevettek mindig, nyitott ingben, bőszárú pantallóban jártak, nyikorgott a bicikli alattuk, még a beszédük is más volt, apám gyűlölte őket.

Traktoros szerettem volna lenni igazából, sofőr, vagy csak kimenni a világból. Bárhová. Messzire. Az iskolából soha nem siettünk haza, néha látni lehetett a két Székely fiút, egész csoport vette körül őket mindig, ők Ózdra mentek vasat önteni, és mikor hazajöttek, tele volt velük a falu.

Az árok szélén ültek, és meséltek, hogy milyen is az a munkásélet, minden csuda volt, akármit mondtak. Jóképű, jókedvű fiúk ültek ott, meg lehetett őket fogni, érinteni, beszélni hozzájuk, mégis száz év választott el bennünket egymástól. Nagyokat nevettek, nagyokat mondtak, mi meg ott hasaltunk előttük a porban, fűben, sóvár irigységgel még a nyálunkban is. Kihozták a sört a kocsma elé, ott itták, egymásra fújták a habot, aztán elmentek valahová, mi pedig ottmaradtunk magunkban. Haza kellett menni az unalomba, a magányba, a sötétségbe. A faluban már villany is volt, szólt a rádió, nálunk meg semmi. Nem éreztem jól magam otthon. És utána már sehol. Most sem. Az a sóvár, fájdalmas irigység van bennem azóta is, ha vidám, boldog, fiatal és szép embereket látok, amit akkor éreztem. Ilyenkor szinte összeszárad a szám.

Jöttek a katonák is, nótáztak, de nem olyanokat ám, amiket apám tudott meg anyám, hanem slágereket, amiket a hangszóróból is lehetett hallani. Még a dal is róluk szólt:

 

Lányok a faluban, lányok, lányok,

megjött a sok szép katonátok!

Kétheti szabadságra jöttek, lányok,

jaj, de nagy boldogság vár rátok!

Olyankor ezt játszották nekik, be is mondták, hogy a hazatérő, hős katona elvtársaink köszöntésére. De ők is hoztak mindig valami újat, amit azonnal megtanult mindenki, fújta az egész falu, még az énekkar is az iskolában, hogy Kiskertemben szép tavaszi estén, aztán hogy Nem adlak másnak, katonadalokat is, négyen-öten összefogózva a lányokkal mentek az utcán, énekeltek, bolondoztak, a fiúk néha felkaptak egy-egy lányt a levegőbe, repítették, csak úgy szálltak a szoknyák, a másik meg alánézett, nevettük. Ami jó volt, arra azt mondták, hogy ez kassa, ha pedig valaki nem tetszett, annak olajra kellett lépni, és eltűnni onnan. A kultúrházban nem úgy táncoltak, mint az itteniek, hanem úriasan, a tangót, vanszteppet járták és szipkából szívták a kész cigarettákat.

De hogy mitől volt mindig jókedvük, gőzöm sincs. A legnagyobb Hunyadi Feri volt, a repülő. Ritkán jött haza, de az olyan ünnep volt a faluban, mint március tizenötödike. Kitüntetések lógtak a mellén, csillagok, őt is egész csapat kísérte, akárhová ment, ingyen kapta a sört a vendéglőben, és mesélt, mesélt, hogy hogyan repült át a Lánchíd alatt, amit később más-más előadásban másoktól is hallottam, de akkor neki hittük el, közülünk való volt, ráadásul az Oncsáról, a szegénytelepről, és aki most az eget járta.

A bátyám szinte belesápadt az irigységbe, ő is katonatiszt akart lenni, csak még nem tudta eldönteni, hogy páncélos legyen vagy repülő. Ha Hunyadi Feri hazajött, akkor azt mondta, repülő lesz, kimegy Moszkvába, felrepül az égbe, és soha nem jön vissza többé.

Ilyenkor volt, hogy egymás vállát átölelve mentünk haza a Lápos vadvizes legelőjén, a keskeny ösvényen, és álmodoztunk, fogadkoztunk, hogy majd így meg úgy.

