|
Mert olyan jó fűszagú volt a lehelete Péli Hajnalkának. Zöld lóhereszaga volt tavaly ősszel, amitől bepárásodott a belső kijelző, sípolás helyett meg döngicsélt, hogy kézbe venni, megcirógatni, és finoman kiszívni a szájából az összes zöld lóhereszagot, aztán betakargatni óriásföldi akáclevéllel, és elmesélni neki az egészet, hogy úgy aludjon el. Mert az iskolai egyenblúzt kihízó cici, hát az misztikum, amolyan lilatintás-krúdys ügylet, érzékek origója, magyarázható valóság határa, habár az ürügyre azért szükség van, és úgy esett, hogy egy hatalmas költő egyszer azt találta írni erről a határ menti kisvárosról, hogy itt élnek a legigazibb ködlovagok a világon, akikről aztán végképp nem lehet tudni, hogy honnan, hová s milyen úton, vérvalóságból szőtt árnyak ők fénytől szublimáló lélekkel, nem is tudom, én azért tamás vagyok az ilyen jelentésadásos-értékcsinálós bolondériákban, de Hajnalkának ráadásul olyan jó lóhereszagú volt a szája, hogy mégiscsak hívtam, jöjjön velem délutánonként ködlovagokat keresni csatornaparti sétán és rejtett belvárosi kanálisokban, vagy csak üldögélve föcsölő kacsák meg dolguk végett rohangászó emberek fölött, fent a híd legtetején, egymás kezét fogva órákig a hűvösödő alföldi szélben. Az olyan volt, hát elmondhatatlan. És csillagot választva egyszer, mint múltbéli, polgári messzeségben a tilosban járó csillagász-tanár, és hallgatva is nagyokat meg sóhajtva értőn, aztán mély torokhang ömlött ki a közeli kocsmából, megismertem rögtön, Falháber Jánoska, a városi tánc- és illemtanár üvöltött az elgurított kugligolyó után, Ha nem viszed, megeszlek, a kurva anyádat! Ablakok citeráltak, Hajnalka pedig megborzongott. Lehet, hogy ő egy ködlovag? , kérdezte súgva. Hát, én nem tudom, talán... , és tényleg csak akkor egyszer hazudtam neki, õ pedig közel bújt egészen, Félek egy kicsit, mondta csodás fűszagúan, este lett hirtelen és verőfényes dél is egyben, mert megéreztem azt a gömbölyded misztikumot, ahogy a mellkasomhoz nyomódott, aztán meg a gyorsat is, ami dobogott mögötte. Így kezdődött, dörömbölve, ahogyan az a valami dobogta, hogy meg kell halni úgyis.
Később aztán, azon a február végi délutánon a cukrászda belső termében, az olyan furcsa volt, a haját ugyan felkontyolta, de még mindig gyereklány volt, tizenöt éves csatornaparti tünde, és a kezében egy gyűrött újságot tartott, megismertem, azonnal, egy szöveg benne, aminek a rádióamatőrök nemzetközi hívójelét adtam címül, I seek you, vagyis kereslek téged, idegen, és nem szólt Hajnalka, csak feljebb emelte kissé a lapot, felém is meg ablak iránt is talán. Miért így? És igazából a mozdulat beszélt, Mert az a cicis rész, hát az nem is igaz! , de nagyon délután volt már, és a zavartfejűség addigra eluralkodott rajtam, A szépség… vad és szelídíthetetlen, mondtam erőltetett elszántan, mert egy költő is ezt mondta előtte este a tévében, és éreztem is azonnal, vágott vagy szúrt, hogy juj, ez de rossz volt, idétlen gesztussal egy ősz, megromlott mondatot, dehogy támadás, nem feleltetett Hajnalka, nem osztályfőnöki beírás volt az ott, hogy Te szemét állat! , hanem a gazemberség elleni egyetlen méreg szundikált az ő miértjében: Megváltást nyerni, Áldást találni. Csak én nem vettem észre. Illetve későn. Akkor váltott a beszédmód - a belső. Szopásra. A hegyes odamondások besimultak, a mondatokból kivonult ellenpont pedig szalutált a távozó Hajnalkának tenyérrel, mely sima örökké, ahogy lehet, hajnali kávéillatban még izomgyengén imbolyogva fürdőszoba gőzében néha hálószobában vasalva, az állvány lába nyikorog, amikor összecsukják, vagy cipőt igazítva indulás előtt újrakötni és kötve megint újra csak szomszéd Ági nénivel váltva pár szót, aztán hunyorogva a pirosnál, mintha a Nap vakítana észrevétlenül szorítva kormányt nem görcsösen, de mindig erősebben figyelve a híd tetejéről a rohangászókat vagy a névmások jelentését Wanderer szerelmesverseiben szoros határidőre, mégsem sietve, mert naponta százszor a nem gondolhatót, legalább százezerszer esténként csak üldögélve, mint kandalló előtt, hiába, mert tűz nélküli, mert vízben oldódó fegyelem üzen olykor nem parancsol, inkább csak mutatja magán, hogy úgy hajtogatja, úgy egyengeti a megszilárdulót az ember, ahogy lehet.
|
