Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Nő a múltból
[ Örkény István Színház ]
fotó Peti Péter
 
Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk a - a - a
KERTÉSZ ÁKOS

KERTÉSZ ÁKOS

 

 

Homlokán a harag rőt

 

 

koszorújával

 

 

A cím persze Illyésre vonatkozik. De eszembe jut róla, milyen gyakran mondogatták nekem, hogy a harag nem jó tanácsadó, lehet, nem is jó ösztönző. Engem mégis rendszerint a haragom ösztönzött írásra a kezdetektől szinte mostanáig. Akkor is, ha éppen humoromnál voltam; haragjában a normális ember röhögni is szokott – hajaj!

Úgy hozta a sors, hogy érettségi után, ezerkilencszázötvenben, szakmunkás lettem; kétkezi, fizikai dolgozó: karos-szérialakatos. Nem „melósok között éltem” – magam voltam a melós. És az agyamra ment, hogy abban az időben némely író, az úgynevezett sematikus, „pártos” irodalom, miket merészelt arcátlanul összehazudni a munkásokról, vagyis rólunk. Rólam! És mivel a hatalom már akkor sem engedett a film közelébe (a főiskolára sem vettek föl), azt gondoltam mérgemben, megírom, hogy nem igaz ám, amit összehazudoztok, majd én elmondom, hogyan élünk mi. Hogy él a melós, az állítólagos uralkodó osztály, ma, Magyarországon, ebben az állítólagos szocializmusban. Meg én! Megjelenik? Nem jelenik meg? Kitörölhetem vele a hátsómat?! Mindegy! Akkor is megírom!

 

*

 

Ezt a rövid eszmefuttatást sem kezdem el semmilyen biztatásra, ha nem érzem, hogy Illyés emlékét is beköpik a hazugságok, mint nyáron a meztelen villanykörtét a legyek. Azokról beszélek, akik Illyést árulónak tekintik. Mert törleszkedett, mondják, Babitshoz is, akiről József Attila megírta, hogy nem vívódik emberül a népek nyomorával… aztán megbánta. „Így volt? / Sajnálom, kár volt.” És az egyik legnagyobb költői leleményét is beletette a Babits engesztelésére írott versébe. „Akár egy halom hasított fa / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát, / s így mindegyik determinált.” Babits szíve nem engesztelődött, de Babitsot nem ezért szeretjük – hogy a pesti szlengnél maradjak.

Gyula és Attila haverok voltak, testvérek, úgy is mondhatnám: elvbarátok. Sőt Gyula még előbb volt kommunista, mint Attila, ami nem csoda, idősebb is volt három évvel, de aztán elmúlt neki. Úgy értem, elmúlt a Gyulának a kommunizmusa, mert gyanúsnak találta, hogy a proletárdiktatúrát az elvtársak mindig úgy képzelték el (már akkor is), hogy nem a proletárok diktálnak, hanem a proletároknak diktálnak. Most ne higgyék, hogy hülyéskedek, mert ez komoly.

Viszont ők ketten, Gyula meg Attila, ifjú költő korukban tüneményes marhaságokat írtak össze együtt a szonett-versenyükön; némelyik József Attila Összesben a legsikerültebbek megtalálhatók (lásd: Függelék). Hogy aztán ki kit árult el? Miért olyan biztosak némelyek abban, hogy Illyés volt az áruló, hogy egyáltalán árulás történt? Jó, Illyést hívták ki a Szovjetunióba, nem a kommunista Attilát. De olyan nagy kommunista volt még (már) akkor József Attila? Nem ő írta, hogy: „az az elvaduló csahos rám támadt…”; tudniillik a Párt. És nem ő írta-e, hogy „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét…” – és vajon mire gondolt akkor? A bolsevizmusra vagy a nácizmusra? Hitlerre vagy Sztálinra?

És vajon Illyés bulizta ki magának a szovjet meghívást, vagy a Szovjetunióba emigrált magyar elvtársak gondolták úgy, hogy inkább a higgadt és megfontolt „népi” költő, az „útitárs” kell nekünk, mint az izgága eretnek? Minden hatalom jobban kedveli a megfontolt útitársat, mint az izgága eretneket, emlékezzünk, ha másra nem, az inkvizícióra vagy éppen a bolsevizmusra. Minden diktatúra (sőt általában: minden mozgalom) a közülük való lázadótól, az eretnektől fél igazán…

„Téged szeretnek, könnyen értenek, / nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e” – írja Illyésnek, a volt barátnak József Attila, lejjebb meg azt: „Szerencséd volna? Én azt nem hiszem. / Majd előtűnik mögüle az érdem,” de az egyik legkeserűbb és legkeményebb ítéletet önmagáról is ebben a versében fogalmazta meg:

Nekem sikerült (s ez is szégyenem,

hisz nem egyéb az ember-árulásnál)

hogy csupán száraz kenyeret egyem

az isten testén való osztozásnál.”