A bátyámat nem szerettem, ő se állhatott, hogy ennek mi volt az oka, nem tudom. Kellett volna, akartam is, lehet, hogy ő is akarta, de nem ment. Nálunk öt gyerek született, de az első kettő meghalt, nem is anyakönyvezték.

Annak idején a bába már a születéskor megmondta, hogy megmarad-e a gyerek vagy nem. Ha azt mondta, hogy nem, akkor azzal valószínűleg nem is nagyon törődtek, úgyis elveszi az Isten, és a mennyországba kerül.

A második halála után apámék vallásosak lettek, imádkoztak, megtértek, legalábbis így mondták. Utána jött a bátyám és én meg a húgom. Mi élve maradtunk, szerencsénk volt, a bátyám a második fiú nevét kapta, Miklós lett, én az elsőét, és sokszor úgy gondoltam, tulajdonképpen én születtem előbb. Lehet, hogy ez is oka volt az ellenszenvnek, de inkább az, hogy egyszerűen meguntam. És ő is engem. Kisebb korunkban pedig kézen fogva jártunk mindig, nyaltuk egymás bőrét, amin mindenki nevetett, anyám úgy mesélte, olyanok voltunk, mint két angyal. Van róla fénykép is. Nekem néha rémlett az az érintés a nyelvemen, és az is, hogy az ő testén tanulmányoztam az enyémet.

Majdnem egyformák voltunk arcra, termetre, de később már nem bírtuk egymást, és ha máshol nem, az ágyban, este vagy éjszaka biztos, hogy előbb-utóbb összemarakodtunk. A helyen, ami túl kicsi volt már kettőnknek, a takarón, hogy a másik most merrefelé fordul testtel, eredj arrébb, ne lihegj rám, titkos rúgások, csípések könyékkel, farral, körömmel, fülbesuttogott szidalmak, átkok, csak lassan csendesülő, dühbe-álomba fúló utálat volt a műsor úgyszólván minden este. Imádkozás után. Reggel is arra ébredtünk, hogy ott a másik. Teljesen az én oldalamon vagy rajtam a lába. A keze.

Az iskolában pedig az volt az igazi verekedés, mikor mi vertük egymást. Csúfolt, becsmérelt ott is, a szünetekben, pedig kerültem, hacsak lehetett, és ő is engem. Az is bosszanthatta, hogy jó tanuló voltam, sokszor volt a nevem a faliújságon, az ilyeneket pedig mindenki ütötte, ki nem állhattak bennünket.

Tóth, Vári, Zsadányi, mi voltunk a legjobbak az iskolában, de az udvaron más volt a sorrend, Tóth például ki se nagyon jött az osztályból, ha nem volt muszáj. Persze civakodott ott mindenki, mindenkivel, ha játéknak indult is, a végén mindig csak acsarkodtunk, dulakodtunk, kötekedtünk.

Emlékszem, azt is a bátyám találta ki rám, hogy Nagyfejű. Máskor valami mást. Vele a mérkőzés soha nem dőlt el végérvényesen, hol ő győzött, hol én. Akkoriban a verekedések úgy kezdődtek, hogy valaki mondott valamit a másikra, amiért meg kellett haragudni, különben a többiek is mondták, napokig, hetekig. Siket marha. Te kis okosló. Okoslik. Gólyabél. Genyó. Tüdő. Ibagyos kandúr. Lúhanatám. Minél érthetetlenebb volt, annál jobban tetszett. Egyszer azt mondta rám a bátyám, hogy minor, és csak a hangsúlyból, az arckifejezéséből, a többiek röhögéséből következtettem, hogy ez valami aljasság megint. Ilyenkor egy másodperc alatt elöntötte az agyamat a vér, főként azért, hogy pont ő, a bátyám mondja. Gyorsan én is mondtam valami becsmérlőt, például, hogy te rézgálic.

