Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

A new yorki páparablás
[ Karinthy Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. június 26. szerda    Mai névnap(ok): János, Pál a - a - a
ÖRDÖGH SZILVESZTER

ÖRDÖGH SZILVESZTER

Haza a mélyben

 

 

 

2002. április 11-én írom e sorokat. Kívül borús az idő, szürke páradunyha az ég. Különben intermezzo: két választási forduló között. És József Attila 97-ik, apám 82-ik születésnapja. Illyés Gyula novemberben, halottak napján lenne száz éves. Az emlékévet március 21-én nem költők, hanem politikusok nyitották meg ünnepélyesen. Kampányfinis volt.

Én újra, elejétől az utolsó betűig elolvastam a Puszták népét és az Ebéd a kastélybant. Az előbbi 67, az utóbbi kereken 40 esztendeje íródott. Vagyis: A Puszták népét krisztusi korban, 33 évesen, az Ebéd a kastélybant két emberöltősen, 60 évesen rótta papírra Illyés. 1935-ben Gömbös Gyula, 1962-ben Kádár János volt a miniszterelnök. A két mű 1970-ben, az életmű-sorozatban, egy kötetben jelent meg Borsos Miklós rajzaival az Illés Endre igazgatta egykori Szépirodalmi Könyvkiadónál.

Ma már mindenki néhai: előbb Gömbös, utána József Attila, majd Borsos, Illyés, Illés, Kádár és 1997-ben apám is meghalt. A két történelmi vallomás azonban, ahogyan most évtizedek múltán ismét elolvastam, él. Ahogyan hordalékos időkben felszín alatt a hajszálgyökerek.

 

*

 

Azt írtam: történelmi vallomás. Nem tudom, pontos-e így. Illyés nem jelzett műfaji meghatározást, pedig általában szokott („Esszéregény” – Kháron ladikján; „Regény” – Kora tavasz, Hunok Párizsban, Beatrice apródjai; „Visszaemlékezések, rajzok” – Mint a darvak; „Tragédia három fölvonásban” – Tiszták; „Tragédia tréfában elbeszélve” – Bölcsek a fán; „Hősi komédia két részben” – Bál a pusztán; „Dráma hat képben” – Az ünnepelt). Ami bizonyosnak tűnik: nem klasszikus szociográfia sem ez, sem az, pedig szigorú társadalomrajz; nem önéletrajzi fejlődésregény, pedig át van szőve gyónásosan őszinte emlékekkel; nem általánosító szándékú széppróza, pedig naturálisan részletezett valóságfestmény; nem történelmi olvasókönyv, pedig ott lük-tet bennük a tanítói intelem ritmusa; nem kordokumentum, pedig fölmarkolt sűrítménye. Látleletköltészet, tanúvallomás…

 

*

 

Számomra a Puszták népe azt sommázza: nincsen ország, nincsen nemzet. S hogy összetett, halmazatos történelmi bűn, hogy nem volt, hogy nem teremtődött meg ezer év alatt. Az Ebéd a kastélyban pedig azt sommázza: talán lesz-lehet haza, s ha az lesz, lesz ország is, nemzet is. Ez az ítélet aligha fellebbezhető, mivel a mentőkörülményeket maga Illyés sorolja, árnyalandó a felelősséget, szelídítendő saját esetleges indulatát, megérteni akarva a csak megérthetőt, de elfogadhatatlant. Illyés nem többet és nem kevesebbet állít: az ezer éves, szereplőit és hatalmi érdekképviselőit tekintve változó, de a lényegét tekintve göcsörtösen változatlan feudalizmus Dózsástul, Rákóczistul, 1848-as, 1918-as (és 1945-ös, 1956-os) forradalmastul és szabadságharcostul szívósan túlélt minden külső és belső katasztrófát, ráidomult a tájra, beleivódott a lelkekbe. Akkor és úgy is, ha megtartó tenyészetében – akár „fönt”, akár „közbül”, akár „legalul” – őrizte és továbbadta az egymásrautaltság egyenlőségi értékeit, az ismeretek foszladozva gyarapodó, önérzetet adó tudását, a megmaradás alkalmazkodó törvényeit, valami jelszózhatatlan bizodalmat a megtapasztaltan kétséges jövőben. Talán emiatt a konkretizálhatatlan címek is: puszta, nép, ebéd, kastély. Pontos általánosságok, félreérthetetlen jelentések – és mégis: szinte semmitmondó egyszerűségek. Pedig helyre, időre, személyre lebontott valóság minden mind a két műben, méghozzá ugyanaz a valóság.

