Reggel odakészítettem mindent, teát, vizet, ételt, evőeszközt, tányért, gyümölcsöt, telefont, könyvet… Egészen közel az ágyhoz, szinte karnyújtásnyira. Siettem kellett az Inter City-hez, a jegyet már előző nap megvásároltam. Egytől tévéfelvétel Pesten, háromnegyed órás beszélgetés a közszolgálati adón, éjszaka adják le. Borotvált arc, markáns szemüveg, fekete ing, kordbársony zakó, kicsit zilált haj… Ennyi van, ki tudja, mi látszik mögötte? Délre ér be a vonat, gondolkodni szándékoztam, kicsit beleolvasni a regényeimbe. Erre már az állomáson összefutottam Anyám kezelőorvosával. Udvarias, művelt idős férfi. Elbeszélgettünk, ki hová tart – ő kongresszusra – majd amikor eljött a felszállás ideje, kiderült, egymással szemközt ülünk. Kérdezni kezdtem Anyám felől. A klinikán nem fogalmazott ennyire nyíltan, többnyire doktorbácsisan ingatta a fejét, ciccegett, balra, lefelé elhúzta a száját, a fogát szívta, s csak annyit mondott, hogy ez nem jó, nem jó… De kipróbáljuk ezt! Vagy inkább azt? S ecseteli a mellékhatásokat, mit választunk: émelygést vagy hajhullást, esetleg mindkettőt?
A vonaton egyszerűen fogalmazott, amikor azt firtattam, milyen kimenetelre lehet számítani, mi mennyi ideig tart, milyenek az esélyek...
Nézze, negyed év? Háromnegyed év? Legföljebb másfél. De az már csoda. Túl későn jöttek. Ha jól reagál a kezelésre az édesanyja, akkor talán egy év. Talán… De volt betegem, aki évekig élt, pedig orvosilag már rég halottnak kellett volna lennie. Ez a csoda.
És még beszélt. Átrobogott a vonat a koraőszi réteken, színesedő erdőkön, ködben úszó völgyeken... Hallottam a hangját, de egészen fátyolosan. Vagy mint, amikor valami zavarja az adást. Sistergett a hang. Elszemcsésedett a képernyő. Homályosult a látás. Vagy, mint amikor a Vidámparkban, az óriáshordón átkelve elferdült minden. Az egyensúlyt elveszteni elég egy pillanat, és kibillenni. Talán néhány percig tartott ez a döbbent állapot, talán tovább. De visszajöttem. Megkértem, hogy jelezze majd, ha nem venném észre, mikor kérjem arra Anyám, hogy még ép ésszel rendezzük el az elrendezetlen ügyeket. Barátokat, rokonokat, hogy méltó módon el tudjon búcsúzni, ne a ravatalnál.
Témát váltottunk. Az egészségügyi reform. Hallottam, amit mondott, hogy nem jó a jelenlegi rendszer, valamit kellene csinálni, de a magánosítás végülis csak kivenni akar majd… De ez csak védekezés volt a részemről. Elhárítás. Ne foglalkozzak magammal, Anyámmal. Ne azzal, hogy velem mi lesz. Igen, az egészségügyi reform… Felpörgött az agyamban valami, eltöltött a kérdés: miért. Ezt hallottam ki mindenből, az alattam pattogó vonatkerekek ritmusából, a mögöttem ülők beszélgetéséből, a telefonbeszélgetésekből:
Miért? És miért? Komolyan mondjad el, hogy miért? De tényleg, könyörgöm, miért?
Maradt bő másfél órám a tévéfelvétel előtt. A Parlamentnél megnéztem a tüntetőket. Húgyszag lengedezett a tér felett. Félbolondok sátoroztak, s szalonnáztak a belvárosban, az őszi napsütésben. Ez egy szimbolikus hely, egy panoptikum élő viaszbábokkal. Pár hét múlva kiszorították őket a rendőrök. Csatáztak. Az ilyesmi eltörpült a szememben. Dolgok, ügyek, meggyőződések, hitek. Miért pont az a fontos? Miért pont akkor?
