„A mélység nem nyílik meg szemtől szembe, csak a műben elrejtőzve tárja fel magát.” Maurice Blanchot „Metafizikus költészet, mondhatnánk, de evvel alig mondtunk valamit, mert nem is ismerünk másmilyent; a mi bajunk, a mi bajunk, nem baj.” Visky András A víz, a tükör, az írás, a mozgás és a felszín (és a mélység): Mesterházi Mónika verseiben rendre visszatérő tárgyak, képek, alakzatok. S rendre a világot megérteni igyekvő én önismereti igényének szövegesítésében működnek közre. A Változó felszín című alkotás így az életmű lírai összegzéseként is olvasható. A költemény kitüntetett jelentőségére vall rá az is, hogy utolsó szavai szolgáltak a szerző új és válogatott verseket tartalmazó kötete (Sors bona, Bp., Osiris, 2007) új műveket közreadó, nyitó ciklusának címéül (A folyó beszéde). VÁLTOZÓ FELSZÍN Mozgó felületre arany jeleket ír egy mozdulatlan toll. Üzenetét megérteni akarhatod, akarva érteni nem lehet. Nem nyomtatott betűk: folyóírás – figyeld, figyeld, míg összeáll a minta értelemmé. Megmondja, mit tegyél, hová legyél. Megmondja, mit kérdezel. Szoktasd a szemed a vízhez, ne cseppenként betűzd, egészben oltsa szomjad a folyó beszéde.

A szöveg verstani szabályokat nem követ; beszédmódja a mindennapok beszédéhez áll közel. Ezt a megszólítás (önmegszólításként is érthető) retorikai fogása is erősíti. A hat versmondat közül egyedül az első, a vershelyzetet megalapozó nem hordozza a személyesség nyelvi/nyelvtani komponensét: „Mozgó felületre arany / jeleket ír egy mozdulatlan / toll.” Miféle felületre miféle jeleket s miféle toll ír? A továbbiakból egyértelműnek tetszik: a folyó vizének felszínén (mint változó felszínen) csillogó napfény (vö. „arany”!) az, amit a beszélő jelek értelemmé összeállni képes mintázataként fog föl. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a vízfelszínen természetesen nem csak a fények játéka válik láthatóvá: víztükörben a felszín fölötti világ fonákja – így a beszélő, illetve a megszólított maga – is megmutatkozik. A mondat személytelen tárgyiassága s az, hogy a jeleket író tollhoz nem rendel cselekvő alanyt a szöveg, egyszerre utalhat az égi eredetű írás személytelen öntörvényűségére (a létezés önmagában való s az emberre tekintettel nem lévő voltára) s a tollat tartó kéz tulajdonosának nyelvi/versnyelvi eszközökkel definiálhatatlan kilétére. A paradox művelet (nem a toll [a Nap?], hanem a felszín mozog) akár a „mozdulatlan mozgató” skolasztikus hittételét (s vele az arisztotelészi „első mozgató” elgondolását) is fölidézheti; ám mindenképpen a racionalitás körén kívül helyezi el az érthetőség feltételeit. A „folyóírás” szójátéka köré szerveződő szöveg eszerint „a folyó beszédé”-re való ráhallgatásnak, a természeti jelenségekből kiolvasható, de (esetleg) a természetfölötti szférájából származó jelek olvasásának egzisztenciális-ontologikus érdekű feladatára figyelmeztet. Hogy a ráhallgatásnak/ráhagyatkozásnak nem föltétlenül tudatos, inkább intuitív magatartásnak kell lennie, a 3-4. sor kiasztikus szerkezete s a „nem lehet” sor eleji figyelmeztetése meglehetős eréllyel nyomatékosítja: „Üzenetét megérteni / akarhatod, akarva érteni / nem lehet.” Tovább árnyalhatja olvasatunkat, ha abból indulunk ki, hogy a vers címe egyenesen a versre is vonatkoztatható lehet. A Változó felszín e megközelítésben a szöveg, amely éppen az olvasatok irányától, a megközelítések mikéntjétől függően változtathatja mintáját, s szolgálhat más-más értelemmel… Vagyis a természet és/vagy a természetfölötti beszéde – amely voltaképp az értelmezőt is irányító hatalomként („Megmondja, mit kérdezel.”!) szólítja meg a vers alanyát és/vagy megszólítottját és/vagy értelmezőjét… – a jelentés rögzíthetetlenségének köszönhetően a nyelv, a vers, a művészet beszédének adhatja át a szót – és viszont (a megértés hermeneutikai körének végtelenségébe zárva a befogadót). Ez az olvasat a „toll” jelölőhöz is újabb jelentést társíthat: a nap(sugár) mellett, mint lehetséges értelem, tarthatónak látszik az olvasói tekintet (amely „jeleket ír”, amennyiben értelmezhető jelek sorozataként bírja szóra a szöveget) is. S hogy a birtokos személyjel („Üzenete”) kire/mire mutat vissza? A toll, esetleg a felület üzenetéről van szó? A tollat fogó, megnevezetlen (mert talán megnevezhetetlen) entitás üzenne ily módon? Vagy maga az aktus, az írás folyamata bírna üzenet értékkel? Ahogy a jelek, úgy a jelentések szabad játéka is vélhetőleg éppen attól szabad és játék, hogy még az értelmezés sem akarja mindenáron értelmezni a ki nem mondottakat. Az arany motívuma – mint a földi és égi szépség, az anyagi és a szellemi gazdagság metafizikus vonzatú jelölője – a magyar irodalomban is a kezdetektől meghatározó képi tényező. A „Jó borokkal töltött aranyas pohárok” (Széllyel tündökleni…) Balassi-féle érzelmi teltségétől a Vér és arany (Ady) kötetcímmé emelt szimbolikáján s a „fekete esőn arany-ablakok” (Kosztolányi: Szeptemberi áhítat) varázsos vizualitásán át Győrffy Ákos legfrissebb prózaverseiig („Kihoztad a teát egy régi üvegkancsóban, / letetted a tányér mellé. Néztem a kancsót. / Az aranykor dülöngélt, lebegett és hullámzott / mögötte.” – A halott öböl, IV. ) vég nélkül volnának sorolhatók a példák. Mesterházi Mónika versében az „arany jelek” szakrális többlete nyilvánvalónak tűnik föl. Amint az is föltűnhet az értelmezőnek, hogy a minőségjelzős szintagma két tagját enjambement választja szét. E megoldás által az „arany” sorvégi, tehát kiemelt helyzetbe kerül; ugyanakkor a „jelek” jelzőjeként el is távolodik a jelzett tagtól. A kiemelés a fontosabb? A távolság, távolodás az érdemibb? Talán mindkettő lényeges, talán egyik sem. Az eldönthetetlenség (s abban a jelentések sokszorozhatósága) természetes vonása alkalmasint minden művészi alkotásnak. Ha megszólal, így szólal s szólít meg a művészet. „A művészet, ami valaha az istenek nyelve volt, aztán – amikor az istenek eltűntek – az a nyelv lett, mely eltűnésüket fejezte ki, majd az a nyelv, amelyben már ez az eltűnés sem jelent meg többé. Most egyedül e felejtés beszél.” (Maurice Blanchot) („Nem mintha bármit felejteni lehetne.” [Nádas Péter])