„Azt akarom ezzel mondani, hogy világunk struktúrája lehetővé teszi, sőt látszólag még valamiképpen sugallja is a teljes kétségbeesést, azonban csak egy ilyen világban támadhat legyőzhetetlen reménység.” Gabriel Marcel „Azt hiszem, az emberi lélek alapvető transzcendens élménye nem egy megismerhetetlen, de érzékelhető hatalomnak, hanem egy megismerhetetlen, de érzékelhető rendnek a megsejtése.” Beney Zsuzsa Vajon tudjuk-e, mivel értünk egyet, ha osztjuk a véleményt, amely szerint „Balla Zsófia poétikáját át- meg átszövi egy rejtett és rejtélyes, esztétikain túli etikai, és egy etikain túli vallási dimenzió”; s tisztában vagyunk-e azzal, milyen hermeneutikai hozadéka lehet annak, hogy a költő A harmadik történet című kötete (Pécs, Jelenkor, 2002) olvashatóságának irányait „a bibliai hagyomány nyelvi-poétikai készletének a folyamatos mozgásban tartása” (Visky András) jelöli ki? Elmélyíti vagy egyszerűsíti kérdéseinket, hogy a Transfiguratio mystica a könyv öt ciklusából a negyediket zárja? S hogy abban is az istenhit bonyolult bizonyossága fogja vallatóra az elmúlás, a pusztulás, a romlás napi tapasztalatát?

TRANSFIGURATIO MYSTICA Aki vagy és aki vagyok. Jó nem félni veled. Jó mindent kinyitogatva lenni egy történetnek híre-hamva. Összezárni egy szál hasonlatot. Míg egy a kettőt megjelenti. Hogyan fordítsuk a címet? Misztikus átalakulás? Rejtelmes átlényegülés? Színeváltozás? S ha igen – kié? A vers alanyáé? A megszólítotté? (Aki esetleg – valamely nagyobb azonosság szellemében – ugyanaz a személy? Netán az olvasó érezze megszólítva magát?...) Vagy a vers az, ami átalakul, átlényegül – mert az értelmező olvasás óhatatlanul át- és átalakítja, új s újabb lényeget (tartalmat, értelmet, jelentést) tulajdonítva neki? Ha figyelembe vesszük, hogy a transfiguratio a színeváltozás és megdicsőülés latin jelölője, eldől-e ezzel, hogy – ebben a közelítésben – ember szólítja meg Jézust vagy Jézus szól Istenhez? Miként rajzolják, rajzolhatják át a vershelyzetet a biblikus allúziók, a „Vagyok, aki vagyok” és a „Ne féljetek” szövegemlékezete? Nagyot tévedünk, ha a versben megképződő én–te viszony kölcsönösségében a szerelmes odaadáson átsejlő vallásos elragadtatást s a vallásos önátadást fölfokozó szerelmes szenvedélyt (a földi és az égi szerelem intenzív tisztaságát s tiszta intenzitását) egyidejűnek látjuk? Ha evangéliumi hangot, de emberi szubjektum hangját halljuk ki a műből? Fontos-e, hogy a szöveget hat sor és öt versmondat alkotja? Fontosak-e az élőbeszéd közvetlenségét imitáló jambusok? S a sajátos rímképletet (axbxab) árnyaló belső rím („kinyitogatva” – „híre-hamva”), illetve a „mindent” és a „megjelenti” „inverz” ríme? Mit hallgat el, mire mutathat vissza az első sor, amely kétfelé nyíló mellékmondat – főmondat nélkül? A szintaktikai alárendelés magába vonz-e itt másfajta alá- vagy hozzárendeléseket? S mihez vagy kihez? Képes-e a töredékes beszéd teljes kijelentést tenni? Eltekinthetünk-e attól, hogy a versben az alapszófajú szavak közül éppen a „Jó” ismétlődik – s mindkétszer mondatnyitó helyzetben? S felülírja-e ezt a finom gondolatritmust a 2-4. sor két soráthajlása – amely a „kinyitogatva lenni” állapothatározós szerkezetét egyszerre vonatkoztatja a beszélőre és a „minden”-re? Miféle történetre kell gondolnunk? A személyes élettörténet vagy egy spirituális narratíva (például a színeváltozásé) válik-e a mű titkos és titokzatos tárgyává? S miféle feszültséggel tölti fel a verset, hogy a „híre-hamva” kifejezés, amely szokásosan a hiány jelölője, itt a lét, a meglét kifejezését célozza? Mit jelenthet „Összezárni egy szál hasonlatot”? A képes beszéd, a példázatos retorika visszatérítését az önazonos nyelv, a testté lényegülő ige, a dolgokkal azonos szavak édeni idejébe? Hogy a költeményt záró „megjelenti” archaizmusán egyként áttűnik a ’megjelenít’, a ’jelent’ és a ’bejelent” értelem: közelebb segíti-e az olvasót az „egy” és a „kettő” lehetséges jelentéséhez? Az „egy szál hasonlat” beszél arról, ami (még és/vagy már) nem egy, nem egység? Vagy az egyben, az egységben válik egyáltalán nyilván-valóvá a kettő – a te és az én (avagy az én és a világ)? A világban, amelyben talán csak az egyetlenről volna szabad szólni, de minden egyetlen: végső soron miről beszél és miről hallgat Balla Zsófia verse? Lehetséges, hogy vannak kérdések, amelyeket nem illő válasszal kioltani? Lehetséges, hogy van vers, amelynek színe előtt kérdéseink is illetéktelenek? Hallgathat-e az olvasó, ha egy vers beszél? S ha némasága csupán ráhallgatás az irodalom beszédére: változtat-e bármin is? Tudva, hogy olvasó nélkül nincs olvasat, olvasat híján pedig mű sem létezhet: mire vezető tudás halad túl rajtunk? Tudunk-e „nem félni” a vers által? Tudunk-e olvasni?