|
A Nagy füzetben mintha egy krónikába csöppennénk. Egy anonim ikerpár szemszögéből többes szám első személyben olvashatjuk végig a háborús események borzalmait egy határmenti kis faluban. A fő hangsúly viszont nem a pusztítástól való félelmen van, hanem a túlélésen. A testvérek önmagunkat edzik, kínozzák, hogy hozzászokjanak a fájdalomhoz. Megszokják a csúfolást, együtt gondolkodnak, együtt élnek és tanulnak. Saját világot alakítanak ki a Nagyanya házában, az országhatár mellett, ahová anyjuk hozta őket. Ez a sajátvilág szinte beszippantja az olvasót. Ám a regény szövege már ehelyütt is sokszor elárulja magát, például a Tanulás fejezetben (29-30.o.), amikor leírják, hogy mit szabad és mit nem szabad leírni a Nagy Füzetükbe.
A regény egyik fő szála az a fajta társas magány, amely kilátástalansággal és elutasítással párosul. Az ikerpár erre adott kőkemény válaszai és tettei döbbentik meg az olvasót. A szomszéd lány Nyúlszáj („Azt akarom, hogy szeressetek!” – 33.o.), a Plébános, a kifordult lelkületű kocsmatöltelékek, mind-mind egy üresebb világ képét mutatják, amelyre úgy tűnik, csak az ikreknek van válaszuk. A háború véget ér és mind az anyjuk, mind a barátaik meghalnak. Az új rendszerben „bárki börtönbe kerülhet” (138.o.). Ekkor érkezik haza az apa, köröm nélkül, a börtönből, a határon akar átszökni.
Agota Kristof ügyesen köti össze Nagy Füzetét a következő regényével, a Bizonyítékkal. A két testvér közül az egyik apjuk holttestén keresztül szökik át a határon. „Másikuk marad, visszamegy Nagyanya házába” (151.o.- A Nagy Füzet utolsó mondata) „Alighogy visszaért Nagyanya házához, Lucas lefekszik a kerítés tövében, bokrok árnyékában. Vár.”(161.o.- A bizonyíték első mondata). Rögtön észrevehető a stílusváltás, az elbeszélés már egyes szám harmadik személyűvé változik. Ám a Bizonyíték nagy része is Lucas magányáról szól, aki ott marad Nagyanya házában, befogad egy kitagadott lányt, Yasmine-t és törvénytelen mozgássérült fiát, Matthiast. Lucasnak ezáltal családja lesz, majd szerelmes lesz egy másik nőbe, összebarátkozik a párttitkárral, előbb könyvesboltot, majd a „forradalom” után olvasóteremet nyit.
Lucas lehetőséget kap a változtatásra, amikor családja lesz, amikor gyermekeként neveli Matthiast, de ezek a lehetőségek elszállnak. A diktatúra és az állandó félelem felőrli a szereplőket, elhidegülnek egymástól, elmenekülnek, vagy öngyilkosok lesznek. Az apátlanság ugyanolyan szörnyű, mint a testvértelenség (269.o.). A Bizonyíték ban nagy szerepet kap az álmok világa, főleg akkor, amikor Matthias öngyilkos lesz és Lucas végleg magára marad, minden addig történt esemény felíródik. „Matthiasnak már nincsenek rémálmai.”(316.o.)
A Bizonyíték utolsó fejezete tartalmazza a huszárvágást. Claus, az elszökött testvér, negyven év után érkezik vissza a városba, hogy megtalálja testvérét. Az emlékek (álmok) annyira rabul ejtik, hogy végül az összes pénze elfogy és börtönbe kerül. A rendőrség nyomozása azonban kideríti, hogy Claus állításai, és az azokat bizonyítékként bemutató Nagy füzet valójában fikció, kitalált történet, amelyet egy külföldi állampolgár, Claus T. írt. Tehát minden, amit eddig olvastunk, csak kitaláció.
A harmadik hazugság már megdöbbentő felütéssel kezdődik: „…nem úgy írom le a történeteket, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem, hogy megtörténjenek.” (388.o) Így gondolhatjuk, hogy ez a regény már valós történeteken nyugszik. Ám az olvasó ebben sem lehet biztos. Claus, aki valójában Lucas, elmeséli szökésének és visszatérésének történetét. Elmondja, hogy testvérét keresi, akivel négy éves korukban látták egymást utoljára. A két testvér találkozik is a fővárosban, de Klaus, az igazi testvér, költő-nyomdász már nem akarja megismerni. A harmadik hazugság az, hogy Claust valójában Lucasnak hívják. A kisregény első fejeztében az álom és a valóság összefolyik. Lucas azt képzeli, elmegy a szüleihez. A végső találkozás után Klaus, az itthon maradt szemszögéből bomlik ki a tragikus történet, ahogy a két testvér elválik.
