TRANSFIGURATIO MYSTICA
Aki vagy és aki vagyok.
Jó nem félni veled. Jó mindent
kinyitogatva lenni
egy történetnek híre-hamva.
Összezárni egy szál hasonlatot.
Míg egy a kettőt megjelenti.
Hogyan fordítsuk a címet? Misztikus átalakulás? Rejtelmes átlényegülés? Színeváltozás? S ha igen – kié? A vers alanyáé? A megszólítotté? (Aki esetleg – valamely nagyobb azonosság szellemében – ugyanaz a személy? Netán az olvasó érezze megszólítva magát?...) Vagy a vers az, ami átalakul, átlényegül – mert az értelmező olvasás óhatatlanul át- és átalakítja, új s újabb lényeget (tartalmat, értelmet, jelentést) tulajdonítva neki?
Ha figyelembe vesszük, hogy a transfiguratio a színeváltozás és megdicsőülés latin jelölője, eldől-e ezzel, hogy – ebben a közelítésben – ember szólítja meg Jézust vagy Jézus szól Istenhez? Miként rajzolják, rajzolhatják át a vershelyzetet a biblikus allúziók, a „Vagyok, aki vagyok” és a „Ne féljetek” szövegemlékezete? Nagyot tévedünk, ha a versben megképződő én–te viszony kölcsönösségében a szerelmes odaadáson átsejlő vallásos elragadtatást s a vallásos önátadást fölfokozó szerelmes szenvedélyt (a földi és az égi szerelem intenzív tisztaságát s tiszta intenzitását) egyidejűnek látjuk? Ha evangéliumi hangot, de emberi szubjektum hangját halljuk ki a műből?
Fontos-e, hogy a szöveget hat sor és öt versmondat alkotja? Fontosak-e az élőbeszéd közvetlenségét imitáló jambusok? S a sajátos rímképletet (axbxab) árnyaló belső rím („kinyitogatva” – „híre-hamva”), illetve a „mindent” és a „megjelenti” „inverz” ríme?
Mit hallgat el, mire mutathat vissza az első sor, amely kétfelé nyíló mellékmondat – főmondat nélkül? A szintaktikai alárendelés magába vonz-e itt másfajta alá- vagy hozzárendeléseket? S mihez vagy kihez? Képes-e a töredékes beszéd teljes kijelentést tenni?
Eltekinthetünk-e attól, hogy a versben az alapszófajú szavak közül éppen a „Jó” ismétlődik – s mindkétszer mondatnyitó helyzetben? S felülírja-e ezt a finom gondolatritmust a 2-4. sor két soráthajlása – amely a „kinyitogatva lenni” állapothatározós szerkezetét egyszerre vonatkoztatja a beszélőre és a „minden”-re?
Miféle történetre kell gondolnunk? A személyes élettörténet vagy egy spirituális narratíva (például a színeváltozásé) válik-e a mű titkos és titokzatos tárgyává?
S miféle feszültséggel tölti fel a verset, hogy a „híre-hamva” kifejezés, amely szokásosan a hiány jelölője, itt a lét, a meglét kifejezését célozza?
Mit jelenthet „Összezárni egy szál hasonlatot”? A képes beszéd, a példázatos retorika visszatérítését az önazonos nyelv, a testté lényegülő ige, a dolgokkal azonos szavak édeni idejébe?
Hogy a költeményt záró „megjelenti” archaizmusán egyként áttűnik a ’megjelenít’, a ’jelent’ és a ’bejelent” értelem: közelebb segíti-e az olvasót az „egy” és a „kettő” lehetséges jelentéséhez? Az „egy szál hasonlat” beszél arról, ami (még és/vagy már) nem egy, nem egység? Vagy az egyben, az egységben válik egyáltalán nyilván-valóvá a kettő – a te és az én (avagy az én és a világ)?
A világban, amelyben talán csak az egyetlenről volna szabad szólni, de minden egyetlen: végső soron miről beszél és miről hallgat Balla Zsófia verse?
Lehetséges, hogy vannak kérdések, amelyeket nem illő válasszal kioltani?
Lehetséges, hogy van vers, amelynek színe előtt kérdéseink is illetéktelenek?
Hallgathat-e az olvasó, ha egy vers beszél?
S ha némasága csupán ráhallgatás az irodalom beszédére: változtat-e bármin is?
Tudva, hogy olvasó nélkül nincs olvasat, olvasat híján pedig mű sem létezhet: mire vezető tudás halad túl rajtunk?
Tudunk-e „nem félni” a vers által?
Tudunk-e olvasni?
|