Egyszer ugyanis megivott egy csupor permetezőszert, meg akart halni, de nem sikerült, tejet itatott vele anyám, mire kihányt mindent, apám meg agyba-főbe verte. Utána bocsánatot kellett kérni Istentől, mert el akarta dobni, amit Tőle kapott. Mégegyszer! Mégegyszer! Most tőlem is, az apádtól! Ezzel tudtam mindig legjobban felbosszantani. Lökdösődni kezdtünk, megpróbáltuk a másik kezét elkapni, kicsavarni, vagy egyből mellbevágások következtek, arcra ritkábban ütöttünk, de akkor mindjárt a szemre vagy orrba. Torokra. Ha arcra, fejre ütöttünk, az később meglátszott, és azért otthon apánk levert bennünket a földig, mert hányszor mondjam még, hogy egymással ne verekedjetek, te! Hányszor? Piff-puff. Kérjetek bocsánatot!

A bátyám is, én is megígértük neki egyszer, hogy ezt még vissza fogja kapni, és ezt az ígéretet a bátyám be is tartotta. Akkor még nem tudtuk volna megverni ketten se, kicsi volt, de inas, szívós, és a falu mezeifutó-bajnoka, el sem lehetett előle szaladni, mert utolért, na, akkor aztán!

Az idegeneket egyből orrba vertük, védekezés nélkül, vakon csépeltük az arcát, szemét, fülét ököllel, tenyérrel, mikor, hogy. Ha egymással verekedtünk, először nem. Különben is, akkor már ott volt az egész iskola, még a lányok is, csak hátrébb. Na, verekedik a két Vári fiú! És akkor az már valóságos mérkőzés volt, nem verekedés, a lökdösődés közben persze hergeltük egymást nagy hanggal, hogy mindenki hallja, röhögték, röhögtek bennünket, két hülyét. De nem hangosan, mert abból nagy baj lett volna, ketten sok kölyköt meg tudtunk verni, ha összefogtunk, de az ritkán fordult elő. A győzelem az volt, ha a másikat földre tudta gyűrni az ember, és ott tartanai valameddig, míg mindenki látja, néhányszor beleverni a porba a fejét, és kész. Birkózó fogás? Dehogyis. Egyszerűen összefogózkodtunk, erőlködtünk, egy picivel jobban, mint a másik, jobbra-balra dőlve az egyik megpróbálta maga alá csavarni az ellenfelet, ami vagy sikerült vagy nem. Ha meg tudtad emelni, nyert ügyed volt, a gáncsolást leszólták, de szorult helyzetben már nem volt mese, mindent lehetett. Ott lihegtünk a másik arcába, fülébe, mint két halálos ellenség, azt hiszem, olyankor ölni tudtunk volna.

Otthon nem volt ilyen nagy a szertartás, nem látta senki, úgy mentünk egymásnak, mint két állat, most! Vadul, ész nélkül, és akkora erővel, amivel elhúztunk volna egy vonatot.

Hogy miért? Hogy fájjon neki is valami, lehetőleg jobban, mint nekem. Hogy valami történjen.

Nem tudom.

Na de már a vonatnál tartunk, ezek a dolgok akkorra rég elmúltak, utoljára aludtam együtt a bátyámmal, de nem gondoltam rá, arra sem, hogy valószínűleg nem fogunk többé verekedni, az iskolának vége, ő egy évvel előbb végzett, éppen hogy átment. Azóta paraszt lett, motorszerelőnek nem vették fel, és alig várta, hogy elvigyék katonának. Én egyelőre megmenekültem, de akkor valahogy mégsem ujjongtam, fogalmam se volt, mi vár rám, inkább csak mentem magamtól, vitt a lábam, az is lehet, hogy anyám nógatott, siettünk.

Mindig siettünk a vonathoz, mert az óránk soha nem járt jól, apám javítgatta, olajozta, kente, zsírozta, mégse. Nem is kellett sokáig várni a vonatra, anyám éppen csak megvette a jegyet, és már ott voltunk a peronon, a mi fajtánk mindig ott utazik, akkor is, ha van hely. Ott valahogy szóba elegyedtem egy másik hasonszőrű gyerekkel, kiderült, oda jön ő is, ahová én, akkor barátok leszünk. Vég-hö Sándornak hívják, így mondta, hával a végén, ami nem érdekelt. Ő messzebbről jött, valami pusztáról, Aradványpuszta vagy Szentannapusz-ta, és persze paraszt volt ő is, há nélkül, hasonlóan öltözve, mint én.