 

Ha valaki, én tudom, miről beszél Attila, miféle szégyenről. Ami az árulást illeti: ez nem Attila szava, ő árulásról sohasem beszélt. „De nem hittem, hogy velünk is megeshet, / ami a halálnál is ostobább.” Ezt írta. Igen. Ostobaságról írt és arról, hogy „Én fázom és búsulok.” Árulásról mások írtak, akik szerettek volna árulást látni ott, ahol nem volt – nem egészen ismeretlen a szindróma.

Mikor a betegség eluralkodott Attilán, Illyés Gyula úgy gondolta, elég ebből a marhaságból: ki kell békülni! Bár a vers maga később született, Illyés pontosan tudta, hogy az a legnagyobb baja a barátjának, hogy „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták: bár velük / voltam volna én boldogan.” Azt is tudta, Attila mekkora költő. Volt értékítélete. És hogy részben hibás volt maga is. Önismerete is volt.

Fájóan buta kudarca a jószándéknak, hogy a közvetíteni induló Flórába József Attila beleszeretett, bár egy szikrányi biztatást, visszajelezést sem kapott tőle. De nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy ez a lány Illyés Gyula menyasszonya, és éppen Illyés követe. Meghasadt tudatában szerelme lángolt Flóra iránt Flóra részvétele nélkül is. Abszolút magánügyévé lett, nem számított, Flóra mit érez vagy gondol, míg Illyés békítési kísérlete természetesen meghiúsult. Kár. De nem Illyés tehet róla.

 

Érdekeimből megértettél,

bátorrá vakmerőből tettél,

kínlódtál, amíg nem szerettél

egész világom ege lettél, –

 

hát dícsértessél s hírdettessél,

minden korokon át szeressél

s nehogy bárkiben alább essél,

mindig, mindenütt megméressél!

 

Találomra ezt a himnikus és biblikus hangú szerelmi zsoltárt emeltem ki a Flóra versek közül, és nem a Már két milliárd alcímű, hátborzongatóan szép három versszakot, ahol egy halála elől menekülő, szerelmeiben és hitében egyaránt megcsalatott ember egyszerre emeli himnusszá a szerelmét és a politikai hitvallását egy utolsó, kétségbeesett áldozat, mintegy „sursum corda” gyanánt:

 

Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,

kik daccal s tehetetlenül remegnek,

mert kínjukból jövőnk nem született meg,

munka, szabadság, kenyér s jószavak.

 

Négy sort idéztem a huszonnégyből. Ez is elég, ez is sírnivaló, ez is bizonyítja, milyen elidegenedett, milyen kétségbeesett kapaszkodás, milyen rideg és otthontalan volt ez a szerelem, még a játékos pillanataiban is:

 

Flóra, csináljunk gyereket,

hadd vessen cigánykereket…

 

és milyen mély, milyen hihetetlenül intim, halkszavúságában is milyen tartalmas, meleg és otthonos Illyés évekkel későbbi Flórához írott verse, amely talán a magyar irodalom legszebb, élettárshoz, asszonyhoz, házastárshoz szóló férfiverseinek egyike (vegyük ki most ebből a kategóriából Radnótinak a vészkorszakban írott Levél a hitveshez című költeményét).

Én el-elfelejtem, ő tartja számon,

mi a kedvenc ételem, italom,

mi fáj, betegnek, mi az orvosságom

ki jó barátom, ki még jobb barátom,

mi vidít föl, mi keserít nagyon.

 

Én úgy öregszem, mind kevésbé aggaszt

sok gondja-baja e fura alaknak,

akivé át kell öregedve válnom.

Hálám? Szerelmem nő, hogy egyre véd,

és egyre inkább úgy, mint gyermekét.

 

Azzal szennyezik ma az emlékét, hogy a pártállam udvari költője volt, Szent tehén, érinthetetlen, gyakran vacsorázott Aczél Györggyel, hol ők hívták meg Aczélékat, hol Aczélék őket, rossz drámákat írt, melyeket Czímer József dramaturg passzírozott föl a színpadra, de nem ezért szeretjük őt sem. Füst Milán mondta Adyról fitymálón lebiggyesztett ajakkal, hogy: „tíz jó verse, ha van…” Majd az asztalra csapott, és mutatóujját fölemelve azt mennydörögte le a hallgatóinak a katedráról: „No de kinek van annyi is?!…” Hát ezért szeretjük Illyés Gyulát, azért a tíz jó verséért, ami van…

(És talán több is van neki.)

