|
E sorok írója egyszer már érintette Buzzati művét. A cselekményt akkor így foglalta össze: „Dino Buzzati Alázat című novellájának főszereplője, Celestino atya különös módját választja a remeti életnek: »a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok« sivatagában, a sátáni kísértésnek leginkább kitett közegben gyóntatja s látja el bölcs tanácsokkal az elébe járulókat. A szerzetesi életszentség ez egyedi válfaja egyedi helyzettel lepi meg a barátot: vissza-visszatérő vendége lesz egy mind meggyötörtebb s mind alázatosabb pap, akiről csak a történet vége árulja el, hogy bűnbánó alázata egyházi tisztségének eszményi velejárója: a mesei zárlatban ő fogadja a Rómába zarándokoló, megvénült Celestinót – immár mint a katolikus egyház feje. Az »egymás kezét fogva« együtt zokogó két öreg a boldog ráismerésben s a zokogás boldogságában végképp egyenlővé válik. Teremtményekké, akik talán már színről színre látják egymást – és egymásban az egyet.” ( Halmai Tamás: Kő, fal, át. Betűről betűre – a szerzetességről )
Most azt próbáljuk röviden számba venni: miféle nyelvi, retorikai, prózapoétikai tényezők emelik az Alázatot újraolvasásra érdemes alkotássá.
A didaktikus irányt is vállaló történet a címmé emelt erény dicséretét szólaltatja meg. Az alázat mindkét szereplő magatartásának, szellemi-lelki állapotának meghatározó eleme. S értelemszerű, hogy a gőg ellentétét hivatott megjeleníteni. (A titokzatos látogató rendre e vétke alól kér feloldozást Celestinótól – akit némiképp mulattat, hogy az egyszerű papból a hívek „kedvvel űznek tréfát”, „monsignoré”-nak, „kegyelmes”, majd „eminenciás uram”-nak, végül „őszentségé”-nek szólítva őt. A történet végén a közeledő pápára végül ráismerő, idős Celestinóról megtudjuk, hogy „világéletében vaksi volt, akár a vakondok”…) Nem könnyű eldönteni, ki a voltaképpeni főszereplő, akinek lelkiségére a cím utal. Joggal érezhetjük úgy: a remetei létben megtalált szolgálat (mint élethivatás) és az egyházi hivatalban betöltött szerep (hasonló elhívás nyomán) egyaránt fontos: a pap (a későbbi pápa) és Celestino atya közös és kölcsönös alázattal viseli a mindennapok terhét s fordul embertársa felé.
A tárgyhoz illő a mű beszédmódja. Az élőbeszédszerű elbeszélői közvetlenség és kedélyesség mindvégig jellegadó nyelvi tulajdonság. Anekdotizáló könnyedség játszik a tartalom súlyaival. Komoly és elszánt ez a játék: a legendák emelkedettsége és a mesék ártatlansága talál egymásra benne. Mesei vonás a hangütés fesztelen egyszerűsége. (A „papocska”, „papocskám” fordulat a „galambocskám” típusú szerkezeteket kedvelő, klasszikus orosz irodalom bensőséges nyelviségével rokon – ám szeretetteljes iróniát s öniróniát is átérthetünk rajta.) Érdemes kiemelnünk a beszélő név alkalmazását is: az olasz celestino értelme: ’égszínkék’; a celeste jelentései pedig: ’égi’, ’égszínkék’, ’mennyei’. Más jegyek is a mese műfaji hagyományát idézik föl. Ám túl is lépnek azon. A mesei konvenciókat írja fölül (s így az olvasói elvárásokat játssza ki), hogy nem háromszor, hanem ötször látogatja meg Celestinót a vendég. (Az öt alkalom a pápaságig vezető hierarchikus fokozatok szerint követi egymást.) És az alattvalói között álruhában elvegyülő uralkodó toposzát is kifordítja Buzzati műve: az egyházi elöljáró, miközben mindannyiszor díszes öltözet híján keresi föl Celestinót, éppenséggel nem hamis valóját, hanem valódi énjét teszi ezzel hozzáférhetővé. S az elvegyüléssel nem önérdekű alkalmi játékot folytat, hanem a teremtettek egyenlőségének dogmáját veszi komolyan.
„Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése” – így kezdődik Dino Buzzati novellája. A fölütés modern mesét, újkori legendát ígér. Az utolsó mondat ezt a kísérletet végzi be, az olasz íróra jellemző, eszköztelen pontossággal: „S a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme, a következő jelenet játszódott le – először a történelemben: a szentatya s egy isten tudja, honnan idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt zokogott.” Szinte észrevétlenül fordul meg a nézőpont. A zárlatban a korábban névtelen papot szentatyaként látjuk viszont, Celestino pedig elveszíti nevét. De ez csak látszólagos veszteség. A narráció e fogása éppen azt üzeni: nem a név, nem a titulus, nem a rang számít. A metropolisz nyomorúsága, az egyetemes elesettség a döntő. Mert afölött is győzhet a legendák és mesék igazsága.
|