Tovább sétáltam a televízió felé. Összefutottam egy kritikussal, az antivilág egykori főkritikusával, akiről akkoriban derült ki, besúgó volt az előző rendszerben, beszervezték. A hirtelen botrány miatt nem publikálhatott a legnagyobb példányszámú napilapban. Meleg volt, azzal zsarolták a kommunisták, vagy mit tudom én, mi mással lehetett. Zsarolták, beszervezték, így aztán jelentett az akkori színészkirályról. Engem mivel lehetett volna zsarolni? Elég sok kritikát írtam már, a beszervezendők listáján szerepelnék, gondolom, ha még mindig pártállami módszereket alkalmazna a hatalom. Milyen jó ötlet egy kritikust megzsarolni! A legkegyetlenebb színről színre látót, egy igazságosztót, aki megmondja ki a frankó, mi a tuti. Ember ő is, ezek szerint. És akkor már öregen, kopaszon és kövéren egy apró, de igen csúf, fekete kutyuskát sétáltatott. Messziről kiszúrtam, nem vettem észre rögtön, hogy ő az, hanem csak a figurát. Egy kissé pipiskedő, kövérkés öregurat, akit a kiskutya irányít. Ahogy közelebb értek, a hangját is hallottam:
Igen Benő, de szerintem ne arra menjünk, ma már megszagoltad a tüntetőket. Tudom, nagyon érdekes az illatuk. De nem vagy még éhes, Benő? Van otthon finom csontocska!
Aztán ő is megismert. Kicsit beszélgettünk. Kedvesen gőgös, kényeskedő, csúfondáros modorában hanyagul elszórt néhány szentenciát, majd amikor az a ronda pofájú annyira ronda, hogy már-már szép kutyuska útnak indult, nem rántotta vissza a pórázt, hanem biccentett, s fél mozdulattal jelezte, ha menni kell, akkor menni kell. Utánuk néztem: mint egy joviális nagypapa és legkedvesebb unokája. Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép.
A tévé körül rendőrcsapatok posztoltak. Megkerestem a kiégett szobákat. Elkerítettek mindent, de messziről is döbbenetesen hatott. A téren, a parkban kiszúrtam néhány civil rendőrt. Letelepedtem egy napos padra. Néhány anyuka babakocsit tologatott, vagy sétáltatta a totyogni alig tudó gyerekét. A füvön rigók csatáztak a verebekkel, aztán jöttek a galambok és nyertek. Nagymamák etették a madarakat. Koncentrálnom kellett. Csörgött néha a telefonom, én is felhívtam Anyámat, meséltem az orvosról valamicskét. A lényeget nem. Gyáva voltam. Tapintatos. Szerettem volna a csodát. Anyám hitt Istenben, vagy a Teremtőben, vagy a Teremtő akaratban. Imádkozott. Lelki életet élt. Hitt az örökéletben, reinkarnációban. Sajátosan homogenizált, kultúraközi transzcendencia ez, a jóra törekedett, tett is érte, példát mutatott, nem várt köszönetet… Tisztább életet élt, mint egy apáca. Már ahány apácát én láttam. Eleget. Megint kezdett elborulni előttem a világ. Izzadni kezdtem, érzésem szerint elsápadtam, s szédültem is. Lassan, egyenletesen mélyeket lélegeztem, hogy meg tudjam őrizni az irányítást. Magammal foglalkozni, az a menedék. Mert megint csak kattogott a sok miért. Ezt hallottam a hinta nyikorgásából, a gyöngykavicson tovahaladó léptek zajából, a verebek csipogásából. Miért? Miért? Miért? De tényleg miért? Miért?
Még maradt húsz percem az interjú előtt, hogy összerakjam magam. Nagyjából sikerült. A portán már várt egy asszisztens, általvezetett a labirintuson. A bejárati büfénél újabb csapat rendőr, kevergették a kávét, ették az islert…
Előbb kisminkeltek, összefutottam egy haverommal, megígérte, hogy felvétel után dumálunk még egyet a tévé tetején. A stúdióban rengeteg ember jött-ment, látszatra mindenki tudta a dolgát, összeszokott stáb. Megigazították a gallérom, lesimították a borzas hajam… A műsorvezető felpörgött, mielőtt elindult a beszélgetés, még elszívott egy cigarettát, felélénkül, de természetes marad. Még mindig hallottam a miérteket, de nem volt vészes. Beültünk a székbe, baromi kényelmetlen, design szempontból gyönyörű, de sem hátra dőlni nem lehetett, sem könyökölni nem volt hová, ráadásul ingott is a dobogó szélén. Ennél jobban már csak az tetszett, amikor egy szökőkútba ültettek be egy bárszékre a tévések. Koncentráltam a szituációra. Nem izgultam, nem volt miért. Amióta rájöttem, semmi empátia nem illik a riportalanyhoz, nem nekem kell úgy válaszolni a riporter hülye kérdéseire, hogy azok értelmet nyerjenek, hanem el is lehet hárítani őket, mondjuk úgy, hogy ez egy jó kérdés, viszont az sokkal izgalmasabb… Mi olyat tudnak kérdezni, amire ne lehetne válaszolni?