Nagyon komolyan vette magát.

Egyébként én is. Az anyja folyton szipákolt, és az orrát, szemét törölgette egy ronggyal, amit nem értettem. Aztán beszélgetni kezdtek anyámmal mindenféléről, mi meg lehúztuk az ablakot, kihajoltunk, és már nem tudtunk egymásnak mondani semmit. Később sem.

Egy másik fiú lett a barátom, aztán egy harmadik, és így tovább, igazából talán egyik sem. Az állomástól gyalog mentünk, azt mondták, nincs messze, és vásárolni is kellett útközben, ez a fiú azt állította, hogy fejesvonalzó is kell, rajztábla, ők vettek is, mi nem. Én úgy tudtam, majd csak harmadikban kell, mint kiderült, tévedtem, de ő akkor olyan fölényesen bizonygatta a maga igazát mindenben, hogy lehülyéztem, mire az anyja is megsértődött, nem csak ő, és attól kezdve külön mentünk. Úgy tíz méterre egymástól.

Mert hiába volt olyan okos, neki is kellett fogpor, fogkefe, cipőkrém. Az anyja azt leste, hogy mit veszünk, mert akkor ő is, anyám meg azt, amit ők vásároltak, tiszta röhej volt, mi meg ott rángatóztunk mellettük a táskával, mint az ostorcsapó.

A kollégiumba nem jött velem anyám, nem is akartam, az utca elején az ölembe rakott mindent, és azt mondta: na, akkor.  Vagy mást.

Oda se nagyon figyeltem, arra vigyáztam, hogy le ne ejtsek valamit, jöttek-mentek mellettünk, anyám közben megcsókolt és elment. Azt mondta, ő még körülnéz, a piacon? Zsibogóban?

Nem tudom már, milyen ürüggyel hagyott magamra, én pedig izzadva, fáradtan bandukolni kezdtem a kollégium felé.

A Tóth Árpád utcában volt. Láttam már másokat is odaigyekezni, ott pedig, az épület előtt a felsősök grasszáltak, kihívó fölénnyel mustrálgattak bennünket, és persze röhögtek. Be kellett menni egy szobába, ahol az adatainkat írta fel egy negyedikes, Vince volt a keresztneve, addig azt hittem, hogy ilyen név csak a kalendáriumban van. Mély, vontatott férfihangon kérdezett: Hogy hívnak? Apádat? Anyádat? Mi a foglalkozása? Efem, mondta rövidítve a földművest, na, akkor te is paraszt szülők munkás gyermeke fogol lenni, tette hozzá. Jó hangosan.

Idegesített. Az is, mikor a címemet kérdezte: milyen utca?

Nincs utca? Hát akkor?

Főttem, égett az arcom, míg beírta, hogy Tanya utca 287 szám. Az ő hangjához képest csak csipogtam, hogy nem tanya utca, csak tanya. Jó lesz az, nyugtatott meg, és jóindulattal nézett rám, de a többiek is mások voltak itt bent, mint kint, az épület előtt. Kedves, csinosan öltözött, tiszta, ápolt fiúk ültek szanaszét a székeken, asztalok szélén, vagy a folyosón andalogva barátsággal mosolyogtak ránk, fent, az első emeleti hálóban a szobafőnök is, mikor rám szólt, hogy Vári! Szabványállás!

Nem értettem, de udvariasan elmagyarázta, hogy ha ezt hallom, álljak elé vigyázzba, így, lehunyt szemmel döntsem a fejem oldalt, negyvenöt fokba, és akkor kapok egy pofont.