„Az első oldal közepén vastag betű hirdeti: Szolgálati cselédkönyv. Fölötte két angyal között a magyar címer s egy 30 filléres okmánybélyeg. Ezek fölött a sorszám: A 325628, efölött pedig balról a lap tetején: 80/1908., jobbról pedig három sorba tördelve, felerészben nyomtatott, felerészben kézzel írott betűkkel: Törvényhatóság: Vesz-prém; Járás: Enying; Község: Szilasbalhás. Kiadta: 1908. augusztus hó 25. napján a községi elöljárósághoz. Lelkes mn sjző, Erdély Dániel bíró. Az aláírások között Szilasbalhás 1817-ben készült pecsétje. A személyleírás szerint a ’a gazdasági cseléd’ Tóth Sándor, születési éve: 1857; Vallása r. kat.; Családi állapota: nős; Állandó lakhelye: Szilasbalhás, Tóthi p.; Termete: közép; Arca: gömbölyded; Szeme: sárgásbarna; Szemöldöke: barna; Orra: rendes; Szája: rendes; Haja: g. barna, őszes; Fogai: hiányos; Szakálla: borotvált; Bajusza: barna, őszes; Különös ismertetőjele: nincs. Saját kezű aláírása. XXX.”

Kilencvennégy éve (három emberöltő!) állították ki ezt a cselédkönyvet egy száznegyvenöt éve született honfitársunkról egy száznyolcvanöt évvel ezelőtt készült pecséttel hitelesítve.

Ez az igaz története a magyar történelemnek.

S amit ehhez még az emlékezetbe kell vésni: „Aztán a többi vándorló után egyszer csak ő is elment, ha még eddig nem halt meg. A könyve bent maradt az irodában, szégyellte kikérni.”

Egyébként a cselédkönyv – minő jogbiztonság! – idézi az 1907. évi XLV. törvénycikket, amely a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt szabályozta, de idéz az 1900. évi és az 1902. évi törvényekből is. A szolgálati helyek, idők, valamint a szolgált gazdák neveinek rovata szerint Tóth Sándor egész életében egy helyen szolgált.

Valószínűleg ennek köszönhetően maradt meg az ország.

 

*

 

Szembenézés szeretettel, illúziótlanul, nosztalgia nélkül. Kegyetlenül és megértőn. Részrehajlás nélkül, mégis elfogadóan. Hiszen Illyés nagyapja bevette magát az erdőkbe 1848-ban, se Kossuth-hoz, se a németekhez nem ment („Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is”), mert élni akart, túlélni. Se pandúr nem lett, se betyár. Ügyeskedve, az uraságot – akivel egyáltalán lehetett, összekacsintgatva – megrövidítgette, s így kapaszkodott-vagyonosodott, hóttáig juhásznak megmaradva. Mint akinek valahogy vissza kell csalnia valahai – hol volt, hol nem volt – jussát, s mint akinek nincs se nemzete, se országa, se hazája, csak családja.

Az Ebéd a kastélyban úgy valóságidézés, ahogyan hangsúlyos példázat. A gróffal borért megy a szerző egy „juhász-genealógiájú” nagybátyjához (mert a gróféknak egy kortynyi sincs, noha ők a vendéglátók), s közben nem magyarul (merthogy a gróf, bár heraldikája szerint szinte ősmagyar nemes és nemzetes, nem tud társalgási szinten magyarul) folyik köztük a töprengő, vetélkedő, érvelő és magyarázó, történelmi vád- és védbeszélgetés. Kellő didaxissal. „Ne tréfáljon! Ország tehát nincs?” – így a gróf. „Ismét bocsánatkéréssel kezdem” – válaszol Illyés. – „De amit önökre bíztak, ami önöket indokolta volna, ha csak múltbeli tetteikért is, az nincs. Ön ne tréfáljon. Van egy nép, ami védtelenül, rettenetes szenvedések között úgy-ahogy megélt, s mihelyt a saját erejéből bírta, megpróbált nemzet lenni.” „S amihez nekünk semmi közünk?” – kételkedik a gróf. „Azt hiszem” – így Illyés válasza. Majd nyomatékosít: „Elfoglaltak, betöltöttek erőszakkal egy országos helyet, de nem funkciót! Kezdettől fogva idegennek nézték a népet, állatnak: kizsákmányolandónak. Ahogy a gyarmatokon dívik. Mint aztán a polgárok is. Közhelyek ezek.”

