„A vers nem születik, hanem csinálják” Gottfried Benn Minden uralkodó tévképzet ellenére az irodalom, a vers, a próza, az esszé tanulható művészet, jelentős része techné, azaz szakmai tudás, hozzáértés kérdése. Vagyis éppúgy lehetne egyetemi keretek közt oktatni, mint a zenét, táncot, képzőművészetet. Mégsem ez történik. Egész Magyarországon csak az Egyetemünkön három éve megindult komplex kétéves szakmai képzés, a Kreatív Írás Program foglalkozik szervezett, egyetemi szintű szépírás-tanítással. Weöres Sándor A vers születése című tanulmánya kivételével viszont a szakirodalomban alig van gyakorlati útmutatásokat javasló és konlóklúziókat levonó, „vegytiszta” költészetpedagógiai anyag. Ezért határoztuk el, hogy konferenciát rendezünk egyetemünkön: a líra legjobb kortárs hazai művelőit, Kossuth- és József Attila-díjas szerzőket szólaltatva meg. Kifejezetten arra kérnénk az alkotókat, hogy a szokásos írói-költői rutinvallomások helyett, melyre az irodalmi élet mindenkor vevő volt, és amelyeknek a konkrét életmű értelmezésében természetesen nagy szerep juthat, tárgyszerű, ars poetica-jellegű előadásokat tartsanak, sok konkrét példával alátámasztva. Szó esne minden kényes vagy gyakran elmaszatolt kérdésről. A bárgyú ihlet-kultusz titkolózása helyett ki-ki beszámolhatna az alkotás létrejöttét kiváltó, annak formálódását kísérő pszichológiai folyamatokról. Szóba jöhetne, hogyan viszonyul az alkotó művéhez, hogyan alakíthatja ki a tőle való ideális kritikai távolságot, és hogyan tartja meg mégis azt a személyes érintettséget, mely ha áttételeken keresztül is, de mégis minden mű hitelének fedezete. Feltárnánk, milyen „lélekállapotban” kell lennie a költőnek, világra irányuló figyelmében van-e specifikusan szakmai elem, milyen módon szelektál az őt ért ingerekből. Lehet-e tudni, s ha igen, miből, hogy valamely mozzanat lírai impulzus vagy épp csak fontos személyes részlet. Vajon a műhelyfolyamatban hogyan válogatja (témája függvényében) eszközeit a költő, illetve egyáltalán elválik-e egymástól forma és tartalom, avagy, mint Weöres Sándor írja, folyamatosan formai és tartalmi elemek keringése zajlik a költői tudatban, s időnként egy-egy efféle darab kiröppen pályájáról, hogy tudatos-öntudatlan formálódása megkezdődhessen. Melyek az írásmunka konkrét fázisai? Szükséges-e hozzá „kutatás”, előkészület, hangoltság avagy rituálé? Szükséges-e az íráshoz valamilyen külső körülmény, napszak vagy táj, ceruza vagy irón, füzet vagy winchester, boldog vagy szomorú hangulat? Lehet-e valamirevaló verssort egy konkrét álomból átmenteni, lehet-e alkalmazni, „lekövetni” íráskor az elszabadult, sokféle élményt „mixelő” tudat munkáját, s ha igen, mi módon, milyen közvetett módszerekkel? Meddig érlelődik a mű általában? Mennyi idő telik, telhet el az első csírától a kimunkált alkotásig, mik a végletek kinek-kinek saját gyakorlatán belül? Létezik-e a „sistergő” ihletroham és az észrevétlen ihlet? Milyen mennyiségi változások, rövidítések, kibontások tagolják egy-egy mű „életét”? Milyen az alkotói munka ütemezése, mennyit lehet vagy kell dolgozni, „gyakorolni” naponta? Milyen szórással dolgozik a költő, valóban érvényes-e a híres „tűzbe felét” elve, s van-e e tekintetben változás életkortól függően? Vagyis igaz-e az aszú-elmélet, miszerint minél idősebb az alkotó, munkája annál töményebb, kiérleltebb? Érzékelhető ez egyáltalán belülről? Létezik-e a mai költő számára hagyomány, s ha igen, mi módon nyilvánul meg? Tudnak-e a konferencia résztvevői konkrét eseteket idézni saját gyakorlatukból, amikor is valamiféle „szellemujjnak” is szerep jutott az alkotás folyamatában, amikor szándékos vagy szándékolatlan hatások szűrődtek be valamely műbe? Elindíthat-e alkotói folyamatot olvasmányélmény, s ha igen, akkor az adott mű ritmusa, témája, netán valamely részmotívuma indukálja a „továbbírást”? A költői hatásnak milyen szintjei vannak, hogyan szelektálhatók az ilyen befolyásoltságú művek az idézett soroktól az áthallásig, a szerkezetmásolástól a nevek mitologikus rendszerének bevonásáig? Mikor és hogyan dönti el a költő, hogy melyik szintet választja? Költő és valóság viszonyát sokáig durva általánosítások, kötelezően előírt gyakorlatok kényszere jellemezte. Milyen ez a viszony ma, valójában, egy plurális világban? Mi lehet költői anyaggá és mi nem? Van-e ma érzékelhető különbség alantas és versbe fogható anyag között? Mi szabályozza, hogy mikor milyen formához milyen tárgy illeszkedik? Mennyire tudatos ez az illesztés? Milyen gyakori, hogy talált szövegek, vagyis az utca emberének „dumái”, prospektusok, lexikoncikkek, újságcikkek kerüljenek egy versbe, hogyan „jön” az ilyesmi, és milyen simításokat alkalmaz a szerző a nyersanyagon? Milyen módon körvonalazódnak egy költői pálya állomásai? Honnan tudja, tudja-e egyáltalán egy alkotó, hogy egy nagyobb kompozíciós ív lezárult, hogy határvonalhoz érkezett, hogy mostantól másfelé kell irányítania figyelmét, új formákhoz vagy tartalmakhoz kell folyamodnia? Egyáltalán, az úgynevezett „korszakolhatóság” pusztán a kritikusok által a műre annak jobb megértése céljából kényszerített képlet, vagy egy életmű alakulása folyamatában valóban érzékelhetőek váltások? Mi idézi ezeket elő, milyen alkati vagy külső kényszerek űzik a költőt új utakat keresni? Remélhetőleg sok és sokféle választ kapunk az ilyen és ehhez hasonló, izgalmas felvetésekre. Részletek az előadásokból Acsai Roland: „Nem sokkal Lappföldre érkezésem után olvastam a következő kis történetet valamelyik finn kortárs képzőművészeti albumban: egy férfi dolgozgatott odakint a tóparton, hirtelen úgy érezte, figyeli valaki; ismerős érzés: tarkónkon érezni valakinek a tekintetét, de közel-távol egy lélek sem tartózkodott, aztán később, ahogy körbenézett, ráébredt, hogy nem más, mint a hegy figyeli.” Ferencz Győző: „A szavakkal túlságosan sok történt. A szavak útja az érintkezésben nem egyenes vonalú. Szavak helyett szóviccek vannak, pontosság helyett poénok. Egyre nehezebben viselni ezt a sok szellemességet. Mások viszketegségétől ne kelljen már vakaróznom!” Gergely Ágnes: „Az Újhold egyik méltatlanul elfeledett költője, Solymos Ida mondta egyszer valakiről: gyönyörűek a versei, mint egy lila akáccal befuttatott veranda, kár, hogy nem zúzza be valaki egy kővel az ablaktáblát. Ez a kő, ez az indulat marad el sokszor manapság. Persze aztán jön a második lépcsőfok: az indulatot meg kell fegyelmezni.” Imreh András: „Kerülj el minden csomót és bogot, ne sújts nagyot, álld meg, ha meg tudod, inkább körkörösen üss, kicsikéket, mintha tortát szeletelnél, s ha érzed, hogy csökken az ellenállás kicsit, előbb-utóbb kihull egy tortacikk, vékonyka körcikk, talán keskenyebb, mint kördiagramon a verseket olvasók aránya.” Kemény István: „A régi építőmesterek félkészen hagytak egy-egy ablakot a katedrálison, mondván, hogy csak Isten lehet tökéletes. A tökéletes az steril is. Másrészt pedig mindig zavart az irodalom nyelve, amiben erős törekvés van arra, hogy elszakadjon a beszélt nyelvtől, fölémenjen annak. Én mindig is az élő nyelvhez akartam kötődni.” Lator László: „Lehet-e ma még egyáltalán verset olvasni? Annyit papoltak már a