Délig az idő nagyjából ezzel telt, ágyakat bevetni, bepakolni a szekrénybe, félszegen ismerkedni, közben lépten-nyomon jöttek a felsősök, kedvesek voltak, türelmesek, elmagyaráztak mindent, még segítettek is, közben hol itt, hol ott szabványállás. Egyszer az igazgató is bejött Vincével, mi van? Mi újság? Rendben van minden? Aztán mi, elsősök, sorba álltunk előtte, mondtuk a nevünket, ő pedig az arcunkat simogatta, elöl, oldalt, a fejünket is, valahová felfelé nézett közben apró, szúrós szemeivel, csak úgy látott belőlünk valamit, majdnem vak volt.

Olyan közel állt hozzám, hogy a hasunk összeért, puha volt a tenyere, száraz, a lehelete dohányszagú, egy kicsit féltem tőle. Kis bajsza volt, mint apámnak, de a termete kövérebb, vastagabb. Sokáig tapogatott, már azt hittem, neki is szabványba kell álljak, és örültem, mikor továbblépett. Legközelebb már mindenkit a nevén szólított, igaz, nem voltunk sokan, de azért mégis.

Csupa napfény volt az a háló, az utca felől végig ablakok, huszonhárom ágy sorakozott rendben, nyolc emeletes nekünk, hét rendes a nagyoknak. A falra akasztott hangszóróból zene szólt: pékmolá molá sedé molá molá, a központos ajándéka, egy visszafelé játszott lemez az elsősök tiszteletére. Az ajtó nyitva volt, állandóan jöttek-mentek, mintha kerestek volna valakit, egyik-másik neveket is kiabált, jópofáskodva produkálták magukat. Egy köpcös fiú például nyitott sliccéből kilógó, vastag nemi szervét himbálva mutogatta magát, kifordította hozzá a két nadrágzsebét is, és éles fejhangon azt kiabálta, hogy kiselefánt! Kiselefánt! Csak néztük, a felsősök röhögtek, aztán gyorsan kilökdösték az ajtón.

Mi szinte hangtalanul léteztünk, az ágyakhoz támaszkodva, szekrények mellett ácsorogtunk, méregettük egymást, Vég-hö Sándor tett még egy utolsó próbálkozást, hogy a barátom legyen, de már késő volt.

Láttam, mennyire idétlen, a lépcsőn is úgy ment, hogy a sarkára lépett, csak úgy döcögött a feje a vékony nyakán, és őt pofozták szabványban legtöbbször, mert megsértődött, kakaskodott, úgy tűnt, hogy mindjárt sírva fakad, de nem érdekelt.

Aztán: van kajátok? Van. Kirakni mindent! Mitek van még? Fénykép? Ez a nővéred vagy anyád? Kinek van menyasszonya? Kúrtatok már? Cipőt le! Nadrágot le! Gatyát le! Te, nagyfejű, mérd meg mindegyikét!

Már ugrottam volna, de nem rám mutattak, jézusom, istenem, ennek nagyobb a feje.

Molá sedé molá molá.

Az a kicsi, törékeny fiú kényszeredett mosollyal végezte a feladatát, de az eredmény már nem érdekelt senkit. A szobafőnök azt mondta, akinek még valamit intéznie kell, az kimehet a városba öt óráig. Boríték, bélyeg, levelezőlap, tű, cérna, mint hamar kiderült, nem volt senkinél.

Gombold ki azt az inget, mondta nekem, az ujját meg gyűrd fel, nem kell a zakó se, városon vagyunk, meleg van. Kint maradjatok együtt, nehogy elkószáljon valamelyik! Csinos veletek megy. Hess!

Kint, az utcán már csak röhörésztünk mindenen, mint az igazi, városi diákok, a kiselefánton, a szabványpofonokon, a járásunk is más volt, anyám a bejárattól nem messze, egy trafik ajtaja előtt ácsorgott, ki tudja, mióta, engem bámult, egy pillanatra én is ránéztem, valami megütött, de el is múlt gyorsan, és mentem tovább a többiekkel.

Lehet, hogy nem is ő volt. Soha nem hozta szóba.

Öt órára rendben visszaértünk, éppen akkor kezdődött a rádióban a tánczene, minden tele lett muzsikával, és az ágyra is ráülhettünk.

2002-09-28 15:59:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

[ Archívum ]
[ Keresés ]
2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]