Persze szóba és sorra kerül sokminden, hogy kivételekkel és árnyalatokkal legyen súlyosabb az ítélet. Hiszen volt példa erényre, értékre, még önfeláldozásra is. De vajon ezek a lelkiismerettől indíttatott, felelősségtől áthatott ellenpéldák végül semmissé tehették-e a mindenkor győzedelmes előjog-maradandóságot, ami bizony szellemi restséget, kirakat-mű-veltséget, hivalkodásra érdemtelen, mégis máig való hivalkodást jelentett? „Világnyelveket tudtunk” – vág vissza a gróf. „Amennyi a bukmékerirodákban s a Chez Maxim’s  különtermeiben kellett” – legyint rá Illyés, franciául.

Mindenesetre abszurd a helyzet. A gróf bonyolult cselédközvetítéssel meghívja a híres írót (akitől vélhetően még nem olvasott) megmaradt falusi „kastélyába”, a nagykonyhába, ahol mindnyájan laknak. Az író épp elmenekülni akar a fővárosi, politikával túlzsúfolt élettől, megbízásra és határidősen a Tudós nőket fordítja a majdnem teljesen kisajátított volt pusztai kastély kultúrhodállyá átvedlő egykori nagytermében (a gróf megözvegyült menye is ideköltözött ki, hogy „birtokon belül maradjon”). Vasárnap van, verőfény, 1945, folyik „Dózsa pörének újrafölvétele”, magában a falusi kastélyban a Vígopera- és Táncdal-szerzők „értekező-kongresszust” tartanak épp Melles Gügü vezetésével, aki nemrég még a Nemzeti Dalszínház „fényeffektus mű-szakértője” volt, majd 1946-tól, tehát az írás cselekményének időpontja után egy évvel, „egy nyugati rádió kommunizmus-feketítési szak műértője” lesz. A konyhalakásban a méltóságos asszonyok főzik az ebédet, s mivel az ildomos, tapogatózóan udvarias társalkodás közben kiderül, hogy nincs bor, a gróf és az író elindul a faluba számot vetni múlttal, jelennel, jövendővel. Illyés a Nemzeti Parasztpárt tagja, nemzetgyűlési képviselő; a gróf másodszori rákérdezése kimondatlanul erre is vonatkozik: „milyen érzés az, egy nemzet tagjának lenni?” Illyés válassza: „Szántszándékkal nem feleltem rá. Nem tudom.” „Nincs rá érzéke? Vagy szüksége nincs rá?” „Nemzetem nincs még” – mondja Illyés. „Nincs magyar nemzet?” – kérdezi a gróf. „Még; hiszen említettem.” „A mi hibánkból persze” – mondja a gróf. „Mindenesetre abból veszett el.”

Mindeközben teríteni kezdenek az otthagyott konyhalakásban. „A hatalmas imazsámoly könyöklőjén a salátás- és az eprestál várakozott, a térdeplőjén a vizes kancsó.”

 

*

 

A dolgok bonyolultak és egyszerűek. Hangzatos és kizárólagos érvényű igazság mintha nem lenne, nem lehetne ezen a tájon. Mert hiszen a cselédek is „leképezték” az évezredes feudális hierarchiát, védekezésül, valós és talmi kiváltságul. „A birtokos a gazdatisztet szidja, az a segédeit, azok az ispánt, az a gazdát, az a cselédeket. Azok után már csak a gyerekek következnek meg az ökrök.” És rangi különbséget tettek csikós, juhász, kanász, gulyás között, és kasztosan más volt a kulcsár, a pusztagazda, és más a kisbéres, a gyalogbéres, a szekeres-béres, a csirás, miként más a koldus, a napszámos, az idénymunkás, megint más a faluba kapaszkodott paraszt. Ez maradt számukra esélynek az önérzetre, öntudatra. És a cinkosság: az érdemeletlen vagyonból nem bűn magunknak szerezni – birkát, krumplit, bort. Ez is valóság volt, ahogyan az a másik: „A munka és a szegénység nagy demokráciája egy szempillantás alatt ledöntötte a válaszfalakat”, és a megtartó egymásrautaltság lélegzett köztük. Nemzetes és hazás szólamok nélkül. Ebből vagyunk.

 

*

 

Valóban kitörni innen kegyetlenül nehéz volt, ezer éven át. „Az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat keresték. Amennyire lehetett, kerülték a napszámos életet, ismerték azt már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási és hasonló hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak.” Ezt Illyés írta1934-35-ben írta. „Ezer esztendő távolából, / hátán kis batyuval, kilábol / a népségből a nép fia. // Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.” Ezt József Attila 1937-ben. Mindössze hatvanöt éve. Kitörni a szolgaságból csak a szolgaságba lehetett. A nincstelenségből a kuporgatásba. A tűrhetetlenségből a tűrésbe. Mivel élni kellett, valahogy mégis megtartani és továbbadni ezt a hazát, alul, a mélyben. A magasban felhők jártak, viharok, perzselő és tikkasztó nap. S a délibáb csak elámítja a földön gürcölőt.

