|
Fél kettő. Késő van, a fene egye meg, jól elaludt. Feltette a kávét, lezuhanyozott, felöltözött. Eszébe jutott a telefon. Na, azt hova tehette. Megnézte a kabátját, az asztalokat, az éjjeliszekrényt. Akkor az ágyban lesz, ha ugyan el nem lopták. Nem lophatták, mert azon hívott taxit, és azon állította be az ébresztőórát. Igen. Lefekvéskor, pontosabban az ágyba zuhanáskor az éjjeliszekrényre tette. Akkor meg kell lennie, most már biztos, itt lesz, az ágyban. Paplant, párnát ide-oda pakolgatva végül meg is találta. Be volt kapcsolva. Persze, mert tízre húzta, hogy majd felkel, hiába van szombat, lenne mit csinálnia, de csak leállította, igenelte a bekapcsolást, bepötyögte a pinkódját, és vissza is aludt. Együtt aludt a telefonjával. Három és fél órát ájult még rá. Pedig van mit. A kávé meg elkészült, futás.
Le kéne szokni, le kéne szokni, de akkor meg hogy issza meg a kávét, legfeljebb nem iszik, majd teázik, szörp, üdítő, ásványvíz, végül is, mindegy. Nem fog leszokni, most még nem. Majd egyszer.
Fel kellene, nem, fel kell hívnia Zentait. Most. Zöld gomb, slukk, kávékorty, még egy kis tej, régen hívta Zentait, nincs az utóbbi hívások listájában, akkor teljes lista, slukk, kávékorty, egy kis tej, hát ez meg mi?
Az első név nem név. Billentyűzár nélküli telefonok csinálnak ilyet, megnyomódik néhány gomb, és a listába furcsa, összefüggéstelen betűk és számok kerülnek, vagy pedig üres üzenetek indulnak mindenfelé. Lada Béla egyelőre felfüggesztette a telefonálási szándékot, és a problémára koncentrált. Az alatt a három és fél óra alatt, amíg ő mélyen szundított, a kezében, az ágyban maradt telefon a billentyűzár hiánya miatt szabadon öncélúskodott.
Az elsőt majdnem kitörölte, de inkább azt találta ki, hogy megnézi a többit is. Annyiszor történt már ilyesmi, és soha nem tulajdonított neki jelentőséget, de talán ez a hülye nap pont erre jó. Elővette az egyik noteszét, ceruzát fogott, és leírta őket:
Aa.P – 55555254722*211
Áj – 25
Ájjjaj – 52
Jjájajaaja – 55252525255
Kaja.Ajpaj – 855
Káa – 1300
T.A.A.Aj – 215
Nézte a hülye „neveket” és a hülye „telefonszámokat”, pontosított, számsorokat, melyek akkor válnak telefonszámmá, ha valóban kicsörögnek és felveszi valaki őket, tehát ha van valaki a vonal túloldalán, mégis, a véletlenül létrejött betűcsoportok és számsorok a telefon megfelelő rovatába kerülvén ránézésre nevekké és telefonszámokká váltak, egy áltér álságaivá. Ez a káosz.
Bámulta Lada Béla a káoszt, és teljesen biztos volt benne, hogy az a halvány sejtelem, ami egy ideje, a harmadik ikszbe lépése óta megszületett benne, árnyékként követte, a fiziológiai árnyéka ennek köszönhetően értelmet nyert, tehát hogy ez a halvány sejtelem beigazolódott, és megállapíthatta, hogy ő most éppen ott, akkor és abban van, amiben, abban a bizonyos sötétlő erdőben. Hogy tényleg félidő van. Most egy rövid ideig üldögélhet az öltözőben, letörölheti az izzadságot, pótolhatja a folyadékveszteséget, lazíthatja az izmait, az első játékrészt lepergetheti a lelki szemei előtt, megfigyelheti a jó és a rossz megoldásokat, ellenőrizheti a jó és a rossz megoldásokhoz vezetett jó és rossz elgondolásokat, tanulhat, összegezhet, és minden energiáját összpontosítva teljes valójában felkészülhet a második félidőre. Hogy mikor lefújják a meccset, mert minden meccset lefújnak egyszer, ő győzzön. Az ő csapata. Ő.
Időnként rohamok kínozták. Olyankor járkált a lakásban, intenzíven cigarettázott – a füst benzolt, nitrozamint, formaldehidet és hidrogén-cianidot tartalmaz –, gondolkodott, erősen nézte a ruhásszekrényét, a könyvespolcokat, az elektronikus háztartási eszközeit, és azon elmélkedett, mit kinek tud, akar, fog odaajándékozni, eladni. Úgy érezte ilyenkor, a rengeteg ruhája, könyve, cédéje, kütyüje, büttye, bizbasza és még ki tudja, mije elveszi tőle a levegőt, a teret, megfojtja. Egyre nehezebben mozog közöttük, egyre szűkebb a lakása, minél több tárgyat birtokol, annál nagyobb hatalmuk van rajta. Mérgezik, egyre csak mérgezik. Dühödten selejtezni kezdett, aztán felhívott valakit, aki ráért, hogy elmenjen vele berúgni.
|