líra haláláról, hogy én csak azért is hiszem: lehet. Csak kedvünket ne szegjék a versértés új iskolamesterei! Csak ne késztessék agyafúrt spekulációra az olvasót, ne vonják ki a vers mögül, csak ne „öljék meg” a költőt!” Szabó T. Anna: „T. S. Eliot, aki voltaképpen szeretett volna olyan híres lenni, mint a bokszolók, végül a Macskák által lett világhírű, vernyogott versekkel. Ki tudja, ötven év múlva talán a mi szövegeinkre fognak tombolni és tapsolni az emberek. Csak egy kis zene kell hozzá.” Szőcs Géza: „Először mítikus dalnokokkal, orpheuszi énekesekkel kapcsolatban született meg az a meggyőződés, hogy ők az üzeneteknek nem létrehozói, hanem legfeljebb a megfogalmazói: tehát közvetítői, mediátorai. Vagyis médiumai, ugyebár. Médium az, aki közvetít valamit, valahonnan, valakiknek. Nos hát, szerintem ez pontosan körülírja az író szabadságát, aki akkor végzi jól írói-költői munkáját, ha hűen, meggyőzően és pontosan fordít: valamit valamiről valami másra.” Tolnai Ottó: „Az üvegfújók a nagy fekete jazz-zenészek megfelelői. Az üvegfújók tüdeje tele láthatatlan üvegszilánkokkal, majd’ mindegyikükkel ezek a láthatatlan üvegszilánkok végeznek, tüdőm, szívem-lelkem én is ilyen üvegsünnek, üvegtűpárnának tudom… Innen tehát a zihálás, a fuldoklás az élőbeszédben is…” Tóth Krisztina: „Fontos megtervezni, mi kerüljön egy versbe, de ha csak az kerül bele, amit elterveztünk, az kevés. A szöveg írás közben egyszercsak beindul, magával ragad, és előre nem sejtett elemek kerülnek bele. Kényes egyensúly ez, mert hiszen ha csak te irányítasz, akkor üres lesz a vers, ha viszont csak ő irányít, akkor kiszalad a kezedből.” Tőzsér Árpád: „Készséggel elismerem, hogy a vers úgy nő, mint a sztalagmit, alulról fölfelé, csepp csepphez, szó szóhoz csatlakozik-alakul, de nem tudom fölfogni az első csepp, az első szó létrejöttét: hátha ez az első csepp, első szó is olyasvalami, mint a deisták istene, aki megteremti a világot, de annak későbbi alakulásába már nem szól bele? Hátha mégiscsak igazuk volt a strukturalistáknak, mikor azt mondták, hogy az emberi létnek van egy tovább nem bontható, végső strukturája: az emberi szellem tudattalan aktivitása?” Várady Szabolcs: „Az elmerevedett, kiüresedett formákból vissza kellett találni az élő nyelvhez. De a kötött, sőt, bonyolult formák iránti igény mindig újrateremtődik a költészetben, miután az megmerítkezett a beszélt nyelv elevenségében.” Vasadi Péter: „Tartsd magad a végtelenben! A Csollány Szilveszter keresztfüggése jut eszembe. Fölfoghatatlan, hogy mit művelnek az izmok, mikor holtpontra jutnak. Nincs igazi írói dinamizmus holtpont nélkül.” Program 10.00 Jelenits István irodalomtörténész beköszöntője Délelőtt 10.30-12.30 Elnök: Vörös István Részeg józanság -- mámor és mívesség Várady Szabolcs: Az az átkozott puzzle! Ferencz Győző: Szabadvers? Kötve hiszem! Szabó T. Anna: Vers és szenvedély Imreh András: Ez nagyon jó, ez a bárányhimlő, ezt meg kell írnod! Ebédszünet: 12.30-13.30 Délután 13.30-15.30 Elnök: Lackfi János Maghasadás bluesban -- látomás és dallam Tolnai Ottó: A pesti partvis – vers magyarázó mellékdalokkal Tőzsér Árpád: Pszichotréning Szőcs Géza: Képzelet és szövegszerkesztő Kemény István: A költészet megkopasztása – lúdbőrig Acsai Roland: A vers Észak-foka Kávészünet: 15.30-16.00 Délután 16.00-18.00 Elnök: Vörös István Apokrif orthodoxia -- a szent és a profán Gergely Ágnes: Lázálom – Egy Ted Hughes-vers születése Vasadi Péter: Figyelem, tudás, pontosság – némi anarchiával Lator László: Miből lesz a vers? Tóth Krisztina: Személyesség versben és prózában