„Az én nézetem szerint mindenfajta művészetnek, a képzőművészetnek is az lenne a feladata, hogy ezt a boldogtalan és lassan önmagától is elidegenedő emberiséget megajándékozza a szépség és a harmónia érzésével. Azzal a képességgel, hogy újra tanulja meg szeretni önmagát és önmagában a másik embert.” Simon András „Tiltakozom minden olyan művészeti alkotás ellen, ami a borzalmat mutatja be a világban.” M. Győrffy Anikó Aki angyal nyomába lép, annak nyomában angyal lépked. Csak nem fordulni hátra, csak nem szegezni kérdéseket a törékenynek. Karácsony nem a kérdések ideje, nem is a válaszoké. Kérdezni emberi gyöngeség; válaszolni: még emberibb s még inkább gyöngeség. Van köze a szeretetnek a szépséghez? Bizonyára. Sokan állítják, még többen hiszik. Hiszik, amit hinni akarnak. Sokan akarják. A grafikusművész és az ikonfestő szavai (a mottóul vett idézetekben) látszólag a német romantikába hátrálnak vissza. A szépséget a szeretettel, a kettő kapcsolatát pedig a létezés elemibb rétegeivel hozva összefüggésbe. Mélyebb egekből származó bizonyosság az övék; az egek szimbolikájában bízni azonban aligha romantikus előjog. Nem is előjog: csupán előzetes – miből is? A szépet szeretjük? Vagy a szeretetünk szépít meg jóformán bármit, bárkit? A kérdés jogos, a válasz érdektelen. Hacsak nem a művészet kérdez, és a hajnalok válaszolnak. Aki a szépre teszi fel életét, az angyalt is nyer védnökül a vállalásához? A szépség angyalát? Kinek mi a szép – dünnyögnénk már-már szívünk szerint. De a szívünk tiltakozna elsőként: a fáradt cinizmus, mint rendesen, itt sem vezethet eredményre, legföljebb csak az igazságra. Az meg nem tárgya a szeretetnek, és nem feltétele a szépségnek. (Talán csak azért nem, mert nem tárgy és nem feltétel. Ennél többet dőreség tudni vélni az igazságról; magunkról.)

Paul Klee: Angelus novus

Nehéz elképzelni, hogy a mosolyok gazdája, a kinyújtott kéz tulajdonosa, bárki, aki meleg szavakkal melengetné a szólítatlanokat, ne válna angyallá mindörökre – abban a pillanatban, amikor rámosolyog valakire, amikor a kezét nyújtja felé, amikor a nyelv kínálta kedvességet veszi kölcsön a méltányos, türelmes és tapintatos odafordulásban. Amikor oda fordul, ahonnan hiányzik valami; talán éppen ő. Ha, mint Rilke verse mondja, iszonyú minden angyal, miféle babonás érzeteken mutat túl mégis az angyali szépségbe vetett bizalom? Ugyanaz az angyal követ-e mindenüvé, akinek nyomában járunk? A szárnyak neszezése könnyű visszhangot üt, akárha szemérmes madárraj torpanna meg pillanatonként a levegőben, a boldog semmiben, a közös szomorúságban. Ha angyal: Botticelli vagy Klee angyala? Ha szépség: a gótika vagy a kubizmus ideái szerint? Ha szeretet: van választásunk? Ha van is választásunk, meglehet, csak elfogadás és elfogadás, karácsony és karácsony között. Angyalok márpedig vagy vannak, vagy nincsenek. De leginkább a harmadik.