Meg azért, mert nem épített magának palotát, nem nyúlt le sehonnan semmilyen dohányt (megtehette volna), Istenem, hát sokat keresett a jogdíjaival, de nem többet, mint Csurka István, nem szolgált a hatalomnak, csak simulékony diplomata volt, és nem magát képviselte, hanem a magyar irodalmat. Néha a bajbajutott írótársakat; – és persze azokat soha nem bocsátják meg neki, akikért nem állt ki, viszont azokat gyorsan elfelejtik, akikért kiállt. Időnkint a népet képviselte, a puszták népét, ahonnan vétetett, és akikről nem feledkezett meg soha. Időnkint megpróbálta fönntartani a magyar szellem folytonosságát a bolsevista diktatúra negyvenkét éve alatt, ahol ugyan (főleg a Rákosi időkben) PR-nacionalizmustól habzott a vezetők szája (ebből is tanultak azóta mások…), de Illyés a magyarságát komolyan is gondolta. A felelősségét is komolyan gondolta.

Ha tehetném, legszívesebben elmondanék az emlékére még néhány verset.

Az Ozorai példát. Szembenéznék a közönséggel, és úgy mondanám szuggesztíven, már-már hipnotizálva, hogy „Ha lesz jövő, hadat talál helyünkön – / legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.” Mintha hinném. És nem inkább azt, hogy talán „finomul a kín”… És elmondanám Dózsa György beszédét a ceglédi piacon. Talán mert nekem is jólesne, fizikailag jólesne beleordítani a világba, hogy

Vérszopó, dög, elég ennyi,

farkasféreg valamennyi,

testvéreim, – hajlokát is,

szélbe szórjuk a porát is!

Segél Krisztus minket!

 

Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,

néz a futó égre, majd a zajló földre.

Homlokán a harag rőt koszorújával

s szinte tántorogva nehéz igazával

indul Temesvárra süllyedni jeltelen,

szörnyű mocsaradba magyar történelem!

 

Az Egy mondat a zsarnokságról-t talán nem mondanám el, mert túl nagy formai trouvaille, és „tudott dolgokra tanít”. Aztán meg a nagy kiegyező a legkevésbé sem vonta le a tanulságait… Igaz, ha levonta volna, mit tehetett volna? Vagy disszidál, vagy fölköti magát a padláson. Ő a harmadik utat választotta: egyezkedett az urakkal, mint a bölcs, ravasz paraszt, és közben jól élt. Persze megadta az árát, s azt úgy hívják: depresszió. Csak aki már túlélte (nem mindenkinek sikerült), az tudja, mi az.

De elmondanám a Reformáció genfi emlékműve előtt című versét, mert ma, a meglódult globalizáció idején véresen aktuális. Mert nyakunkba szakadt a terrorizmus, és olyan rémülten kapkodjuk a fejünket, mint a harmincas években, amikor Hitler játszott a polgári demokráciák idegein. És se Európa, se Amerika nem fogta föl, kivel áll szemben. Akkor is magukból indultak ki, azt hitték, ez a Hitler is csak emberszabású lény, mint ők, és ugyanolyan törvények mozgatják. Churchill eszmélt rá először, hogy ez nem ember, ez szörnyeteg, ezzel egyezkedésnek helye nincs, ez csak a fegyverek nyelvén ért, és abból is csak a föltétel nélküli kapituláció ese-tén. És ez nem mondott ellent annak a ténynek, hogy a versailles-i békediktátum igenis bűnös volt a hitleri elmebaj elszabadításában.

Ahogy az iszlám terrorizmust sem képes a nyugati ember a saját esze járása szerint megérteni: ha magából próbál meg kiindulni, elveszett. De ez nem jelenti azt, hogy a kialakuló terrorizmusért ne lennének felelősek a globális tőke működésének megoldatlan kérdései. A vallásháború mögött az osztályháború. A harmadik világ abszolút elnyomorodása. A regulálatlanul harácsoló tőke környezeti pusztításai, a megbomlott ökoszisztéma, ami egy alapvető paradigmaváltásért kiált. Az a tőkés piacgazdaság, aminél hatékonyabbat, működőképesebbet az emberiség a huszadik század minden eszement kísérlete ellenére eddig még nem talált, a végét járja. Ma nem csupán a termelőerők (technika, tudomány) további fejlődését veszélyeztetik a kapitalista társadalmi-gazdasági viszonyok, de az egész emberiség létét fenyegeti a modern nagyipar környezetrombolása. Valamiféle változás a levegőben lóg, ha még nem is látható pontosan, miféle. És mi másról szólnának az alábbi sorok?

