Nevetséges, ahogy leírtam Sziveri neve mögé az évszámokat, rögtön számolgatni kezdtem, hogy is állok. Egykorúak vagyunk. Ki a fene szeretne egy díj névadója lenni, 36 évesen?! Többször megéltem Vajdaságban, Bánátban, ha bemutatkoztam, visszakérdeztek, te kaptál Sziveri-díjat, ugye? S kedvesebben bántak velem, mint megérdemeltem volna. „Gyermekből a felnőtt kifőtt, akár faggyúból a szappan. Lékelt ladikként haladok, hulla evez a habban.” A halottak nem vénülnek. 2002-ben, amikor megtudtam, hogy a Sziveri díjat én kapom, kerestem otthon verset tőle, csak párat találtam régi folyóiratban, de sem az antikváriumban, sem a könyvtárban nem volt kötete, a díjátadó végén, mikor már majd mindenki elment, hevert ott egy magányos, gyűjteményes kötet, én azt elloptam, úgy éreztem, a díjazottnak ennyi jár. Hazafelé a vonaton kirajzolódott egy ív előttem: az izgága, sympo-s, kereső, kutató költészetből a betegség által felmagasztosuló líra felé haladó vonulat képe, egy alakulástörténet. „Tékozlom magamat élveteg, de senki lábához nem rogyok. Születtem a Kos jegyében, s gyarapodom - bár elfogyok” Az utóbbi pár napban esténként Sziverit olvastam. Én változtam, nem ő. A betegség nem magasztosított fel még senkit, főleg Sziveri János költészetét nem, ez a szó túl kenetteljes hozzá. A betegség, a rák, hogy nevén nevezzük, ha lehet ezt mondani, a letisztultságához segítette. Formában, mesterségben, gondolatilag. Letisztult költészet az övé: „leegyszerűsödünk, mint az öreg Kassák” – írta a Dia dalokban. Nincsen idillium. Nincsen elefántcsonttorony. Nincsenek félmegoldások egyik versben sem. Inkább a hiány. Szabadsághiány. Szürrealisztikusan, ironikusan, realisztikusan, naturalisztikusan, erotikával átszőve, akár még romantikusan is… Kínálom magam, érdes szenet: csiszolatlanul is ragyog! Eleget rongált féltve testem – kellett, ha nem, cserben hagyott. (A szövegben Sziveri János: A Kos jegyében – című versének részletei olvashatók)