Visszaugrunk a háború idejére. Négy évesek, amikor apjuk el akarja hagyni családját egy másik nőért, Antóniáért. A feleség pisztolyt fog, lelövi férjét, de egy lepattanó golyó Lucas hátába fúródik. Klaus Antóniához kerül, Lucas vidékre megy S. városába, majd a háború alatt egy paraszt házba, ahonnan eltűnik. Antóniának gyermeke születik, Sarah, aki Klaus féltestvére, de mégis szerelmesek lesznek egymásba. Végül azonban elszakadnak egymástól. Klaus története is a magányról szól, testvérét várja, de őt is elutasítja magától. Lucas végül a vonat elé veti magát, így Klausnak sem marad más, ha édesanyja meghal. „A vonat jó ötletnek tűnik”- gondolja a regényfolyam utolsó mondatában Klaus.
A harmadik hazugsággal olvasói szempontból a legnagyobb probléma, hogy vajon ez az igazság lehet-e a valódi igazság, vagy ez is csak egy fikciós változata annak a valóságnak, amit nem ismerhetünk meg? Hiszen a stílus alig változik, egynemű marad az előző regényekhez képest. Miért hinnénk el, hogy ez nem álom? Annak ellenére, hogy A bizonyítékban már díszítettebb és összetettebb mondatokat találhatunk A nagy füzethez képest, a szerző többségében mégis megmarad a csupasz leírásoknál. Emiatt viszont nem tudni, vajon mi lehet az igazság. Az, amit a szerző leír (Agota Kristof), az amit a regény szerzői leírnak és elmondanak (Lucas és Klaus), vagy semmi?
Ágota Kristof köteteinek szinte egy ívása az, hogy elbizonytalanítja az olvasót, nem tudni ki az, aki ír, aki elbeszél és az, amit elbeszélnek. Ez a jellegzetesség megjelenik a Tegnapban és az Analfabétában is. Ez a bizonytalanság adja szikár stílusának költőiségét. El kell ismerni, hogy metaszinteken mozgó líra ez, hiszen a három kisregény szinte parafrázisa egymásnak. S ha belenézünk a szerző életrajzába, csak jobban összekeverhetjük magunkat. Hiszen Lucas is október harmincadikán ünnepli születésnapját, akárcsak az írónő. De talán legnagyobb fricska az, amelyet még az elemzők sem említettek meg. Lucas a hazatérő, a Nagy füzetet megíró, a fikcióban élő személy a fővárosban keresi nyomdász-költő, tehát író testvérét. Agota Kristof, A nagy Füzetet író, emigráns szerző hazalátogat az itthon lektűrökkel és publicisztikával befutott Kristof Attila íróhoz, az egy évvel fiatalabb öccséhez. Valódi párhuzam lehet ez, vagy finom utalás a filológusoknak? Feltehetjük a kérdést, vajon mi nem hazugság ebben a három könyvben? A Bizonyíték hét fejezete, vagy a teljes A harmadik hazugság?
A Trilógia egy olyan szerző többrétegű írása, amely az emberi reakciókat meséli el. Ebben az értelmezésben a Nagy Füzet hőse az a személy, aki úgy reagál az eseményekre, hogy fikcióba önti tapasztalatait, közönyösségét. A kegyetlenség szörnyű természetességé válik. Nem a testvérek a regény főszereplői, hanem a történetet szikáron leíró szerző (vagyis az emigráló Lucas), aki ugyanezt a történetet folytatja (és másolja be a Nagy füzet be) a Bizonyítékban. De ez a történet ugyanolyan hazugság, mint Viktor, az egyik mellékszereplő regénye, aki könyvekből másolt ki részleteket, hogy testvére azt higgye, könyvet ír. A határon való átszökésben azonban megnyílik a szerző énje, Claus-szá válik, de elképzeli Lucas történetét, amellyel csak ötven évvel később szembesül. A külföldön leélt élet az örökös vágyakozás, képzelődés börtöne marad. Ezt a hasadtságot mutatja be Agota Kristof Trilógiája, amely ez által a XX. századi emigráns magyar irodalom csúcspontja. Hiszen nemcsak az ország, hanem a nyelv, a sors, az őrlődő vágyakozás és a képzelet az, ami papírra kényszeríti a szerző szimbolikus (elképzelt) önéletrajzát. Camus és Sartre után talán a legnagyszerűbb mű a magányról és annak tudatáról, az apátiába merülő szomorúságról, egy világ és egy benne lévő élet hiányáról.
Hiába is mondjuk azt, hogy homályos ez az univerzum, minden szegletében magunkat fedezhetjük fel. A koszos vonatok, a vasfüggönyök, a felismerhető város (Kőszeg) hitelessége, a háború, a Rákosi-rendszer és a forradalom megjelenítése tipikusan magyar jellegzetesség. Az pedig, hogy talán mi vagyunk az egyetlen olyan nemzete Európában, akik rendszeresen elfelejtjük, vagy fiktív történetekkel újraírjuk a múltunkat, egyértelműen bizonyítja, hogy Agota Kristof triptichonja nagyon jellegzetes problémára mutat rá. Kár, hogy többi történeteit már nem tudja elmesélni nekünk. S ha egyszer mégis megjelennek (magyar nyelvű) versei, akkor talán még kaphatunk egy kis szeletet abból az életből, amelynek kegyetlen szorításából ez a pár kötetes életmű kipréselődött.
|