Hamar elmúlt a háromnegyed óra. Éreztem a felkészültséget és néha a pontatlanságot. Megint magamon kellett gondolkodni. Mi látszott abból, amit műveltem? Nem jól csináltam valamit? Még nem elég jól? Nem érthető, hacsak a botrányszagot érzik meg.
Három nap múltán leadták a beszélgetést. Az elején kissé rémültnek látszódtam. Utána többször átvettem az irányítást, fordítottam a társalgás irányán, meggyőző és magával ragadó futamok is sikeredtek, néha még talán szimpatikusnak is tűntem. Mint aki nagyjából szembe megy a világgal, tud róla, és néha élvezi. Ahhoz képest jól sikerült a beszélgetés, amilyen állapotban voltam.
A tévé tetején császkáltunk a haverommal. Mutatta, honnan nézték az ostromot. Pénzről, nőkről, sikerekről beszéltünk. Kudarc nem került elő. Elvitt a felgyújtott szobákba. Átbújtunk a „Vigyázat, életveszély!” feliratú szalag alatt. Nem láttam még kiégett épületet. Meggörbültek a falak. Elszenesedett a parketta. Sehol sincs ablaküveg. Berepült egy galamb, de ijedten menekülőre fogta, még éreztem a könnygáz és a füst maradékát. Mindketten szipogunk kicsit, amikor pár perc múlva visszamentünk a portára.
Anyám örült a felvételnek. Büszke lehetett a fiára. Éjfél is elmúlt, amikor araszolunk felfelé a lépcsőn. Még párszor lejött november elején tévét nézni. Forrongott az utca a fővárosban. A tévé élő adásban mutatott autókat borogató, kukákat felgyújtó csőcseléket. Futballhuligánok? Magyaráztam Anyámnak, hogy ez elsősorban nem politika, nem azért törtek-zúztak, zsidóztak. Fogyasztói társadalomban élünk, minden megvehető, csak a lázadás nem. Ez az egyetlen igazi dolog az életükben. Az adrenalin. A világon máshol is történik ilyen. Azért csinálják, mert élvezik. Ki látott itt rendes háborút? A Balkánon igen, de Közép-Európában? Ki emlékezik arra, amikor még volt ok félni a rendőrtől? Kapucnit fel, sálat kötni az arc elé, s Molotov-koktélt dobálni merészségnek tűnhet. Jópofa dolognak. Ez a lázadás. Önkívületig üvöltöztek az utcákon, kukákat gyújtogattak... Anyám csak barbárokat látott, s azt mondta, örül, hogy nem ilyen lettem. Felpofozna, ha megtudná, hogy felgyújtottam a tévét. Egy barátnője panaszkodott, hogy a fia benn járt az égő tévében. Csak körül nézett. Anyám azt mondta, felpofozna, ha ilyet csinálnék. Nem volt szükség pofonokra.
***
Egy év múltán újra utaznom kellett. Ugyanazon a napon. Ugyanazon a vonaton, csak a rádióba. Három széksorral arrébb ült az orvos. Megkérdezte, hogy vagyok. Hogy viseltem. Én csak habogtam. Hogy elképesztő. Az ismétlődés. Ahogyan újra ugyanaz történik. Meséltem neki, hogy napra pontosan egy éve együtt utaztunk. Meséltem neki egy versről, amit pár napja írtam. Hőlégballonok repkedtek az égen. Egy éve ugyanígy. Valami fesztivál lehet, gondolom. S csak mondom még, hogy ezek az ismétlődések most távolítanak. Ugyanarra irányítva a figyelmet, nem közelebb visznek, hanem elengedni késztetnek. Nagyokat hümmögött az orvos. Megkérdezte, mikor történt. Mondtam neki az időt. Megint csak hümmög egy darabig, majd azt mondta:
Maguk művészek meg tudják fogalmazni. Maguknak talán könnyebb! Bár ki tudja? Nem, mégsem hinném. De legalább meg tudják fogalmazni. Valaki csak cipeli magában évekig.
Búcsúzásképp elmosolyodott és megszorította a kezem.
|