 

*

 

De hogyan keveredhet ebbe az újraolvasásba és töprengésbe az apám, túl a föntebb már jelzett, mai napi évfordulós születési dátumon? Hiszen bizonyosan nem olvasta egyik Illyés-könyvet sem, ahogyan ismeretem és tapasztalatom szerint talán egyetlen szépirodalmi könyvet sem olvasott egész életében. Hét elemit végzett, s azután – mást nem is igen tehetett volna – gazdálkodott, azaz ugyanazt cselekedte, amit a szülei, nagyszülei, mert paraszt volt. Szeged-Alsóvároson, ahol nem volt uradalom, ahol, miután a szabályozással földet nyertek a Tisza hatalmas árterétől, szinte mindenki paraszt volt. Maga cselédje, maga ura. Vagyis se nem úr, se nem cseléd. Maguk közt csikorgós szóval fődesztergályosnak is dicsérték-gúnyolták önmagukat, hogy mégse fődtúrót mondjanak. Látszólag más vidék, más állapotok és körülmények, más árnyalatú történelem, mégis ezernyi részletében ugyan-olyan. A lényeg azonosságára vonatkozóan. Mert azt mondták: ha a paraszt nem szarik, az úr nem öszik. S maguk is, éppen úgy, ahogy Illyés láttatóan lefesti a ritka alkalmakat, lakodalmakat, búcsús ünnepeket: atavisztikus éhséggel és mohósággal nem is ettek, hanem zabáltak, szinte a rosszullétig. És a szűnni nem akaró unszolást pogányul hitetlen bölcsességgel koronázták érv gyanánt: úgyis csak az a tiéd, amit mögöszöl. És ugyanúgy fukarkodtak és kuporgattak, ugyanúgy feszítgették a családi erő- és érdekviszonyokat – melyik is kerekedik fölül! –, ugyanúgy nem foglalkoztak se az országgal, se a nemzettel, se a hazával. Nem hallottam apámtól soha kiejteni azt a szót, hogy nemzet, országot meg ha véletlenül mégis, legyintéssel vagy bizonytalankodó büszkeséggel – ha épp győzött az akkor még valóban dicsőséget szerző futball válogatott. A haza pedig csak egyet jelentett: az utat a lovas kocsin a földről (felénk: fődbű) a házhoz. Ott volt a híres búcsújáró templom, félévezredesen a ferenceseké, tán háromszáz méterre tőlünk – a parancsolt ünnepeket meg is tartottuk –, de a munka volt a szentség bűntelenné torzított káromkodással is („Az istállóját” – mondták, hogy Isten nevét hiába ne vegyék a szájukra, s az ördögöt is erdegre ferdítették – „Erdeg bújjon az annyába” –, hogy a sátán kegyét se veszítsék el). Egyébként, ha úgy hozta, s pedig mindennapos gyakorisággal, a gond, a baj, nem válogattak finomkodva a vaskos szavak közt – legföljebb az asszonyok kapták szájukhoz a kezüket, miután félig már kimondták a több mint illetlent, hogy „Ah, majdnem mit mondtam, Isten bocsássa mög neköm”. A munka azonban szentség volt, valami könyörtelen és kíméletlen „röndölés”: az azér’ van, hogy ee lögyön végezve. Mert az volt maga az élet. Azt is, kinek mint hozza a sors, be kő végezni.

Valamikor a 30-as évek végén, a 40-esek elején apám vett vagy szerzett egy Altissa márkájú, igen primitív fényképezőgépet. (Vagy a francia fogságból hozta 1946-ban az anyámnak szánt kerékpárral? Nem tudom.) Lefényképezkedtek az udvaron: lóval, kutyával, paprikafüzérekkel megrakott parasztkocsival, aratáskor a tarlón, majd már a 80-as években disznóvágáskor. Mert meg kellett örökíteni, hogy mégis vitték valamire, nem gürcöltek hiába.

Illyés anyai nagyanyja mindenáron taníttatni akarta az unokát. Egyetlen ösvény mutatkozott: papneveldébe „beszerezni”, „Katolikus vagy református, amelyik sikerül”. A nagymama „következetes protestáns” volt, és a lehangoló kísérletek nem törték meg: „Veszprémben az ötödik gimnáziumtól fölvettek volna ingyenes kispapnak, ha jeles leszek”. A nagymama intézkedett, eladta a dorogi vásárban a pókos lábú lovat – amit a gyerek Illyés testvéreként megszeretve naponta kétszeri járatással gyógyított meg –, kosztot-kvártélyt elrendezett, aztán az unoka lelkére kötötte: „Pap persze nem leszel, de azért csak készülj annak”. A ló ára, nyolcvan korona, a takarékba került, hogy biztosítva legyen a jövő.