 

                          Ha – bár „hiába” –

Gusztáv Adolf nem ül harci lovára,

s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább

fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,

valdeusok, husziták, Bocskay

írást-imát sem tudó hajdúi,

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,

amilyet az imént lemosolyogtál?

 

Mert arról az alapkérdésről szól: van-e fejlődés. Fejlődött-e a homo sapiens, mióta fölegyenesedett, közelebb hozott-e bennünket a történelem az embernek mint nembeli létezőnek a megvalósulásához, kiteljesedéséhez; arról, hogy csak körbejárunk-e, mint börtönudvaron a rabok, vagy el is jutunk valahová? A begyulladt fehérember most rémületében értelmetlen posztmodern szövegeket motyog, és kételkedik minden morális értékben, szentül hiszi, hogy a jávai előember tartja karmos ujját az atom- és biológiai fegyverek indítógombjain, hogy a társadalmi mozgásforma megjelenésével megszűnt az evolúció. Illyés mást mond:

 

Övék az érdem, kiket sem a máglya

nem riaszthatott vissza, sem a gálya –

       sem harcaik bukása,

a léptenként fölmeredő „hiába”!

 

       Látták vagy nem a céljuk,

azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;

a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott,

úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:

előre! és ők vállalták e sorsot –

Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

 

És még talán elmondanám a Bartókot. Tanulságként. Leckeként: mit jelent magyarnak lenni, és hogy mi a teendő a hagyománnyal. Csak azért, mert ő is volt olyan magyar, mint a mai szájtépő magyarkodók. Meg Illyés is. Nehezebb időben. Fasizmus idején, német uralom alatt, szovjet megszállás alatt…

Mert Illyés akkor állt ki Bartók zsenije, emberi nagysága, népisége, magyarsága mellett, amikor a bolsevista kultúrpolitika nem csak újra száműzni, elhallgattatni akarta, de meg is akarta semmisíteni Magyarország számára Bartókot, és nem akármilyen „szellemóriások” hathatós hazai segédletével. Ő akkor mondta ki, hogy „’Hangzavart!’ Azt, ha nekik az / ami nekünk vigasz,” és ezzel nem csupán bizonyos uralkodó körök rosszallását hívta ki maga ellen, de a léha, rossz zenét kedvelő közönségét is, annak az elrontott ízlésű tömegnek a haragját, amellyel mindig össze bírt kacsintani a kultúraellenes hatalom.

 

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonjai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

amire ma sincs szó, s tán az nem is lehet már,

 

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek

példamutató nagy ikerpár,

 

mert aki például a jazzt szereti, az is tudja, hogy a New Orleans-i örömzenétől ez a fekete-amerikai népi muzsika Dizzy Gillespie jajongó trombitája hangjáig hova fejlődött, hogy kifejezze a meggyötört ember mai fájdalmait… még akkor is, ha joga van bárkinek Louis Armstrong és Ella Fitzgerald ringató muzsikájával gyógyítania a lelkét (gyakorta én is ezt teszem)…

És befejezésül – nem az egészet – csak a Ditirambus a nőkhöz ajánlásából néhány sort. Mert nem is a nőkről szól, de az emberségről. A krisztusi normákról. Mert Illyés Gyula is tudta, hogy amíg a férfisovinizmus föl nem számolja önmagát, amíg a férfiagresszivitás föl nem eszmél, hogy a működő atomerő korában milyen röhejes a piedesztálra emelt „férfierő” mítosza, mert tudta, amíg a macsó magatartás ki nem hal, amíg az asszonyiság, az „ewig weibliche” el nem nyeri méltó helyét a teremtésben, addig nem születik meg a huszonegyedik század, addig a fokozódó rémület uralkodik a földön a szeretet helyett, addig nyakunkban érezzük az apokalipszis jeges leheletét.

 

Nem a zablák, nem a zengések,

      hanem a kosáron a fül;

Nem az ostromok, a bekerítések,

Hanem a korall-sor a nyak körül,

(…)

nem a vezényszó, Rohamra! s Imához!

Hanem a megfordított vánkos.

2002-09-28 11:57:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

[ Archívum ]
[ Keresés ]
2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]