|
Részletek a Schvab diraiom (Utolsó sváb) című regényből (Budapest, Kortárs Kiadó, 2007)
Halálos bűnt el lehet követni hármat. Mindannyiszor neked fáj majd, mindannyiszor bele is halsz, mégsem pusztulsz el. Ennyi halált tudsz elviselni, hármat. Ennyiszer vétettem én is nagyot Fiam! Anyám nem ezt mondta, de meg kellett tanulnom, mennyit bír az ember. Ez a titok. Az én titkom marad, mi ellen, ki ellen vétettem. Élet ellen. Egyszer élet ellen is. Mást becsaptam, megcsaltam vele magam. Kétszer. Csak azt bántod, akit szeretsz. Ha nem szereted, nem bántod. Többet nem tudsz ekkorát vétkezni Fiam, mert nem más ellen teszed, magad ellenében, s a harmadik után belepusztulsz. Apróság, szentségtörés nem számít. Kicsúszik ez-az, nem is akarja senki. A gyónásnál a papok úgy mondják: sem tettel, sem gondolattal… Miért mondják, ha ők sem tudják tartani? Vagy épp azért? Hátha nekünk sikerül? De te meg nyüszítettél a keresztvíz alatt, Fiam! Kis keresztvíz, bérmálkozás, esküvő és temetés. Nektek ennyi elég az üdvösséghez? A misékre úgyis eljárnak az öregek! Hogy miket nem beszélek! Régen másképpen volt minden! Ha anyám megtudta volna a halálos bűnt! Elfenekelt volna, vagy lekever egy nagy pofont, még ha felnőtt vagyok, ha férjem van, akkor is. Ha felnő valaki, nem szűnik meg gyereknek lenni, tudtad ezt, Fiam? Én nem gondoltam volna sohasem, hogy ez lesz! Pedig ez így igaz Fiam, én már csak tudom!
Valamelyik nap láttalak olvasni. Valami Nádast olvastál Fiam, vastag könyvet. Én nem szeretek olvasni. Sohasem szerettem. De eszembe jutott a mi Nádasch Pédörünk. A faluban lakott, elébb nem ez volt a neve, csak aztán, de még ma is mindenki megmondaná, ha még élne a Pédör, mindenki ismerné őt, ha kérdeznénk, melyik az ő háza. Amikor kisfiú volt, alig kisebb, mint én, talán pár évvel. Nagy vásárokat tartottak a faluban, ott játszott minden gyerek, a porba rajzoltak, ő is, aztán bújócskáztak, ő hordók között talált menedéket, befeküdt egy olyan hordóba, amelynek nem volt teteje. Senki nem kereste ott, kinek jutna eszébe egy hordóba belebújni. Meleg volt, nyáron régen meleg volt és télen hideg, nem úgy, mint ma. Elaludt a hordóban. A vásározók messze laktak, hát hamarabb összepakoltak. A hordóra ráillesztették a fedelét, felkapták, s feltették a szekérre. A kis Pédör nem mert mozdulni, a szekér újra csak elringatta. Mire hazaértek a vásározók, este lett, lepakolták a szekeret, hát az egyik hordóból nyöszörgést hallottak. Megkopogtatták a hordót, erre csend lett, megszűnt a mocorgás is. Mégis leemelték a fedőt róla, a kíváncsiság mégiscsak erősebb a félelemnél, meglátták, hogy egy kisfiú sírt odabenn. Felkapta a gazda, az asztalra állította. Óvatosan nézegették, igazi gyerek-e vagy valami manó. De úgy sírt, ahogy csak a kisfiúk tudnak, olyan ruhája volt, mint bármely kisfiúnak a faluban, mégis féltek tőle a férfiak. Egy asszony kellett, aki megnyugtatta kicsit. Meleg tejet adtak neki, kenyérbelet téptek bele. Másnap korahajnalban vitte vissza egy legény a faluba. Reggel lett már bőven, mire odaértek. Össze is futott mindenki az utcában a csodára. Aki elveszett, megkerül. Nem is törődtek a legénnyel, aki el is poroszkált, indult haza, de utána futottak. Elszégyellte magát a gazda, hogy nem fogadta illendően. Kikérdezte, megölelte, gazdag reggeli volt aznap. Azóta hívják Nádasch Pédört Nádasch Pédörnek, mióta elszekerezett egy hordóban Nádaschra. Nem is tudom, mi volt a rendes neve. Csak a könyvedről jutott eszembe, Fiam. Nem tudom, hasznát veszed-e? Mindenfélét leírogatsz, amit mesélek, pedig én csak egy buta öregasszony vagyok! Ne rázzad a fejed! Akkor is az vagyok. Ez így igaz, Fiam. Én nem hazudok.