Az én apám, eladdig mindig a maga ura és öregedő szüleinek köteles, feles hasznú szolgálója, 1961-ben belépett a szegedi Új Élet termelőszövetkezetbe. Lovunkat, Elzát is bevitte kocsistul. Bátyám és öcsém a gépipari technikumban, én a gimnázium újonnan indult francia tagozatán, majd a fővárosi egyetem bölcsészettudományi karán folytathattam tanulmányaimat. Apámnak ekkoriban már nem volt kedve galambászkodni, üres maradt a polyvás padláson elrekesztett cserény.

 

*

 

„Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint.” Ezt ugyan a kettészakító katolikus-református családi ellentétre írja Illyés, de nem kevesebb ez, mint József Attila hitvallása A Dunánál: „A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör”. Ezek az egyszerű fölismerések máig fájdalmasan érvényesek. Kísértenek, mint a lidérc, pedig tündökölniük kellene szivárványosan a magasban. Eleink jobban bíztak bennünk, mint ameny-nyire mi ismerjük őket.

 

*

 

Utóirat. 1985-ben vagy 86-ban, Jaruzelski tábornok és a Szolidaritás idején nyilvánvaló politikai szándékkal – legitimáló gesztussal –, fölhasználva a lengyel és magyar nép valóban hagyományos barátságát, magyar kulturális napokat rendeztek Varsóban. A szervezkedő ellenállás és tiltakozás féllegális-illegális időszaka volt. A lengyelek túlnyomó többsége nem állt szóba, sőt, árulónak tartva szembefordult a pacifikált hivatalos Lengyelországgal. Aki magyar akkor hivatalosan odautazott, itthon is, ott is az árulás gyanújába került. Engem beválogattak az íródelegációba, és fölkértek, mondjak bevezetőt azon az irodalmi esten, amelynek Illyés Gyula és életműve volt az egyetlen témája. Illett méltónak lenni, nem illett ünneprontónak lenni. Nem volt ünnep; siket, feszélyező, rideg idegenség, gémberítő levegőtlenség volt egész Varsó. Kérésünkre kényszeredett udvariassággal elvittek a helyre, ahol Popjuleszko atyát meggyilkolták. Az irodalmi est dermedt szívélyességében egyebek mellett ezt mondtam: „Illyés hitvallásának alaptétele a francia forradalom szentháromság-jelszava volt: a szabadság, testvériség és egyenlőség, felekezet-közössége pedig a magyar nép. Ez volt és ez maradt működésének meghatározója, két megtartó pillére, gondolkodásának Ozorája és Párizsa… Drámái tanulságra épülő konfliktushalmazok, verseinek nagy része sommázat-glossza egy soha meg-nem-írt Gesta Humanorum-Hungarorum vaskos kötetének lapszélein, prózai munkái pedig szubjektív hangú tanúságtételek.”

2002. április 11-én sem mondanék mást. Főt hajtok hűséggel átvérzett szándékai előtt.

2002-09-28 15:10:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Sinkovits Imre, nem lévén más lehetősége, aznap fulladásos halálra ítélte Gertrudist. Az ifjú kellékes, Szász János néven immár világhírű film- és színházrendező.

Ronyecz Mária hetvenöt éve született.

[ Archívum ]
A yesyes és Myra Monoka képviseli hazánkat
Az ibis szállodamárka nemzetközi programjának keretében 17 országban adnak helyi művészek összesen 44 intim és exkluzív minikoncertet. Az ibis Music magyarországi eseményén, az ibis Budapest Centrum közösségi terében ketten is felléptek: a yesyes dinamikus, fiatalos koncerten adott válogatást legnépszerűbb dalaiból, a sokoldalú és izgalmas Myra Monoka pedig kortárs r’n’b-ből és érzelemdús elektronikus popból ötvözött számait mutatta be.
[ Keresés ]
Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Radnóti Miklós 110 éve született

Deák Kázmér grafikai kiállítása &

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Lord of the Dance ismét Magyarországon

455 éve született a magyarok háziszerzője Shakespeare

A cselló lelke

20 év után JAZZ+AZ!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Novák Ferenc Tata előadása Forrószegiek

Meg kell élni a szélcsendet is

Fotóriporteri Életműdíj 2019: Szebeni András

Kovács Edit Jászai Mari-díjas

Az orosz titán a Müpában

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]