Egy kicsit megríkattál, amikor két reszkető kezed lassan lecsöpögtetted, és nem vettem észre remegő állad. Én a piros hokedlin ültem, te befejezted a mosogatást. A maszatos követ nézted, én meg a konyhaablakon kifelé. Aztán túl sötét lett, magammal néztem csak farkasszemet, hát én is elkezdtem képeket keresni a piros-fekete kőkockákban. Azt a titkolt cseppet nem követte több. Gondoltam, fogom a kabátom és járok egyet, ám valahogy még mindig ott ültem a lámpa fényétől sárga konyhában, mint egy legyőzött. Zsebemben egy földimogyoróval játszottam. Késő volt, vagy korán már, mikor elaludtunk, nem emlékszem. Arcunkon szürkén tetszett vissza az előző nap, a világosság szúrta a szemünket, megmosakodtam, tettem egy kört a konyha felé. Benéztem a hűtőbe is, hátha, de hiába. Elcsigázott tekinteted rám emelted és szép szemeid megbéklyóztak egészen. A küszöbön billegtem, elnéztem a mögötted lévő háztetők fölött. Mondhattam volna valamit, de én csak figyeltem, ahogy két pár cipő kopog le egymás után a lépcsőn. Pár perc, pár nap után követtem őket én is. Azóta ugrálok én is ágról ágra, esténként háztetőkön sétálok a macskákkal és nagy kendővel takarlak be álmodban, mert kezd már hideg lenni. Csak a hajnalt várom, hogy dalolhassak neked a rigókkal, és panorámából láthassam a naplementét.