Hanyas voltál? 28-as?! Mi mégis félszavakból megértettük egymást, holott én épp húsz évvel későbbi vagyok. Emlékszel? Ott álltunk Kernnel a Rádiókabaré szerkesztőségében, és vártunk, amíg olvastad, amit írtunk. És megnyugodtunk, mert te föl-föl nevettél, ugyanis Marton Frici soha nem derült hangosan a legjobb anyagainkon sem. Valószínűleg tudtad, hogy a te nevetésed a bíztatás, no meg a műfajhoz való toborzás eszköze.

Martonnal ti ketten voltatok a mérce. Marton volt a Nagy Szervező, te voltál a Kedélymester. A kabaré legutolsó aranykorát éltük általatok. Nektek köszönhetően egy szilveszteri adást megelőzően több tucatnyi szerző ülte körbe az asztalt: Komlós, Abodi, Novobáczki, Peterdi, Mikes, Somogyi, Radványi, Moldova, Bócz, Tabi, Sas, és mi, a fiatalabbak, Farkasházy, Sinkó, Boncz, Nagy Bandó, Selmeczi, Trunkó, Majláth, Markos, Nádas. Bekerülni a műsorba is kitüntetésnek számított. Pedig nem voltál vidám valaki. Keserű, szarkasztikus, koravén emlékező voltál, de minden keserű, szkeptikus monológod végén jött egy baromi nagy poén, vagy egy rémesen röhögtető történet. A csüggedtséged koronája mindig egy harsány kacagás lett. Szerettelek hallgatni, mert a cirkusz, a vurstli, a varieté, a kabaré hűséges krónikása voltál. Gyűjtötted a relikviákat, aztán az arra érdemeseknek el-eladtál belőle félpénzért. Tanítottad azt a múltat, amit annak utolsó tanújaként idéztél nekünk, hogy mi is megismerjük és megszeressük az ismert és az elfeledett elődöket is. Soha nem törted le a kedvünk, sőt, bíztattál, nógattál, mintha tudtad volna, hogy ha ti abbahagyjátok, nekünk kell helytállnunk ezért az áldott és agyonpofozott, szeretnivaló és megvetett, élvezetes és kínkeservesen megőrizhető műfaj további sorsáért. Nem akartad, hogy veszendőbe menjen a múltja, hogy megrekedjen a jelene, hogy ellaposodjon a jövője.

Szerettem melléd ülni a Centrál Kávéházba, hallgatni a lemondással teli panaszaidat. „Csináljátok, én már úgyis mindjárt meghalok”, mondogattad húsz éve már. Ha anyagot kértünk tőled, odaadtad egy régi írásod: „faragjátok át, a tiétek, pénzt sem kérek érte”. És nem kellett „faragni”, mert évtizedek után is biztos sikert aratott. „Ki van próbálva, fazonigazítással hordható”, mondtad, és még belebiggyesztettél három baromi nagy poént. Egy korszak, egy világ hal meg veled. Nemrég ment el Szenes Iván, Zsüti, Halász Rudi, a zseniális zongorista Orosz Jancsi, egy-egy sajátos ízei voltak ők is az egykori bájos, könnyed és élvezetes pesti univerzumnak. Ti vidáman voltatok szomorúak, mi csak már szomorúan vagyunk vidámak, és ez nagy különbség. Hiányozni fogsz. A te távozásod után már nincs kitől tanulni egy felszabadult, áradó, de már múltba vesző kedélyállapotot. Most, hogy tényleg meghaltál, már tényleg nincs kinek odaülni többé az asztalához. Ezt írtad a „HANYAS VAGY” végére: „…Tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét. Már a nyomunkban vannak. A fiaink. Drága fiaink. Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy: megtanultuk mi már ezt a harcot. Velünk énekelik?!” Megpróbáljuk, Gyuri! Bár mintha mi hamisabban dalolnánk, mint ti! Csak észre ne vegye valaki régen élő! Verebes István

Szilágyi György (Bp. 1928. 12. 15. – 2010. 10. 21.) 1949-től a Városi Színház titkára, majd a Fővárosi Varieté igazgatója, később a Kamara Varieté művészeti titkára volt. Később a Magyar Rádiónál dolgozott az Irodalmi Főosztály szerkesztőjeként, 1962-től 1975-ig mint a kabarérovat vezetője és a szórakoztató osztály vezetőhelyettese. Számos hangjáték, színmű, kabarétréfa, vers szerzője, több önálló kötete jelent meg kabaré- és cirkusztörténetről. Közben tanított az Állami Artistaképző Főiskolán. Írásait külföldön is publikálták. A Hanyas vagy? c. munkája, amelyet először Kálmán György adott elő a rádióban, maradandóvá tette a nevét.