Amikor elmentek a németek, ment velük a sok nagy német is, dunyhákat fel a szekérre, zsákokat, mindent, amit menteni akartak a vörös veszedelem elől. Mi nem tudtuk, miért veszedelmesek. A tej eddig is megaludt, ha nem ittuk meg, eztán sem lesz másképp – gondoltuk – a tej nem válik vörössé. Mentek sárban, mentek esőben, s maradt néhány üres ház utánuk, hamar elfoglalták a menekültek. Nem értettük, mire jó itt hagyni mindent. Elvinni párnacihában a tollat, zsákban a kukoricát, ládában a ruha nagyját. Nem is tudom, mikor láttam úthengert először? Talán, amikor az országutat építették! Tudod, azt a nagy gépet, ami a köveket, kavicsokat nyomja bele az útba, ami mindent elsimít. Na, akkor még nem tudtam, hogy ilyen kavics vagyok, vagy vagyunk mi is. Amilyen lassan vánszorogtak a szekerek, nem hinném, hogy elértek volna Deutschlandba! Mint a kövér tetűk. Láttál te már tetűt? Nem fürge, ha megszívja magát vérrel, akkor főleg nem az! Az iskolában egyszer volt nekem is. Elkaptam mástól. Mi mindig tiszták voltunk. Lenyírták a hajam. Megsirattam a szép copfjaimat. Majd egy évig hordtam azt a kis Kap-ét, Schape, vagy hogy mondják, hogy ne látszódjon! Azok szekerek is úgy másztak, mint a kövér tetűk, az oroszok meg gyorsak voltak. Elkapták a szekereket, s elvették, ami nekik kellett. Előre Elvtársak! Ilyeneket mondtak. Előre! Továrisi! Aztán nektek is ezt kellett mondani később, hogy Előre! Meg hogy Éljen a Párt! Nagy vörös zászlók lobogtak, arany felirattal. A körmenet idején is voltak zászlók, csak nem vörös színűek. Fehérek, szalagosok. Az első orosz, akit láttam, nem is orosz volt. Kis görbe lábú tatár. Majdnem kinevettem, olyan csenevész volt, himlőhelyes. Kicsit bandzsított is. Nem csak ilyen oroszokat láttam. Volt magas szőke is, meg kövér, szeplős vörös… Azok is csak emberek. De ha azt hallottam, hogy Előre!, mindig ez a kis csenevész jutott eszembe. Éljen a Párt! Nemrég meg olyan plakátok voltak az utcán, hogy Tovarisi konyec! Mondd Fiam! Ezeknek tényleg végük?
Amikor azt hallottam, hogy háború van, mindig arra gondoltam, rendes csatákat vívnak: felállnak egymással szemközt, és előbb az egyik jól megnézi a másikat, méregetik, ki miben gyöngébb? Birkózásban, vagy a pofonokat nem állja? Elég, ha a lábát kirúgják vagy még abból sem ért, ha megered az orra vére. A kakasok is olyan félelmetesek tudnak lenni. A pap megáldotta a katonáinkat, a fegyvereket is, a lovakat is, az ágyukat is gondolom. Ugyanígy az oroszok nagy vörös pópája is áldást mondott minden katonája fölött a Vörös téren. De ki gondolta volna, hogy léteznek bombák? Repülőgépet is csak egyszer láttam lánykoromban, azt sem tudtam mi az, nem is érdekelt annyira, gondoltam valami zajos boszorkány, annyit rágták a fülemet a rokonságban, hogy így a boszorkányok, úgy az ártó szellemek, rá se mertem nézni… Nem gondoltam én, hogy a cséplőgépnél létezhet nagyobb, hangosabb masina, s hogy az még röpülni is tud... Hát még hogy ölni. A puska sem becsületes dolog, nem Istentől való, nem Fiam? Jó, te nem hiszel Istenben, de Jézus Krisztusban csak-csak?! Amikor elkezdték mondani a faluban, hogy mi most már rendes kommunisták is lehetünk, és a munkásosztály meg a parasztság fogjon össze a kizsákmányoló imperialisták ellen, mi csak néztünk bután. Nem értettük pontosan, mit akarnak. Amikor a Tsz-t szervezték a kommunisták, vitáztak a pappal is, hogy ha a nagy Sztalin nem ismeri az istent, akkor az nincs! Mondjuk nem értem, hogyan áldhatták meg a katonákat a papok, ha mi a Jézus Krisztusban hiszünk, mert ő nem bántott senkit. Bár régen szenteltvizet öntöttünk a kisborjú vizébe, hogy ne legyen beteg! Megvédte ez őt valamitől? A telepes az tudta, beleszúrta neki a gombostűt a fejébe, aztán másnap megdöglött. Ennyit ért a szenteltvíz! De hogy lehet azt elfogadni, hogy egyik ember a másikat úgy megölje, úgy szétbombázza messziről, hogy abból semmi több nem maradt, mint néhány cafat? Vagy még csak az sem! Valakit el sem lehetett temetni! Fiam, te ezt érted? Mi az iskolában azt tanultuk, a csatát tábornokok irányítják, ülnek a lovon, van lovasság, meg a dragonyosok… Már nem emlékszem pontosan. A fiúkat jobban érdekelte a háborúskodás. Rákóczit játszottak, mindig a lányoknak kellett a labancnak lenni, mert azokat jól el kellett fogni, megkötözni, és adni a valagukra. Úgy mondták, hogy… Ilyen csúnya szót én nem is szívesen mondok ki! Még leírod! De mi ez a szó, ahhoz képest, amit a háborúban műveltek!? Mégis megértem a papokat, hogy megáldották a háborúba induló katonákat! Tudták, meg fognak halni. Nem is a fegyvereket áldották meg, csak a halálraítélteket. De miért engedték, hogy ez legyen? Fiam, te tudod? Annyit tanultál, mondd meg! Ne hallgass, ha tudod!
Reggel felkelni, csak úgy mezítláb kisétálni a házból. Ki az udvarra, ki az utcára. Egyszerűen, wie es im Buche steht, mezítláb, tisztán, egy szál kis könnyű ruhában, ahogy a kisgyereknek szabad. A felnőttnek miért nem? Csak sétálni indulni, nem nézni, merre lépsz, csak amíg jól esik a puha porban, vagy amerre a fű harmatos, arra menni. Belépni egy házba, nem kopogtatni, csöndben átlépni a küszöbön, ahogy a gyerek szokta, nem kérni, csak elvenni, a konyhában az asztalon keresgélni, van-e valami ehető, szelet kenyeret elmajszolni, ha kalács, gyorsan betömni, tejet inni rá. A gyereknek adnak is. De dagadt lábujjal egy öregasszony, hová igyekszik? Eredjen haza néni! Hogy hívják? Eltévedt nyanya? Ezt kapnám!
|
