|
Vass Tibor
Mentő körülmény
Fura egy kávéfőző legény vagyok én, javíthatatlan. Felállok
a géptől, nem a kávéfőzőtől,
a számítótól,
ha rutinszerűen szirénáznak a főúton.
Felteszem a kávét a szirénaszó alatt, kétszemélyes kínai kotyogó,
szeplő a világválság becsületén.
Visszajövök a géphez, egyszemélyes körülmény,
kiszámíthatóan javarészt biztos kínai pötyögő,
sziréna jobb esetben már nem szól,
írom ezt tovább tovább, az meg fő.
Ha kész, a szagáról tudom csak, felpattanok, mint egy hülye,
mert elfelejtem, hogy odatettem a kávét,
rohanok, mint egy hülye,
a kétszemélyes kotyogó messze az egyszemélyes pötyögőtől.
Ha már itt szag,
biztos, hogy nem sok kávé marad a kotyogóban,
kifröcskölődik, jobb esetben eloltja a gázt,
amit nem rutinszerűen folyósítanak a válságkörülmény idején.
A rutinszerű szirénának, amiről a kávé eszembe jut, vége szakad,
mint szakadhat az életnek is, amiért mint a hülye, rohannak.
A sziréna
mint a rohanóvilág jogosan használt megkülönböztető jelzése.
A köz helye
a magánbeszédben: felség, a jel megkülönböztet.
Lehúzódnak, akik hallani tudják,
engednek rohanni tovább az úton.
Ha a kotyogó kiöntőkéjét kifelé fordítom, előfordul,
hogy a konyha közepe is kávés lesz,
ha befelé, akkor csak a tűzhely közvetlen környéke.
Marad fél kávé, jobb esetben egy egész
a kétszemélyes kínai kotyogóban, idehozom a pötyögőhöz,
nem a kotyogót,
visszafelé már nem rohanok, mint egy hülye,
csak úgy ülök, folytonos lelkifurdalással,
hogy már megint milyen hülye vagyok,
nem azt mondom magamra, mint nagyközönség előtt,
hogy fura, meg hogy javíthatatlan, mint a kínai szerkók,
egyszerűen lehülyézem magam, megtehetem,
ha az az ember, mondjátok már, nem jut eszembe a neve,
szirénázhatta az orrával.
Nem figyelek oda, pedig megfogadom szinte minden nap,
hogy nem hagyom felügyelet nélkül a kávéfőzőt,
nem pocsékolok, válság van, nem csinálok magamnak pluszmunkát,
de sosem jön össze,
szinte minden nap rutinszerűen szól a sziréna, fröcsköl a kávé.
Már érzem is a szagot, megint nem végeztem idejében.
Most nem felejtődhetett el, hiszen róla írok,
a vers a hibás mindenért, a válságért is, meglehet,
most rohanhatok megint, mint egy hülye,
de azért a rohanás előtt azt még idekörülményezem,
egye fene, hadd fröcsköljön addig még,
mennyire szeretem bámulni a tűzhelyen a foltokat,
annyira szépek a tűzhelyen azok a foltok,
amelyeket a fröcskölés rajzol,
szeplős kisgyerekarcra emlékeztetnek,
egy vagy két vörös hajú kisgyerek szeplős arcára.
Mindig is szerettem volna egy
vagy két vörös hajú kisgyereket szeplős arccal,
de nincs se vörös, se nagyon szeplős a családban,
jobb esetben nem realizálható vágyam marad sajnos,
mert ha realizálódna, biztos lenne valami bibi a dologban,
vagy szeplőtelen lenne az ikerfogantatás,
de ilyenekben nem hiszek, a válság is világi.
Szóval, ha beütne egy vagy két ilyen kölyök,
biztos fura lenne, javíthatatlan.
Bámészkodok, sajnálok szeplőt törölni.
Kihűl közben a kávém, mire itt tartok, az utolsó előtti sornál, ill.
az első hideg kortynál.
(Tessék, és nem bírom megállni,
hogy rutinszerűen el ne rontsam a verset,
még az egyre erőteljesebb kávészag sem tart vissza,
a rosszabb esetben még feleslegesen folyósított gáz,
az előbb már ott volt az utolsó előtti sor, lásd, aminek ill. a vége,
a szirénaszó szaros értelmében írnom kell tovább,
mert hátravan még ebben az ügyben,
hogy a pötyögőre öntöm néha a maradék kihűlt kávét,
nem figyelek oda, fura egy kávéfőző legény vagyok én, javíthatatlan,
hiába fogadnám meg vers-ügyben is, amit,
holnap is lesz szirénaszó,
meg fosás, hogy elég távolról szól-e még,
tudom-e még annál is rutinszerűbben rontani a verset, mint ma,
mint ezt, például időben.)
|
